A fickó, aki megfújta, majd szögre akasztotta a démonjait – Ruben Brandt, a gyűjtő című filmről

Szerző: | 2018. 08. 15. | #SAJÁTÉLMÉNY | Olvasási idő: 10 perc

Adott egy pszichológus, akit világhírű festmények támadnak meg álmában. Adott egy elmélet, miszerint: Birtokold a problémát, hogy úrrá lehess rajta! És adott mindemellett egy kivételes képességekkel megáldott, dögös, kleptomániás páciens, egy dörzsölt és jólfésült nyomozó, meg egy kis ukrán maffia. Na, összeállt a ké… vagyis… a festmény?

Ruben Brandt „keresztszülei” a képzőművészet történetének két ikonikus alakja, Rubens és Rembrandt voltak, és a gyűjtő kifejezés sem áll olyan nagyon távol a festmények világától, így már a címben fölsejlik, ami az egész animációs filmet átszövi: a nagybetűs Művészet. Itt minden arról szól. Igen, még a csapból is. A pszichét, az élet értelmét, a szülőkhöz való viszonyt, az autósüldözést, de még az alvilág és a feketepiac dinamikáját is a Művészet mozgatja, és ha itt most befejeződne a filmajánlóm, a jegyszedőkön kívül senki nem ülne be Milorad Krstić – egyébként festőművész – filmjére.

De.

Ez egy fontos de, ugyanis mindent megváltoztat: az alkotók rendkívüli érzékkel ötvözték a nagybetűs Művészetet napjaink három olyan elemével, ami mindannyiunkat lenyűgöz, foglalkoztat és elkápráztat, jelesül a pszichológiával, az akcióval és a rejtéllyel. Tökéletes kombináció. Milorad Krstić nem bonyolította túl a választ, amikor a premier előtti vetítésen megkérdezték tőle, mi volt a célja a film készítésekor: azt mondta, olyan filmet akart csinálni, ami a művészetről szól, és ami nem unalmas. Jelentem, sikerült.

Mert mutasson valaki még egy olyan animációs filmet, amiben egyáltalán fölmerül az a kérdés, hogy a művészet ARTalmas is lehet? Vagy hogy mikor döntünk kényszerek hatására, és mikor szabad akaratból? Befolyásolható-e a tudatalattink filmkockák közé csempészett, rejtett üzenetekkel (James Vicary kísérletezett ezzel, azóta más kísérletek bizonyították, hogy csak részben működik a küszöb alatti marketing)?

Tényleg beválik-e a „birtokold a problémát, hogy úrrá lehess rajta” párnára hímezhető bölcsessége, vagy a művészetterápiás foglalkozások örök szlogenje, a „fesd meg, ami hiányzik az életedből, bízz az ecsetben”? Hogyan válhat gyógyító erővé a kezünkben valami, amit a saját szüleink méregként használtak? Van-e olyan rajzfilm, ami egy drámaterápiás szeánsz jelenetében képes megvilágítani, hogy a ma pszichológusaiban is fölszikrázhat valami ugyanabból, ami az évezredekkel ezelőtti sámánokban lobbant lángra?

Olyan mese, ami – ha csak egy pillanat erejéig is, de – saját tárgyát, sőt, saját magát is górcső alá veszi, és ha kell, iróniával restaurálja azt (nem kis derültséget keltett a nézőtéren, amikor a közönség szeme láttára, „nyílt színen” loptak el egy festményt, mondván, hogy az aktus egy „művészperformansz” része)? Olyan mese, ami tudja, hogy a legbrilliánsabb csapda (elnézést) mindig a saját fejünkben leselkedik ránk? Nos, a Ruben Brandt ilyen film.

Meg olyan film is, ami – és ez talán a legnagyobb fegyverténye – érthető nyelven beszél olyasmiről, amit többségünk teljes mértékben távolinak, érthetetlennek vél. A tömegesen megjelenő popkulturális utalások, az egyszerű, de izgalmas történet, az akció- és a horrorba illő álomjelenetekkel irdalt frappáns forgatókönyv és a fantasztikus szinkronszínészi alakítások (elsősorban Kamarás Iván, de Makranczi Zalán és Hámori Gabriella is átlagon felülit produkált) megkönnyítik, hogy a néző egy szempillantás alatt otthon érezze magát a nagy múzeumok, kiállítóterek, rámák, perspektívák és ábrázolásmódok között.

Itt bármikor szembejöhet egy ürge, aki épp a Keresztapát nézi a tévében, mikor a nyomozó elől átmenekülünk a lakásán, Mimi, a famme fatale tolvajnő gyakorlatilag egy Macskanő-Catherine Zeta-Jones-hibrid, Mike Kowalsky nyomozóról csak a nagyon fiataloknak nem ugrik be azonnal a Macskafogó Nick Grabowskija.

Ennek a tolvajtempóra tuningolt animációs filmnek az akciójeleneteit látva Bruce Willis, Jason Statham, meg mondjuk a Halálos iramban teljes stábja bősz jegyzetelésbe kezdenek, a befejezésre pedig biztosan felpattan a moziszékből néhány Eredet-, Harcosok klubja- és Thomas Crown-ügy-rajongó is.

A soundtrack olyannyira telitalálat, hogy ha lenne – van? – a művészetterápiának olyan bevett gyakorlata, hogy filmzenét kell válogatni saját életünk eseményeit illusztrálandó, annak Cári Tibor lenne a feketeöves nagymestere. Ebben az összeállításban, akárcsak az életünkben, remekül megfér egymás mellett a Nessun Dorma, Britney Spears vagy Richard Bona Kiskece lányom-verziója, minden csak az időzítésen múlik.

A vizuálisan érzékenyek viszont csak óvatosan közelítsenek, mert a képi világ – amellett, hogy összetéveszthetetlenül egyedi – abszurd, szürreális, olykor egyenesen horrorisztikus. Van erre egy jó angol kifejezés, a disturbing: eltalálja a zavaró, nyugtalanító, felkavaró szavak közös metszetét. A Ruben Brandt egész miliőjét – amellett, hogy szépen megkomponált képeket hoz, és madár-, csiga- sőt, még akváriumi halperspektívából is szemlélhetjük a teret – a diszharmónia és a groteszk uralja. Tulajdonképpen minden egyes karakter mutáns, kivéve Mimit és Kowalsky nyomozót, akik a maguk arányosságával (értsd: minden testrészükből annyi van, mint egy egészséges embernek) kilógnak a hárommellű kémnők, a kétdimenziós evészavarosok, a halnyelvű tévébemondók, az ötszemű bárénekesnők, a szó szerint sátánfajzattá transzformálódó csecsemők világából.

Értem én: ebben a filmuniverzumban talán ez a normális. Ruben Brandt pedig – mint a pszichológusok a sztereotip viccekben – átmenetet képez az arányos kivételek és az aránytalan többség között a két nyakkendőjével és a felemás cipőjével. Részben az elcsórt festmények is „áldozatul esnek” ennek az ábrázolásmódnak – de csak részben. Gondolom, azért, hogy látványosabb legyen, milyen ritka kincsnek számít és jó eséllyel a művészetekben fedezhető fel az a harmónia, ami a hétköznapjainkból oly könnyen kivész.

Ennek ellenére azt, hogy Milorad Krstić olyan világot teremt (vagy úgy látja a mi világunkat), melyben az abszurd, az aránytalan, a diszharmonikus az általános, csodálni és megérteni nem tudom – de elfogadni igen. Hozzáteszem: nem a cukorba hempergetett, kerekded szabályosság az ideálom, fel is állna a szőr a hátamon, ha a Ruben Brandt, a gyűjtő forgatókönyve valaha is Walt Disney kezébe került volna, de attól még fenntartom, hogy lehet érvényeset és izgalmasat mondani életről, személyiségről és művészetről úgy is, hogy szépségüket és jelentőségüket nem azáltal emeljük ki, hogy minden mást indkolatlanul elcsúfítunk körülöttük. És ez még egy igazi, piszkos-vagány, autósüldözéses art-krimire is igaz.

Ruben Brandtnak biztosan senki nem idézte Máté evangéliumát, hogy gyűjtsön kincseket a mennyben, „ahol sem a moly, sem a rozsda nem emészti meg, és ahol a tolvajok sem törnek be, és nem lopják el”.

Ő ugyanis nagyon is földi kincsek nyomába ered az általa kezelt műkincsrabló banda segítségével, kétségbeesetten hajszolva a gyógyírt a lelkében gyűjtögetett sebekre.

Annak, aki szeretné eleve értékes dolgokkal díszíteni saját bensőjét, és nem olyan pillangólelkű, mint én (tehát jobban bírja a horrort), egy opció képpen javaslom a Ruben Brandt, a gyűjtő című filmet – csalódni biztosan nem fog.

A filmről:

Ruben Brandt, a gyűjtő   (96 perc) 
színes, magyar film | Thriller | 
Rendezte: Milorad Krstić | 
Író: Milorad Krstić | Gyártási idő: 2018 | Mozibemutató: 2018-11-15   

A Ruben Brandt, a gyűjtő a magyar animáció régi adósságát törleszti, egy igazi alkotóműhely jött létre a nagyköltségvetésű film körül. Milorad Krstić egyedi látványvilágú akció-thrillerében az egész világot bejárjuk egy olyan utazással, amely percenként okoz újabb és újabb meglepetéseket.

Egy különös rablássorozat rázza meg a világ leghíresebb múzeumait: egy rejtélyes bűnbanda egymás után szerzi meg a legértékesebb képeket. Hiába minden óvintézkedés, semmi sem akadályozhatja meg a Gyűjtőt és csapatát az újabb festmények ellopásában, a rendőrség pedig tehetetlen. Csupán Kowalski, a washingtoni magánnyomozó veszi észre, hogy mi a közös az ellopott műtárgyakban, de az ő élete is veszélybe kerül, amikor beleszeret a rablóbanda femme fatale-jába, Mimibe. A pánikba esett biztosítótársaságok százmillió dollár jutalmat ajánlanak a nyomravezetőnek, ezt hallva pedig az alvilág is bekapcsolódik a macska-egér játékba, mindent elsöprő lavinát indítva el.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Király Eszter
Újságíró, szerkesztő. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat munkatársa.

Pin It on Pinterest

Share This