Az igazság néha fáj?! – 5+1 hazugság a hazugságról

Szerző: | 2018. 09. 04. | Social&Smart | Olvasási idő: 13 perc

Ha eljátszunk a gondolattal, hogyan alakult volna az életünk, a karrierünk és a kapcsolataink, ha mindig, minden helyzetben csakis az igazat, a színtiszta igazat mondtuk volna, gyorsan ráébredhetünk arra, hogy a hazugság – ugyan eltérő módon és mértékben, de – mindennapi kommunikációnk szerves része. „Sose szoktam hazudni, neked meg pláne nem tudnék” – gyakran kimondjuk, de valóban igaz ez? Cikkünkben összegyűjtöttük, melyek a leggyakoribb és legvitatottabb hazugságok a füllentésről, lódításról, kiszínezésről és torzításról, azaz magáról a hazugságról.

Ahogyan írtunk már arról, hogy valójában milyen bonyolult felismerni azt, ha valaki hazudik, ugyanúgy igaz az, hogy magát a hazugság kategóriáját is nehezen lehet világosan és egyértelműen körülhatárolni. Egy mindennapi hazugságainkat vizsgáló kutatásban a kísérletet vezetők a következő módon fogalmazták meg ezt a jelenséget vizsgálati alanyaiknak:

„A legtöbben azt gondoljuk, hogy csakis akkor hazudunk, ha valakit megpróbálunk szándékosan félrevezetni. Egyes hazugságok nagyobbnak, míg a többi kisebbnek tűnik; néhány teljesen valótlan állításokat tartalmaz, míg mások csak pár részletet ferdítenek el vagy hagynak ki. Vannak hazugságok, melyek egyértelműen azok, azonban vannak olyanok is, amelyekről nehezen lehet eldönteni. Bizonyos hazugságok önzőek, míg néhány valaki mást próbál védeni.”

Az elfogulatlan gondolkodást többek között nehezíti az, hogy a hazugságnak számtalan árnyalata létezik. Értékelése és megítélése több tényezőtől is függ, erősen befolyásolják a körülmények: ki, kinek, mikor, mennyit, mekkorát hazudunk, de leginkább – mi volt vele a célunk?

Őszintén a hazugságról

Tovább bonyolítja az objektív szemléletet az, hogy amit igazságnak gondolunk, az lehet, hogy csak a mi igazságunk, de nem az abszolút igazság- azaz a maga módján mindenkinek igaza lehet, miközben senkinek sincs. Azt, ahogyan a világot látjuk, megéljük, és ahogyan visszaemlékszünk a velünk történt eseményekre, nagyban befolyásolja észlelésünk, az ingerek és információk feldolgozásának módja és torzításai, valamint az addig elsajátított, egyéni mintázatainkon alapuló értelmezésünk. Éppen ezért adódhatnak eltérések például egy autóbaleset elbeszélése során, ahol bár a szemtanúk meg vannak győződve arról, hogy tényleg a valóságot mondják, furcsa módon mégis különböznek a beszámolók és a részletek.

Ezen kívül a hazugsághoz alapvetően erős morális értékítélet tapad: már gyermekként megtanuljuk, hogy hazudni rossz, hazudni bűn, a hazug ember manipulatív, gyenge jellemű, önző és érzéketlen.

Mivel alapvető igényünk az, hogy önértékelésünket optimális, lehetőleg minél pozitívabb szinten tartsuk, szeretjük azt hazudni magunknak, hogy mi személy szerint nem szoktunk hazudni, hiszen saját hazugságaink beismerésével romba dőlne az önmagunkról alkotott kép. Éppen ezért gyártunk előszeretettel hazugságokat a hazugságról, melyek egyszerre szolgálhatnak fegyverként és pajzsként: magunkat védhetjük, miközben másokat támadhatunk vele.

Nézzük hát, melyek a legelterjedtebb és legérdekesebb hazugságaink a hazugságról!

1. A hazug emberek csak saját magukkal törődnek, másokkal nem

Joggal feltételezhetjük, hogy azok, akik gyakran ferdítik, színezik vagy hallgatják el az igazságot, csakis saját érdekeiket veszik figyelembe, könnyen csapnak be, vernek át és aláznak meg másokat, az érzéseikkel mit sem törődve. Ugyan a hazugok egy csoportjára, leginkább a pszichopatákra valóban jellemző lehet ez a leírás, nem fedi a teljes valóságot. Bella DePaulo, a Kaliforniai Egyetem pszichológusa egyik kutatásában arra a kérdésre kereste a választ, hogy mely személyiségjegyek a legjellemzőbbek a sokat hazudó egyénekre. A feltételezéseknek megfelelően az egyik vezető tulajdonság a manipulációra való hajlam lett, a további eredmények azonban ennél árnyaltabbá teszik a helyzetet.

Gondolhatnánk, hogy aki manipulatív, az leginkább csak saját magával foglalkozik – az eredmények alapján azonban azok a személyek is hajlamosak a hazudozásra, akik túlságosan törődnek másokkal, pontosabban a véleményükkel.

DePaulo szerint őket leginkább a másoknak való megfelelés, a jó benyomás keltése motiválja az igazság torzítására: „Vajon mit fog rólam gondolni, ha elmondom az igazat?”

A kutatás további meglepő eredménye az, hogy a hazudozók személyiségét a manipuláción és a másoknak való megfelelni vágyáson kívül még az extraverzió is jellemzi. Az adatok elemzése során nem pusztán azt vették figyelembe, hogy ki hazudik gyakrabban, hanem a szociális interakciók gyakoriságához viszonyítva vizsgálták a hazudásra való hajlamot. Igaz ugyan, hogy a gyakoribb kontaktusok miatt az extravertált személyeknek több lehetősége van hazudni, mint egy introvertáltnak – az önbeszámolók alapján azonban az extravertált személyek az introvertáltakhoz képest gyakrabban is élnek ezzel a lehetőséggel. DePaulo leszögezi, hogy ez az eredmény további kutatásokat igényelne, de az egyik lehetséges magyarázat az lehet rá, hogy mindennapi interakcióinkban számos olyan apró, beépített hazugság van, amelyek egyszerűbbé, gördülékenyebbé teszik a kommunikációt („De örülök, hogy látlak!”; „Pont ma gondoltam arra, hogy rég beszéltünk, és rád kéne írnom!”). Ezeket a fordulatok az extravertáltak szinte zsigerből, önkéntelenül alkalmazzák a könnyebb kapcsolódás érdekében, gyakran nem is tudatosítva, hogy éppen hazudnak.

2. A férfiak többet hazudnak, mint a nők

DePaulo ugyanezen kutatásában arra is kíváncsi volt, hogy vajon a férfiak vagy a nők hazudnak-e többet.

Az adatok elemzése alapján arra a következtetésre jutott, hogy a két nem hazudozásra való hajlama – a közhiedelemmel ellentétben – nem mutat lényeges eltérést. Ezzel szemben érdekes különbséget fedezett fel a két nem hazugsági profilja között.

A nők inkább érzelmi okok miatt torzítják vagy hallgatják el az igazságot, vagyis rájuk inkább az úgynevezett „fehér hazugságok” jellemzőek. A nők az esetek többségében azért hazudnak, hogy mások kedvére tegyenek, valamint hogy megkíméljék őket a megszégyenüléstől és a megbántódástól, így azt mondják, amit véleményük szerint a másik fél hallani szeretne: „Remekül nézel ki!” „Nagyszerű vacsorát főztél!” „Persze, hogy neked van igazad, ne hallgass a párodra!”. Ezzel szemben a férfiak hazugságai önmaguk, pontosabban presztízsük védelmére irányulnak: megpróbálják jobb színben feltüntetni magukat, tévedéseiket, hibáikat letagadni vagy csökkenteni a jelentőségüket, megóvni magukat a negatív megítéléstől és a szubjektív megsemmisüléstől. Ezek alapján tehát nem jelenthető ki, hogy a férfiak vagy a nők hazudnak többet, a különbség inkább az okokban és a szándékban rejlik.

3. A kegyes hazugságok ártalmatlanok

A fentebb említett, a szakirodalomban fehérnek, a közbeszédben inkább kegyesnek nevezett hazugságokra általánosságban úgy gondolunk, mint olykor szükséges rosszra, mellyel valójában jót cselekszünk, hiszen a másik felet próbáljuk óvni, neki igyekszünk kedveskedni és kedvezni – tehát érte hazudunk, és nem ellene. Suzanne Degges-White, az Illinois-i Egyetem professzora szerint azonban érdemes végiggondolnunk, hogy az önzetlennek tűnő hazugságok esetében mekkora szerepe lehet az önvédelemnek – elképzelhető, hogy őszinte véleményünk felvállalásának elmulasztásával inkább csak egy konfliktust próbálunk kikerülni, vagy talán nem tudunk mit kezdeni a másik fél esetleges dühével, sértődöttségével, ránk irányuló negatív érzelmeivel.

Lehetséges, hogy rövid távon kedvező hatásúak a fehér hazugságok, hiszen elkerülhetjük velük az átmeneti kellemetlenségeket, hosszú távon azonban romboló hatással vannak nemcsak saját énképünkre, hanem a másik fél személyiségére is.

Hiába próbáljuk azt tudatosítani magunkban, hogy a másik érdekében füllentettünk, akkor is rosszul érezhetjük magunkat, hiszen nem éljük meg magunkat hiteles, önazonos személynek. A látszat ellenére a másik félnek sem segítenek az apró hazugságok, hiszen megfoszthatjuk őt az építő jellegű kritikától és a fejlődéstől azzal, ha például mosolyogva megveregetjük a vállát remek munkájáért ahelyett, hogy egyszerűen, jó szándékkal és őszintén rámutatnánk arra, hogy melyek azok a kisebb-nagyobb hibák, melyekre odafigyelve legközelebb még jobb munkát végezhetne.

4. A füllentés és a hallgatás nem igazi hazugság

Biztos ismerünk legalább egy olyan embert, aki szereti színes történeteivel szórakoztatni a hallgatóságát; olyannyira, hogy akár több alkalommal is elmeséli ugyanazt, és mintha egyre inkább eltúlozná a részleteket és kiszínezné a vele történt eseményeket… Halvány és elnéző mosollyal hallgathatjuk, elvégre a szórakoztatás a célja, azonban ha szigorúan vesszük a szabályt, hogy a hazugság az igazság torzítása, akkor bizony ismerősünk is hazudik. Emögött pedig húzódhat az a félelem is, hogy önmagában nem elég érdekes és izgalmas személyiség, csak a felturbózott történetek által vívhat ki figyelmet és elismerést.

A másik kárára történő, úgymond „fekete” hazugságok mellett a füllentések, lódítások, elhallgatások enyhébbnek, elfogadhatóbbnak és megbocsáthatóbbnak tűnhetnek, pedig a valóság árnyalása, egyes részletek kihagyása ugyanúgy félrevezetés.

Lisa Firestone klinikai szakpszichológus egyenesen azt állítja, ha a teljes történetnek vagy eseménynek csak a számunkra vállalhatónak tartott részeit emeljük ki, a többit pedig elhallgatjuk, akkor valójában egy alternatív valóságot hozunk létre. Ezzel azonban kihagyhatunk olyan mozzanatokat és szempontokat, melyek a minket hallgatót segítenék a valódi megértésben, valamint saját szándékaink szerint befolyásoljuk reakcióját. Például ha megerősítésre és vigasztalásra várva elmeséljük, hogy párunk ismét bántó kritikával illetett minket, akkor ezáltal őt állítjuk be zsémbes és kiállhatatlan alaknak, magunkat pedig áldozatnak. Azt csak mi tudhatjuk, hogy nem egy semmiből jövő beszólást kaptunk, hanem előzőleg küldtünk neki egy csipkelődő, nem túl kedves hangvételű üzenetet, amellyel valószínűleg megbántottuk őt, így már ingerülten, támadásra készen érkezett haza.

5. Minél jobban szeretsz valakit, annál őszintébb vagy vele

Jeremy Sherman biofilozófus és társadalomkutató elképzelése szerint ez nem feltétlenül igaz. Elmélete szerint minél közelebb áll egymáshoz két ember, annál nagyobb kockázatot vállal valaki a hazugsággal és az őszinteséggel egyaránt: minél szorosabb a kapcsolat, annál kevésbé, és annál inkább vagyunk motiváltak hazudni. Kinek fejezed ki jobban a haragodat: annak, akit soha az életben nem látsz többet, vagy annak a személynek, akivel megosztod a mindennapjaidat? Sherman szerint utóbbi esetben nagyobb árat fizethetünk őszinte reakciónkért: a konfliktus tisztázása után is tüskék maradhatnak a másik félben, a jövőben eszközként használhatja fel egy vita során, vagy eltávolodhat, elutasíthat minket, még ha csak átmenetileg is. Persze fontos megemlíteni, hogy sok múlik a kapcsolat minőségén, a felek személyiségén és érzelmi érettségén, azonban érdemes feltenni magunknak a kérdést: miért történhet, hogy párunkkal vagy a legjobb barátunkkal beszélgetve inkább nem mondunk ki valamit, ami már szinte a nyelvünk hegyén van, azaz mennyire vagyunk valóban őszinték kapcsolatainkban.

+1: Az igazság néha fáj

Ezt az állítást nem tudjuk egyértelműen bizonyítani vagy cáfolni. Inkább úgy fogalmaznánk: az igazság bizony tényleg nagyon fájhat, ugyanakkor meg is könnyebbülhetünk általa. Hogy egy könnyedebb példát hozzunk: hazudhatjuk azt magunknak, hogy a napi egy tábla csokoládé ellenére vékonyak maradhatunk, azonban nem sokáig tudjuk ezzel áltatni magunkat, látva a tükörben az édesség hatását alakunkon. Választás elé állíthatjuk magunkat, dönthetünk arról, melyik a fontosabb számunkra, és áldozatokat hozva elkötelezhetjük magunkat a számunkra értékesebb cél mellett, melyet így el is érhetünk – az önáltatás helyett. Ha az igazság nem „fájna”, nem próbálnánk meg bizonyos helyzetekben olyannyira elkerülni. Néha úgy is érezhetjük, egyenesen belepusztulunk az igazságba, de elérkezhet egy olyan pont, amikor már nem tudunk előle tovább menekülni. A valósággal való szembesülés után eltarthat egy darabig, amíg újra biztos talajon érezzük magunkat, de ezalatt az idő alatt fel is szabadulhatunk a folyamatos bűntudat és önbecsapás súlyos béklyói alól. Az igazság, ahogy tönkretehet, ugyanúgy meg is erősíthet.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Brunner Zsanett Anna
Pszichológus és elfeledett esztéta, aki nehezen ír magáról tőmondatokban. Amiben mindig is biztos volt, hogy szeretne írni, és az emberi lélek finom rezdüléseit felfedezni. Számára az a minden, ha gyöngyöt dobálhat és a semminek örülhet. Folyton zsonglőrködik az idővel és a nagy kérdésekkel, de nem adja fel. Hiába tagadja, örök idealista marad. Meg a nagyon rossz vicceket is szereti.

Pin It on Pinterest

Share This