„Azt éreztem, megszakad a szívem” – Fájhat-e a szerelmi bánat, és ha igen, akkor hogyan kell gyógyítani?

Szerző: | 2018. 05. 10. | Én&Te | Olvasási idő: 11 perc

Csaknem mindenki életében eljön az a pillanat, amikor szembe kell néznie a szerelmi bánat fájdalmával. De miért van az, hogy egy szakítás után sokszor hónapokon, éveken keresztül háborog a lelkünk? Hova tűnik ilyenkor az erő, aminek a segítségével az élet más területein – például a munkahelyünkön – gond nélkül hárítjuk el az elénk gördülő akadályokat? Miért veszi semmibe a társadalom és a környezet ezt a pokoli fájdalmat, és miért tagadjuk néha még saját magunk előtt is a szakítással járó nehéz érzéseket? És hogyan lehet kilábalni ebből az állapotból?

Aki már átélte (márpedig ezt szinte mindenki elmondhatja magáról), az tudja, hogy a szerelmi bánat bizony piszkosul tud fájni. A szenvedés, amelyen a szakítást követő első néhány napban, hétben, vagy akár hónapban keresztülmegyünk, szinte elviselhetetlen.

„A szívfájdalom egy összetett lelki betegség és nagyon sokféleképpen hathat ránk” – fogalmaz Guy Winch, pszichológus, a Hogyan gyógyítsunk meg egy összetört szívet? címmel megjelent könyv szerzője a témában tartott TED Talk-jában:

A fájdalomnak, amit ilyenkor érzünk, nincs látható nyoma, miközben elég nagy esély van rá, hogy a szerelmi bánatot átélő ember ténylegesen jobban szenved egy hetek óta járógipsszel közlekedő embernél.

30 % kedvezmény Pszichoforyou olvasók részére a könyv borítón szereplő árából! Használd ezt a kuponkódot: PFYLOVE30

A romantikus szerelem megvonásával (magyarul a szakítással) járó fájdalom olyan áramköröket aktivál az agyunkban, aminek hatására olyan erős elvonási tüneteket érzünk, amilyet a kokainisták, vagy a heroinisták.

Miközben szenvedünk attól, hogy nem kapjuk meg „az együttlét heroinját”, romlanak az intellektuális funkcióink, ahogy a koncentráló-képességünk, a kreativitásunk és a problémamegoldó-képességünk is. Felborul a bioritmusunk, legyengül az immunrendszerünk, nem tudunk aludni, enni, egyszerűen fáj élni. Az életünk fenekestül felfordul, a stabilitás, ami a biztonságot jelentette, egyik pillanatról a másikra semmivé lesz. Az emberek 40%-a depresszióba esik. Ráadásul, nem elég, hogy meg kell küzdenünk a szeretett személy elvesztésével, de vele együtt gyakran a szociális életünk, a lakhatásunk, az emberi kapcsolataink, vagyis az identitásunk egy része is „megy a levesbe”.

„Az élet megy tovább” – A környezet VS megtört lélek

A szerelmi bánat tehát igenis is fájhat, és nem ritka, hogy tovább tart a gyógyulás, mint amennyi idő alatt felépülünk egy fizikálisan megterhelő betegségből. A bökkenő csak az, hogy miközben egy lábtörés jól látható nyomaira a környezetünk jó eséllyel empatikusan reagál, addig a szerelmi bánat okozta lelki sérülésekkel kapcsolatban már kevésbé megértőek az emberek.

Persze, jó esetben ideig-óráig számíthatunk a barátokra, családtagokra, akik mellettünk állnak a bajban. De aztán egy-két hét után „az élet megy tovább”, „az idő mindent megold”, „úgyis minden helyrejön majd” és „különben sem érdemelt meg…”
Mindenki abba a bizonyos „régi kerékvágásba” próbálja visszaterelni a veszteséget elszenvedő embert, miközben ő erre még egyáltalán nem áll készen. Ráadásul nem is nagyon van hova visszatérni, hiszen a romantikus szerelemmel együtt a közös rutin, az addigra kijárt utak is semmivé lettek.

Ott van tehát egy komoly veszteséget átélt ember, egy darabokra tört személyiség, akinek úgy kell folytatnia az életét, mintha mi sem történt volna: hogy mást ne mondjunk, miközben egy fizikális sérülés esetében evidencia, hogy betegszabadságra megyünk, a szerelmi bánatunkra hivatkozva szabadnapot kivenni szinte nevetséges gondolatnak tűnik.

Ez is az oka annak, hogy a hónapokig, vagy akár évekig kísértő nehéz érzéseket a környezet, és nem ritkán saját maguk előtt is titkolják az érintettek – elvégre „Milyen ember már az olyan, aki még ennyi idő után is azon nyavalyog, hogy elhagyták?”. A helyzet az, hogy teljesen normális. Ami viszont nagyon nincs rendjén az az, ha valaki az őt ért veszteség miatt érzett szégyent belsővé teszi, a saját érzéseit és reakcióit nem tekinti jogosnak. Márpedig az esetek jelentős részében ez történik.

A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy a probléma ignorálásával és azzal, hogy nem zárjuk le a lelkünkben a kapcsolatot, a gyógyulás folyamata is elnyúlik, ami hosszabb távon a magánéletünkben és bizony, a karrierünkben is hátráltathat minket.

Magunkkal sem bánunk szépen

A gyógyulásban azonban nemcsak egymást, de saját magunkat is akadályozzuk. Az erő, amit mondjuk egy súlyos fizikai betegségből való kilábalás során képesek vagyunk mozgósítani, a szerelmi bánatban valahogy (a józan ítélőképességünkkel együtt) elhagy minket. Ahelyett, hogy a romokban heverő személyiségünk építésére koncentrálnánk, egészen másra figyelünk…

Miközben úgy érezzük, mintha valaki porig rombolta, majd felszántotta volna a lelkünket, mi magunk szórjuk be sóval a lelki sebeinket, amikor folyamatosan ácsingózunk a minket elhagyó személy után. Bízunk abban, hogy egy szép napon megjelenik, és újra életet hoz a körülöttünk és bennünk is kietlen pusztasággá változott világunkba.

Az elménk újból és újból visszaterel minket abba az állapotba, amelyben volt szerelmünket az egekig magasztaljuk. Ezzel párhuzamosan összeesküvés-elméleteket gyártunk, megállás nélkül azon kattogunk, hogy miért hagyott el minket a másik. Egyszerűen képtelenek vagyunk racionálisan gondolkodni, ahogy azt sem tudjuk elképzelni, hogy a szeretett személy nélkül folytassuk – ahogy Guy Winch fogalmaz:

„sztárszerepet szánunk az életünkben valakinek, akinek ott már semmi keresnivalója”.

Mert – bármilyen nehéz is ezt elfogadni – attól, aki elhagyott minket, hiába várjuk, hogy betemesse azt a tátongó űrt, ami az életünkben keletkezett. Azt bizony nekünk kell tartalommal megtölteni.

De miért nem tudunk túllépni?

„Amikor a szívünk összetörik, ösztöneink újra meg újra tévútra visznek minket. Ilyenkor egyszerűen nem bízhatjuk magunkat az eszünkre” – fogalmaz a szakértő, aki hozzáteszi: a továbblépés érdekében fontos, hogy tisztában legyünk azzal, valójában mi vetett véget a kapcsolatunknak.

A bökkenő csak az, hogy amikor ésszerű magyarázat kínálkozik, gyakran elhárítjuk. Olyan iszonyú lelki fájdalmon megyünk keresztül, hogy a tudatunk azt súgja: az ok is ugyanilyen súlyos. Ezért van az, hogy még a legmegfontoltabbak is rögeszmésen keresik a szakítás okát.

„Keressük azt az egy okot, ami miatt ez az egész rémálom megtörténhetett, de mivel ilyen nincs, nem találjuk, ezért inkább egy párhuzamos valóságot kreálunk magunknak. A tudatalattink az emlékeink között keresi a függőség tárgyát. Ezért

ahelyett, hogy másfelé, a szeretett személy nélküli jövő felé terelnénk a gondolatainkat, mást se csinálunk, csak arról ábrándozunk, hogy egy szép napon minden visszarendeződik. Így kapjuk meg az ‘adagunkat’. Csakhogy, miközben a függők tudják, hogy függők, a szerelmi bánattól szenvedők ezzel nincsenek tisztában. Ezért is olyan nehéz meggyógyítani az összetört szívet”

– magyarázza a pszichológus. És ez az oka annak is, hogy amikor valaki elhagy minket, elkezdjük idealizálni, ami csak még fájdalmasabbá teszi a veszteségünket. Az ördögi kör pedig ezzel be is zárult.

És akkor hogyan tovább?

Először is tudatosítsuk magunkban, hogy az emlékezetünk ösvényein való bóklászással, sms-ek küldözgetésével, vagy a közösségi médiában való nyomozással csak tápláljuk a függőségünket és mélyítjük a sebeinket, ami hátráltatja a felépülést.

„Kigyógyulni a szerelmi bánatból egy komoly küzdelem, amelyben az értelmünk a legerősebb fegyverünk. Ne keressünk egyetlen okot, hanem fogadjuk el a magyarázatot, amit kaptunk, vagy találjunk magunknak egyet, amibe bele tudunk nyugodni, aztán borítsunk fátylat az ügyre. Ahhoz, hogy ellenálljunk a függőségünknek, szükségünk van a lezárásra”

– fogalmaz Guy Winch.
Ehhez azonban az is kell, hogy akarjunk elengedni, hogy elfogadjuk, a kapcsolat véget ért. Ellenkező esetben az elménk táplálni fogja bennünk a reményt, ami visszavet minket.

Amikor össze van törve a szívünk, a bizakodás szörnyen romboló lehet.

Az összetört szív játszi könnyedséggel veszi rá az elménket, hogy pont az ellenkezőjét tegye, mint amit a gyógyulásunk érdekében tennie kellene. Ezért próbáljuk meg kerülni az idealizálást, a boldog pillanatok helyett idézzük inkább fel a nehezeket, vagy azokat, amelyek feldühítettek minket.

„Ha eltüntetni nem is tudjuk a fájdalmat, tehetünk lépéseket annak érdekében, hogy csökkentsük a szenvedésünket. Ennek érdekében muszáj ellenállnunk annak a késztetésnek, hogy a másikat a nosztalgia szépítő messzeségéből tökéletesnek lássuk. Ha kell, nap mint nap tudatosítsuk magunkban: nem volt az, ahogy a kapcsolatunk sem.”

A gyógyulás útja

Egy szakítás után az életünkben nem egy nagy, hanem több kisebb űr keletkezik. Ez megmagyarázza, hogy miért olyan borzasztóan fájdalmas kigyógyulni, ugyanakkor segít megérteni azt is, hogyan tudunk kilábalni a szerelmi bánatból.
Először is föl kell ismerni, majd meg kell tölteni tartalommal ezeket a személyiségünkben tátongó kisebb-nagyobb űröket, tulajdonképpen újra fel kell építenünk a személyiségünket.

Ez nem könnyű folyamat, és nem is megy egyik pillanatról a másikra. Éppen ezért fontos, hogy a környezet türelmesen és támogatóan álljon a szerelmi bánattól szenvedő emberekhez.
„Ha sebet ejtettek a lelkünkön, fontos tudatában lennünk, hogy az elménkben egy bonyolult küzdelem zajlik, és a győzelemért keményen meg kell dolgozni. De azt már legalább tudjuk, hogy a fegyver, amivel felülkerekedhetünk, ott van a kezünkben” – fogalmaz Guy Winch.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Szabó Eszter Judit
Kommunikációs szakember, újságíró. Hisz az önismereti- és terápiás munka sorfordító erejében. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy jógázni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.

Pin It on Pinterest

Share This