„Csak ültünk és néztük, ahogy a három szétválasztott élet egyesül” – A Három egyforma idegen című filmet ajánljuk

Szerző: | 2019. 05. 23. | #SAJÁTÉLMÉNY | Olvasási idő: 7 perc

„A film, amiről mindenki beszélni fog.” Ezzel a mondattal harangozta be a hazai forgalmazó másfél évvel ezelőtt (2019. májusában) a „Három egyforma idegen című mozit. Nos, abból kiindulva, hogy már a szerkesztőségen belül mekkora felzúdulást keltett ez a film, mennyi parázs vitát és tartalmas beszélgetést generált köztünk, azt kell mondjam, egyáltalán nem túlzó ez a kijelentés…

A magunk részéről arra jutottunk, hogy ez a film, amellett, hogy számos, a pszichológia tudományát is érintő, vitatható eleme van, lehetőség is egyben. Lehetőség arra, hogy az abban érintett, sokszor nehéz és agyonhallgatott témákról beszéljünk. Akkor is, ha az nem feltétlenül komfortos. Akkor is, ha ezek a témák megosztják az embereket, köztük a pszichológus szakembereket, kutatókat is… Számunkra tehát nem kérdés, hogy erről a filmről beszélni kell, viszont nem mindegy, hogy ezt hogyan tesszük.

Mielőtt ezt a most még picit homályosnak tűnő bevezetőt tisztáznám – kényesen ügyelve persze arra, hogy ne spoilerezzem el a filmet – lássuk miről is szól ez az „elképesztő”, „hihetetlen”, „sokkoló” és még sok-sok hasonló jelzővel illetett IGAZ történet.

A Három egyforma idegen ugyanis kategóriáját tekintve dokumentumfilm, ami egy, a ’80-as évek Amerikájában megtörtént eseménysort dolgoz fel.

A sztori egy 19 éves fiú, Bobby (teljes nevén Robert Shafran) első főiskolai napjával indul, aki meglepve tapasztalja, hogy az épületben, ahol korábban soha nem járt, mindenki ismerősként üdvözli és a hogyléte felől érdeklődik. Rövid idő alatt kiderül, hogy az ismeretlen ismerősök a szintén arra a főiskolára járó ikertestvérével, Eddy-vel (Edward Galland) keverik össze – akinek a létezéséről Bobby addig egyáltalán nem is tudott.

A két fiú, a születésük után szétválasztott ikerpár csodálatos egymásra találása azonban csak a kezdet, ezen a ponton a kétórás „lúdbőr-movie” nagyjából 10. percénél járunk…

Ami ezután történik, az olyan, mintha felvinnének egy szuperszínes hőlégballonnal egy nagyon magas szivárvány tetejére, ahonnan aztán hosszú-hosszú perceken át csúszdázunk lefelé: nézzük, ahogy az ikerpár találkozik, hallgatjuk az embereket, ahogy felidézik ezeket az érzelmektől túlcsorduló pillanatokat és miközben teljesen magával ragad és beszippant a történet, elhisszük, vagy inkább újra tudunk hinni benne, hogy csodák márpedig léteznek.

„Ismerték egymás, egymáshoz tartoztak”

„Mintha elhomályosult volna a világ, csak mi ketten voltunk” – emlékszik vissza az egymásra találás perceire Bobby. Mi pedig nézzük a képsorokat, hallgatjuk a mesélőket, és nem hisszük el, hogy ez igaz… Persze, azért egy picit gyanakszunk, mert ott motoszkál bennünk a kérdés, hogy ezt a katarzist még hova lehet fokozni – elvégre még mindig csak fél óra ment le a filmből…

A választ David Kellman hozza el, aki az egymásra találó ikerpár „emlékezetes és szívmelengető” sztoriját feldolgozó New York Post cikkben, vagyis az azt illusztráló fotón felismeri a vele tökéletesen egyforma testvéreit, Eddy-t, és Bobby-t – akik még aznap megtudják, hogy nem ketten, hanem hárman vannak.

19 évvel azt követően, hogy szétválasztották, és három különböző családhoz örökbe adták őket, telefonon értesülnek róla, hogy van egy harmadik testvérük, ők így együtt hármas ikrek.

„Ismerték egymás, egymáshoz tartoztak. Nem kellett bemutatkozniuk. Csak ültünk és néztük, ahogy a három szétválasztott élet egyesül”

– idézi fel a nem mindennapi „reunion” pillanatait 37 évvel később David nagynénje, akinél a fiúk először találkoztak.

Mint a mesékben…

Eddy, Bobby és David számára innentől nem volt megállás. A hármas ikrek története keresztbe kasul bejárta Amerikát, igazi sztárok, és persze elválaszthatatlanok lettek: mindenki csodálta és imádta a három fiú hihetetlen és magával ragadó történetét. Ne feledjük, ekkor a ’80-as évek Amerikájában és nem mellesleg még mindig csak a film felénél járunk… azon a ponton, ahol a történet újabb elképesztő fordulatot vesz.

És ez a fordulat olyan amplitúdóval röpíti le a nézőt a szivárvány-csúszdáról, ami egy egészen más dimenzióba helyezi a látottakat. A tündérmese egy pillanat alatt morális dilemmáktól hemzsegő, sötét krimibe fordul – amit viszont tovább árnyal, hogy még mindig egy, az utolsó szóig igaz történetet nézünk.

Egy történetet, amit valahogy elmesél valaki. Egy film esetében a hogyanról elsősorban a rendező dönt – ő az, aki a szó szoros értelmében „elrendezi”, hogy ez a fordulatokban gazdag történetfolyam milyen képeken, mondatokon, megszólalásokon keresztül vetül a vászonra. És ez az a tény, amiről a Három egyforma idegen című filmet nézve nem szabad megfeledkezni.

Az igazsághoz tartozik…

„Nem izgat, hogy jókról és rosszakról csináljak filmet, én hús-vér emberekről akarok filmet készíteni a maga teljes, gazdag összetettségében” – nyilatkozta egy interjúban Tim Wardle, ami rendezőként egy abszolút akceptálható törekvés, és szerintem hellyel-közzel tetten is érhető a filmben.

Viszont az igazsághoz tartozik, hogy a néző szempontjaira fókuszáló rendezői szándéknak sajnos (óhatatlanul) nagyon fontos, a pszichológia tudományát képviselő, azért lelkiismeretesen, etikusan(!) dolgozó, a hivatásuknak élő kutatók és szakemberek szempontjai sok ponton áldozatul estek.

Ugyanakkor – ahogy azt a cikk elején is jeleztem – ez a film, amellett, hogy tényleg lebilincselő és magával ragadó mozi, remek lehetőség arra, hogy együtt gondolkodjunk és beszélgessünk az abban felbukkanó témákról – például az öröklés vs. nevelés kérdéséről, kutatásetikáról, mentális rendellenességekről, öngyilkosságról és végső soron arról, hogy az életünket hogyan és mekkora mértékben tudjuk irányítani.

De ennél többet tényleg nem mondhatok, ez egy olyan film, amit előbb látni kell, és aztán beszélni róla…

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Szabó Eszter Judit
Kommunikációs szakember, újságíró. Hisz az önismereti- és terápiás munka sorfordító erejében. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy jógázni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.

Pin It on Pinterest

Share This