„Az életet nem választjuk, hanem éljük” – Két szívmelengető és útra (is) való film

Nyár. Az évszak, amikor sokat vagyunk úton. Az évszak, amikor a legszabadabbak vagyunk, és amikor a legtöbbet vagyunk a szabadban. Az évszak, amikor nagyobb tere van a képzeletnek, és talán egy picit több idő jut álmodozásra, tervezgetésre, lelassulásra, arra, hogy kifelé és befelé is figyeljünk. Vagy arra, hogy együtt legyünk. Vagy éppen külön. Két olyan filmet ajánlunk most nektek, amelyek, ha térképet nem is, de néhány fontos gondolatot biztosan adnak az úthoz – függetlenül attól, hogy azt fizikai, vagy lelki síkon járjuk.

„Az ősök útja vezesse lépteidet” – Yao utazása (2019)

Nem gondoltam volna, hogy lesz olyan film, ami 35 fokban is képes megmelengetni a szívemet, de tévedtem: a Yao utazása nemcsak egy lélekemelő road movie, hanem egy belső utazás is – amit a légkondicionált moziterem kényelmes fotelében ülve nézhetünk végig, hogy aztán a saját utunkat már a film tanulságaival felvértezve folytassuk.

Ezt az utat a történet szerint (is) ismert francia színész Seydou Tall (Omar Sy) és Yao (Lionel Louis Basse), egy 12 éves szenegáli kisfiú járja. A Franciaországban élő, ismert színész a könyve népszerűsítése miatt utazik Szenegál fővárosába. Itt találkozik Yao-val, akinek a népszerűségben fürdőző színésszel szemben semmije sincsen.

Az útjaik nem véletlenül keresztezik egymást. Amikor Yao megtudja, hogy imádott bálványa Szenegál fővárosába érkezik, elszökik a szülőfalujából, és onnan a majdnem 400 kilométerre található Dakarba utazik, hogy dedikáltassa a színészről szóló könyvét. A férfit lenyűgözi a kisfiú kitartása, és elhatározza, hogy hazakíséri.

Ezt követően úgy fonódik össze a férfi és a kisfiú sorsa, mint a kecskerágta könyv zsinórral összefűzött lapjai. A közös utazás során a két ismeretlenből barát, a rajongóból mester, a bálványból tanítvány lesz.

Ahogy Seydou Tall viharvert bérautójával és újdonsült barátjával egyre messzebbre gurul a fényűző nagyvárostól és a saját életétől, úgy kerül egyre közelebb önmagához, az őseihez, a zenéhez; a világhoz, ahol szavak nélkül is tökéletesen lehet egymást érteni, ahol az idő lassú, talán nincs is, és ahol a véletlenről azt tartják, hogy az valójában „Isten álruhában”.

A Yao utazása a mókuskerékből kizuhanó, önmagát keresgélő ember közhelyektől mentes tanmeséje, egy olyan út, aminek nem hossza van, hanem mélysége, ami szelíden, ugyanakkor nagyon határozottan szegezi nekünk a legfontosabb kérdéseket: Ki vagy? Honnan jöttél? Mi a dolgod? Hová sietsz?

A kocsi lerobbant. Nagyon meleg volt. Nem volt se élelmünk, se vizünk. A felnőttek nem mindig tudják, mit kell tenni. De Seydou Tall tudta. Volt két fa. Egy neki, egy nekem. Kicsik voltak, így az árnyékuk is kicsi volt.  De épp megfeleltek. Vártunk, telt-múlt az idő. Ami csak vánszorgott. Ez nem a francia idő volt. Seydou Tall rájött, hogy a lassú idő a sivatag felől jön. És nem siet sehova, mert az örökkévalóságot hordozza.

Így mesél Yao a kaland végén az útról társainak, amin szerintem nézőként is érdemes őt elkísérni: szájbarágós és konkrét válaszokra, pörgős cselekményre és dialógusokra nem, de egy lassú, önismereti kérdéseknek és válaszoknak egyaránt teret engedő, kellemes filmélményre biztosan számíthattok.

„Az életet nem választjuk, hanem éljük” – Vándorút

Kilenc éve mutatták be a mozikban a Vándorút (The Way) című filmet, ami aztán rengeteg embert inspirált arra, hogy nekivágjon a Szent Jakab zarándokútnak, vagy más néven a Caminónak.

A főszereplő Tom (Martin Sheen alakítja) egy tragédia, a fia halála után vág neki az Útnak. Eredetileg azért indul el Franciaországból, a Pireneusokon át a spanyolországi Santiago de Compostela-ba, majd onnan az Atlanti-óceán partjáig vezető úton, hogy beteljesítse fia vágyát, és végigjárja helyette a zarándokutat…

…aztán, ahogy a Caminón általában, a terveihez képest másként alakulnak a dolgok. A Santiago-ig vezető úton Tom szépen lassan rájön, hogy valójában nem a fia, hanem a saját útját járja. Lépésről lépésre, kilométerről kilométerre kerül közelebb annak a a filmben elhangzó mondat (szerintem tényleg mély) igazságához, miszerint

„az életet nem választjuk, hanem éljük.”

Számomra leginkább erről a mondatról szólt ezt a film, és arról, hogy bár a belső béke, a nyugalom, és az öröm felé sokszor teljesen egyedül indulunk el, tévúton járunk, ha azt gondoljunk, hogy ezeket a dolgokat csak a jövőben, vagy a múltban, és kizárólag önmagunkban kell keresni.

Bár nehezen veszünk róla tudomást, és Tomhoz hasonlóan hajlamosak vagyunk eltartani magunktól a tényt, de ezekre a dolgokra az „itt és most-ban” lehet a legnagyobb eséllyel rábukkanni, az út minőségét pedig elsősorban nem a döntéseink, vagy a körülményeink határozzák meg, hanem az, hogy ki az, akivel együtt haladunk rajta.

Fotó forrás: Mozinet; IMBD