A Google-hatás – Avagy tényleg elbutít minket az internet?

Szerző: | 2018. 10. 28. | Social&Smart | Olvasási idő: 8 perc

Legyünk őszinték: a legtöbben szinte katasztrófaként éljük meg, ha egy napra el kell szakadnunk a telefonunktól. Nemcsak azért, mert szabad perceinkben szinte reflex-szerűen nyúlnánk utána, hogy a közösségi hálók hírfolyamát pörgessük, hanem mert mobilunk szinte életünk távirányítója lett. Eltévedtél? Térkép! Meg akarod örökíteni a szivárványt? Kamera! Nem tudod, hány éves a norvég király? Google! De vajon miként változik gondolkodásmódunk azáltal, hogy elménk helyett egy törékeny fémdobozkában tartjuk ezt a rengeteg információt? Az okostelefonok korában mi tényleg egyre butábbak leszünk?

Virtuális? Valóság!

Azt hiszem, egy nagyon furcsa hibrid-generációhoz tartozom: emlékszem, hogy még tízéves korom előtt gond nélkül elnavigáltam bárhová egy papír formátumú térkép segítségével, ma viszont már egy tökegyenes úton is eltévedek, ha nem a kis zöld pontot követem a telefonomon. Az is rémlik, hogy valamikor biztos voltam benne, hogy a gyermek-enciklopédiákban és a Mi micsoda sorozatokban minden információt fellelhetek, amire szükségem van. 2018-ban pedig nehezemre esik elképzelni, hogy (többnyire idő szűkében) a könyvtárig caplassak, amikor a szükséges információt egy perc alatt megszerezhetem a netről.

Pedig a kettő közt alig egy évtized telt el. Fénysebességgel csöppentünk bele ebbe az okos világba, ahol szinte mindenkinek van valami tech-nyavalyàja, és ahol az internet és a digitális eszközök olyannyira behálózzák életünket, hogy – minden fogadalmunk ellenére – újra és újra a következő évre halasztjuk a digitális detoxot. Az evolúció malmai azonban ennél sokkal-sokkal lassabban őrölnek, így nehéz megmondani, miként tud agyunk alkalmazkodni ehhez a teljesen új életmódhoz. Elvégre testünk még ahhoz sem szokott hozzá, hogy ma már nem csak sikeres vadászatok alkalmával látunk táplálékot, noha nem kevés idő telt el a paleolit kor óta.

Agykapacitás-növelés

Mennyi a fény sebessége? Mondhatnánk, a Google szinte fénysebességgel elárulja a választ: közel 300 000 km/s. Azonban azon túl, hogy ez az információ sokunknak nem létfontosságú a mindennapi életben, még Einstein számára sem tűnt fontosnak ahhoz, hogy megjegyezze. Elvégre, ahogy vallotta, felesleges olyan információt tárolni a fejében, amit könyvekben könnyedén megtalál.

Ilyen módon a Google-effektnek keresztelt jelenségre (avagy arra, hogy a neten könnyedén hozzáférhető információt hajlamosak vagyunk gyorsan elfelejteni), gondolhatunk ennek a szemléletmódnak a továbbfejlesztett, 21. századi verziójaként.

És egyelőre a kutatások alapján úgy fest, agyunk meglepően gyors és adaptív módon alkalmazkodik a technika fejlődéséhez: ahogy arra egyes kutatások is rávilágítanak, agyunk nem „leépül”, hanem egyszerűen másképp dolgozza fel az információkat.

Ahelyett, hogy magára az információra fókuszálnánk, azt jegyezzük meg, hogy miként férhetünk hozzá legkönnyebben az adott adathoz. A Wikipédiában? Az online szótárban, a szinonima szótár appban? Avagy az internetre egyfajta „külső merevlemezként” gondolunk, amelyhez a saját számítógépünk (agyunk) úgyis 0-24-ben rá van csatlakozva, így elegendő az információhoz vezető útvonalra emlékeznie.

De ez valóban azt jelenti, hogy mi magunk elbutulnánk? Ez valószínűleg annak a függvénye, hogy mennyire bízzuk rá az életünket a Google-re. Az antropológusként dolgozó Dr. Genevieve Bell szerint a gondolkodásmódunk átalakulása korántsem akkora veszély, mint amekkorának azt szeretjük beállítani. Szerinte a technológiai vívmányok segítenek okosabban élni és gondolkodni:

„Maga a megfelelő kérdésfelvetés már magas intelligenciára utaló cselekedet, hisz ezáltal tudod minél előbb megtalálni az információhoz vezető útvonalat.”

Az internet a válasz?

Vele ellentétben Nicholas Carr, aki több könyvet is írt a témában (The Shallows: How the Internet is Changing the Way We Think, Read and Remember és a The Glass Cage: Where Automation is Taking Us) már kevésbé optimistábban áll hozzá a dologhoz. Szerinte veszélyes megfeledkezni róla, hogy „a mi memóriánk és a számítógépek memóriája közt nem lehet tökéletes analógiát vonni”. Szerinte mi nem csupán az emlékek bevonásával kötjük össze az új tudást a már meglévővel, de az emlékeinkre támaszkodunk akkor is, mikor el kell döntenünk, hogyan érzünk egyes helyzetekkel, dolgokkal kapcsolatban, és ezek mind a személyes tudásunk részét képezik. Ugyanakkor, ha saját elménkben nem nem kötjük össze a tudásmorzsákat, akkor nem tudunk saját tudásbázist létrehozni.

Noha Carrnak talán valamelyest igaza van, ne feledkezzünk meg róla, hogy az igazság sokszor a középút padkáján hever: Andrew Keen, A válasz nem az Internet (The Internet is Not the Answer) szerzője egyetért Carr azon állításaival, hogy a technológiai fejlődés felületes gondolkodóvá tesz minket és a mai kor emberének még a beszédek feldolgozása is nehezére esik, ugyanakkor elismeri, hogy az internet rengeteg időt szabadít fel számunkra. Véleménye szerint a kérdés az, hogy mit kezdjünk a ránk szakadó idővel (még akkor is, ha néha így is úgy érezzük, semmire sincs idő). Szerinte amire szükségünk van, azok a kreatívan és innovatívan gondolkodó emberek, és a nagy kérdés elsősorban az, hogy miként tanítsuk a kreativitást. Elvégre, ahogy Keen is kiemeli,

„már nem kell tényeket bemagolnunk, az adatokra való emlékezés kevésbé fontos, és ez a szakmákat, munkaköröket és átalakítja; amit a tanároknak is figyelembe kéne venniük. A kérdés csak az, hogy miként tanítsuk meg a gyerekeket másképp gondolkodni?”

Tudni VS tudni, hol találod

Ez a gondolatmenet ismét összecseng a fent idézett Einstein-ével, aki szintén a magolás ellen állt ki, főként a felsőoktatás területén. Ahogy hangoztatta, „nem igazán fontos az emberek számára, hogy tények megtanulásával töltsék idejüket. Ahhoz, hogy ezt megtegyék, nem kell egyetemre menniük, hisz azt a könyvekből is megtanulhatják. Az oktatás valódi értéke egy bölcsészettudományi egyetemen nem a tények megtanulásában rejlik, hanem az elme felkészítésében arra, hogy képes legyen valami olyat kitalálni, amit nem lehet könyvből megtanulni.”

Cikkünk zárásaként tegyük hozzá, hogy mindezek a gondolatok a tények, adatok, egzakt információk megtanulására vonatkoznak. Nem szabad elfelejtenünk, hogy agyunk valójában nincs 0-24-ben az internetre kapcsolva, és nem szabad, hogy olyannyira belefeledkezzünk a virtuális világba, hogy közben életképtelenné váljunk a valódiban. Tartsuk szem előtt, hogy a Google nem tanít meg úszni vagy biciklizni, és lássuk be, senki nem szeretné, hogy az őt kezelő orvos Google-ön keressen rá a tünetekre, vagy hogy a buszsofőr előttünk nézzen meg egy „hogyan kell használni a sebességváltót” Youtube-tutorialt. Az Internet egy lehetőség arra, hogy megkönnyítsük az életünket, ugyanakkor túladagolás esetén el is lehetetlenítheti azt. Épp ezért fontos, hogy – ahogy azt ebben a hónapban rengeteg téma kapcsán hangsúlyoztuk – ebben is megtaláljuk az egyensúlyt, hogy az internet segítségével időt szabadítsunk fel arra, hogy nyissunk a világ felé anélkül, hogy bezárkóznánk a monitorunk börtönébe.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Szabó Anna
Idegtudomány szakirányon végzett, de tanulmányaiba egy nagyobb csipet pszichológia és mozgástudomány is vegyült. Jelenleg doktori tanulmányait folytatja Franciaországban, szabadidejét futással (sokszor a határidők elől is), túrázással, írással és társasjátékokkal tölti.

Pin It on Pinterest

Share This