„Tökéletes volt” – A Fekete Hattyú című film pszichológiája

Szerző: | 2018. 09. 28. | Social&Smart | Olvasási idő: 11 perc

Bár a Fekete Hattyú nem egy mai film, aki egyszer látta, biztosan nem felejti el, és talán akadnak még (rajtam kívül) olyan lelkes balett- és mozirajongók, akik időről időre újra megnézik, hogy ismét elmerülhessenek Aronofsky különös világában. Így hát, amint kiderült, hogy a KAPSZLI és a Premier KultCafé közös, Gondold másként! című filmklubjának első alkalmának témája a Fekete Hattyú lesz, máris tudtuk, hogy ott a helyünk.

„Mivel a rendező, Darren Aronofsky a filmkészítés mellett társadalomtudományokat, többek között antropológiát is hallgatott a Harvardon, nem is volt kérdés, hogy az emberi oldalról közelíti meg azt a kettősséget, ami annyira meghatározó a Fekete Hattyú című filmben” – tudhattuk meg Szirb György balettművésztől, a Magyar Nemzeti Balett balettmesterétől, aki Harsányi Szabolcs Gergő sport- és szociálpszichológussal beszélgetett a filmben felbukkanó rejtélyes motívumokról. Ahhoz, hogy ezeket a motívumokat könnyebben átláthassuk, érdemes tudni néhány dolgot a Fekete Hattyú előéletéről is.

Születő Hattyú

Bár Aronofsky, akinek a nevéhez a Pi és a Rekviem egy álomért című filmek készítése is fűződik, már 2000-ben tárgyalt a Fekete Hattyúval kapcsolatban Natalie Portman-nel, aki a főszereplőt, Nina Sayers-t alakítja, a film elkészülésére mégis csak tíz évvel később került sor. A rendezőtől egyébként nem idegen a balett világa: táncos húga révén rengeteg alkalma nyílt a kulisszák mögött közvetlen közelről végigkövetni egy-egy előadás színpadra vitelét.

„Nem csak azt láthatta, amit mi, táncosok a színpadon alakítunk, hogy jól vagyunk (vagy éppen nem), hanem a felkészülést, fáradtságot is, azt, milyen pszichés megterhelést jelent egy előadás”

– jegyezte meg Szirb György a rendező bemutatásakor.

Ezt a fáradtságot, pszichés terhelést, a szereppel való eggyé válást mutatta meg aztán Aronofsky a Fekete Hattyúban; rendkívül intelligensen, tudatosan felépítve még azt is, hogyan változik át a film elején mindig fehér vagy rózsaszín ruhákban mutatkozó Nina fokozatosan a Fekete Hattyúvá, egyre sötétebb öltözékekben megjelenve.

A rendező Csajkovszkij A hattyúk tava című darabjának klasszikus változatát, a zenét kissé modernebbre hangolva, ám az eredeti történetet megtartva használta fel a filmben: Odette, a hattyúvá változtatott fiatal lány csak akkor válhat újra emberré, ha egy ifjú szerelmét birtokolja. Azonban a herceget, aki megmenthetné kedvesét az átoktól, elcsábítja a fekete hattyú, aki megtévesztésből Odette arcvonásait viseli. A lány pedig, aki rádöbben, hogy elveszítette a herceget, elkeseredésében a mélybe veti magát. A modern változatokban happy end-del is találkozhatunk a darab végén, ekkor a szerelmesek legyőzik a gonoszt, és egymáséi lesznek.

Fehér Hattyú

A happy end helyett Aronofsky filmjében az eredeti, mélybe ugrós befejezést láthatjuk – a Fekete Hattyúból pedig nem csak a boldog befejezés hiányzik, hanem általában a boldogság is. A főszereplő, Nina, a balett-táncosok szigorú, fegyelmezett gyakorlással teli mindennapjait éli, amikor útjába kerül a soha vissza nem térő lehetőség a kiugrásra: ő táncolhatja a Hattyúkirálynő szerepét a társulat készülő darabjában. A zárkózott, édesanyjával élő lány napról napra jobban összeroppan a hatalmas nyomás alatt, a szemünk előtt pedig az ő sajátos valóságának darabjai bontakoznak ki.

„Érdemes ezt a filmet a sportpszichológia szemszögéből is megnézni” – véli Harsányi Szabolcs Gergő.

„Néhány dolog, ahogy ma mondani szoktuk, ‘túl van tolva’, el van túlozva benne, ám maguk a filmben szereplő jelenségek nagyon is valósak. A főszereplő édesanyjával való kapcsolata például, hogy mennyire erősen jelen van az, hogy az anya a saját meg nem valósított vágyait a gyerekén keresztül akarja megélni – ezzel én, mint sportpszichológus, nap mint nap találkozom.

Látni kell azt is, hogyan hat a rendező, mint edző a főhősre; hogy milyen befolyással bír rá a rivális jelenléte, illetve az, hogy a győzelem érdekében egyre közelebb kell kerülnie a saját, sötétebb oldalához” – mondja a sportpszichológus.

Borderline Hattyú?

Ez a bizonyos „sötét oldal”, és a hozzá vezető út tulajdonképpen a Fekete Hattyú központi témája. A filmet a megjelenése idején a kezdetektől széles körű elismerés fogadta; Natalie Portman főszerepben nyújtott alakításáért Oscar-díjat is nyert. Sokakban felmerült azonban a kérdés: mit látunk valójában a filmben? Egy balerinát, aki a nyomás alatt összeroppan? A skizofrénia, esetleg a borderline személyiségzavar egy klasszikus példájának bemutatását? Mi ebből a valóság?

Bár, ahogy Harsányi Szabolcs Gergő is hangsúlyozta, pusztán a film alapján nem lehet komplex pszichiátriai kórképet megrajzolni a főszereplőt illetően, a megjelenése idején rengeteg különböző elmélet látott napvilágot. Dolores Malaspina, a New York-i Egyetem pszichiáter professzora úgy vélte, Nina vizuális hallucinációiból, paranoid tévképzeteiből és a filmben megjelenő autoagresszióból, önsebzésből inkább következtethetünk borderline személyiségzavarra, mint pszichózisra.

Ezt támasztotta alá Jonathan Abramowitz, a North Carolina-i Egyetem pszichológusa is, aki szerint éppen a filmben megjelenő a kényszeres, illetve evészavarra utaló tünetek (többször is láthatjuk, ahogyan Nina hánytatja magát) zárják ki a pszichózis „diagnózisát”, amelyben a valóságtól való elszakadás sokkal intenzívebben lenne jelen (így a főszereplőt nem foglalkoztathatná a testsúlya).

A szakértők hozzáteszik, hogy azért sem valószínű, hogy a film skizofréniát, vagy más pszichotikus kórképet jelenítene meg, mert ezekben az állapotokban a vizuális hallucinációk előfordulása igen ritka. A legtöbb elmélet szerint a főszereplő eleve fennálló sérülékenységéről, esetleg borderline személyiségzavaráról lehet szó, ami a hatalmas stressz hatására fellángol, és pszichotikus epizódokhoz vezet.

Stresszes Hattyú

Stresszből valóban nincs hiány a filmben: Nina édesanyjával való szimbiotikus kapcsolata, aki kisgyermekként bánik a már felnőtt lányával, eteti, öltözteti-vetkőzteti; a balett világára jellemző elképesztő fizikai és szellemi megterhelés, és mindezek mellett egy maximalista, erőszakos edző-rendező jelenléte, aki nem éri be a tökéletesnél kevesebbel.

„Mindezek a hatások halmozottan érik Ninát” – véli Szirb György. „A saját hatalmas megfelelési vágya, az édesanyja meg nem valósított álmai, és a balettmestere, aki mindent megtesz, hogy a tökéletesen ráillő Fehér Hattyú szerepe mellett a Fekete Hattyút is kiprovokálja belőle. A szexualitást használja arra, hogy fölé kerekedjen; ez az Orosz Balett születésekor Gyagilev, és a későbbiekben sok más balettmester eszköze is volt – mint a színészetben, amikor olyan lelkiállapotba igyekeznek hozni a színészt, amely a karakter eljátszásához szükséges.” A balettművész szerint ekkora nyomásnak kitéve különösen nehéz érzékelni, hol van az a bizonyos határ, amin túl már nem a tökéletesség vár, hanem az összeomlás.

Tökéletes Hattyú

A történet előrehaladásával Nina újabb és újabb lépéseket tesz a „sötét” oldala felé: már nem az a törékeny, félénk lány, akinek a film elején megismerhettük.

Fellázad anyja fojtogató szeretete ellen, és még az általa korábban bálványozott, visszavonulás előtt álló prímabalerinával szemben is kiáll magáért. Egyvalami azonban változatlan: a tökéletesség elérésének megszállott vágya.

„A főszereplőnél jelen van egy nagyon erős belső motiváció: nem azért akarja tökéletesen megformálni a szerepet, mert híres vagy éppen gazdag lesz általa, hanem önmagáért, a maga tökéletességéért igyekszik kihozni magából a maximumot” – mutat rá a sportpszichológus. „Nina egy igazi ‘rendes’ lány, aki szó szerint vesz minden tanácsot, iránymutatást, amit kap, és kétségbeesetten próbál megfelelni az elvárásoknak.”

A tökéletességet Nina szemével mindig máshol láthatjuk felvillanni: imádott anyjában, a mestere, Thomas alakjában, Beth, az öregedő prímabalerina, sőt, a „hasonmása”, Lily személyében is, aki tulajdonképpen éppen annyira a tökéletes Fekete Hattyú, mint amennyire Nina a Fehér. Ám valósággá válhat-e, megtestesülhet-e benne ez az áhított tökéletesség, és egyáltalán: valóság-e még bármi, amit Nina lát?

Fekete Hattyú

„A film során többször is előfordul, hogy egy-egy kameraállás elárulja nekünk, a nézőknek, hogy amit a főszereplő lát, valójában nem a valóság. A történet vége felé egyre több jel utal arra, hogy Nina pszichéje kezd megbomlani” – mondja Harsányi Szabolcs Gergő. „Azonban az is érdekes kérdés, hogy mindebben vajon mennyire játszhat szerepet, hogy látjuk, nem eszik, nem alszik rendesen, óriási rajta a nyomás – talán ennek vannak bizonyos pszichológiai következményei. Az is lehetséges persze, hogy az ő esetében eleve jelen volt valamilyen pszichés defektus. Ezekre a kérdésekre azonban a filmből nem kapunk választ.”

Valóban nem, és bár hosszan lehetne sorolni és elemezni az egyes pszichés zavarokra utaló, a Fekete Hattyúban felbukkanó jeleket, egy bizonyos ponton túl felmerülhet a kérdés: tényleg érdemes? Elgondolkodni ezen a filmen, elmerülni, akár újra és újra abban a sajátos valóságban, amit Nina, és ezáltal a néző számára is megteremt, engedni, hogy hasson ránk a történet sodrása – ez az, ami talán fontosabb, mint strigulázni a balettvilággal kapcsolatos kliséket, vagy éppen a tüneteket. Ha ezzel a szemmel nézzük a Fekete Hattyút, talán más értelmet nyerhet számunkra a film záró mondata, Nina utolsó sóhaja: „Tökéletes volt.”

Fotó: itt

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Herendi Kata
Pszichológus, szakfordító. Szeret beszélni, de hallgatni, figyelni és írni még inkább. Imádja az állatokat, az őszt, az angol nyelvet. Két dolog nem létezik számára: túl hosszú séta, és túl sok könyv – ezekből sosem elég.

Pin It on Pinterest

Share This