„Csak akkor halunk meg, ha már leéltük az életünket” – Hogyan beszéljünk a gyermekkel az elmúlásról és a gyászról?

Mindenszentek környékén talán sok – elsősorban nagyobb gyerekes − családban előkerült a Coco című animációs mese, amely szép és elgondolkodtató köntösben mesél a halálról, valamint arról, miért fontos az eltávozott szeretteink emlékét megőrizni.

„Szülő és gyermek megosztott gyászában a hitelesség a legfőbb iránymutató” – mondja Kádár Annamária mesepszichológus, aki szerint még a kegyetlen igazság is könnyebben elviselhető egy gyerek számára, mint bármilyen nyomasztó titok.

A Coco annak ellenére, hogy a halál témáját járja körbe, talán azért lett igazán népszerű, mert a közös emlékezésre, a családi hagyományokra, a halál természetes voltára helyezi a hangsúlyt, amelyből a gyerekeknek sem kell kimaradniuk. Miközben a környezetemben egyre több édesanyától hallom a kérdést, hogy vajon kivigye-e a gyermekét a temetőbe, a főszereplő mexikói kisfiú, Miguel már egész kiskorától pontosan ismeri a családja történetét, közeli és távoli ősei életét, problémáit és vele együtt a halálát (vagy épp eltűnése körülményeit). Ahhoz pedig, hogy a saját története birtokában legyen, elengedhetetlen ez a tudás.

„Magam is kedvelem a filmet, bár a 6-os korhatár helyett, 8-9 éves kor felett ajánlanám inkább” − kezdi dr. Kádár Annamária, mesepszichológus, aki hozzáteszi: a film előtt mindenképp érdemes a szülőknek beszélgetést kezdeményezni arról, mit is jelent a halál, hogyan képzeli a gyermek a túlvilágot, milyen érzéseket köt magához a véghez.

A mozdulatlanságtól a realitásig

Ahogy szakértőnk mondja: a gyermekek halálkép-fejlődésének három szakasza különíthető el. „Az első, az animista felfogás korszaka 3-5 éves kor között, amikor a gyermeknek a halálról való elképzelése a mozdulatlanságot, a szem lecsukását, a fekvő helyzetet tartalmazza. Az óvodás még úgy hiszi, a halott gondolkodhat és érezhet, miközben a halált gyakran az elmenéshez vagy elalváshoz köti” – fejti ki a pszichológus.

Öt-kilencéves kor között jelenik meg aztán a megszemélyesítő felfogás, amely az előző korszakkal ellentétben nem a halottat ruházza fel öntudattal, hanem magát a halált. A gyermek ebben a korszakban fantáziál arról, hogy megküzd a halállal,− aki sokféle alakot felvehet,− és legyőzi azt.

„A reális felfogás aztán a késő gyermekkor sajátja: a gyermek tudja, a halál a földi élet végét jelenti, felismeri, hogy egy kikerülhetetlen biológiai folyamatról van szó. Ennek ellenére felléphetnek jellegzetességek az előző korszakokból” – hangsúlyozza dr. Kádár Annamária.

dr. Kádár Annamária

Félelmek és evidenciák

Sok szülőt megrémiszt talán, hogy a gyermek a gyász, a halál kapcsán szembesíti őt a kérdéssel, hogy mi történik, ha anya vagy apa sem lesz már többé.

„Nem szabad titkolnunk a gyerek elől, hogy egyszer mindenkinek véget ér az élete. Viszont elmondhatjuk neki, ez annyira messze van, hogy azt el sem lehet képzelni.

Francoise Dolto pszichoanalitikus szerint úgy is fogalmazhatunk, hogy >csak akkor halunk meg, ha már leéltük az életünket<. Dolto tapasztalatai szerint ez az evidencia hihetetlenül megnyugtatja a gyermekeket” – magyarázza szakértőnk.

Az életről gondolkodó gyermek fejében előbb-utóbb mindenképp felmerül az elmúlás kérdése.

Hiszen már a mesékben találkozik vele: ott a főhős hiába jár túl a halál eszén, végül ő sem kerekedhet felül rajta. Ő is csak addig él boldogan, „míg meg nem hal”. „A mesében a halhatatlanság sem valódi múlhatatlanságot jelent. Például a király, amikor megkapja az élet vizét, ugyanúgy meg fog halni, csak most már nem lesz szomorú emiatt. Az élet vize nem arra szolgál, hogy örökké a trónon legyen, hanem attól lesz képes átadni a helyét a fiának.”- hívja fel a figyelmet dr. Kádár Annamária.

Elmúlás testközelből

Amennyiben konkrét gyászról esik szó, a legnagyobb segítséget az a felnőtt nyújthatja, aki maga is gyászol. „A megosztott gyász és szomorúság felszabadító erejű: hiszen

valójában nem a halál ténye az, amitől a gyermekek megsérülnek, hanem azok a körülmények, amelyeket mi hozunk létre az esemény kapcsán. Még a kegyetlen igazság is könnyebben elviselhető, mint a nyomasztó titkok.

Egy óvodás például már nyugodtan részt vehet a gyászszertartáson, mert ez segíti őt a halál tényének megértésében, és abban, hogy elbúcsúzzon a számára fontos személytől” – véli a pszichológus.Ahogy szakértőnk mondja:

ha nem beszélünk a veszteségről a gyermekünkkel, letiltjuk a gyászát. Ez pedig megrekesztheti a személyiségfejlődés folyamatát, komoly kapcsolatteremtési és érzelmi zavarokat okozhat még felnőttkorában is.

„A halál az élet része: a gyermekünknek pedig azzal segítünk a legtöbbet, ha ezt elfogadjuk. Hisz ezáltal ő is képes lesz természetesen kezelni az elmúlást” – foglalja össze dr. Kádár Annamária.

Mesék, könyvek gyászfeldolgozáshoz – Kádár Annamária ajánlásával

„A kortárs gyermekirodalmi művek közül Florence Jenner-Metz Neked írok, Apu! című IBBY-díjas könyvét ajánlom az olvasó figyelmébe – ez egy édesapját elvesztő tízéves kisgyermek gyászmunkáját jeleníti meg, aki már tudja, hogy a vesztesége visszavonhatatlan. Bár a könyv a halálról szól, átragyogja az életigenlés.

Hogy egy közismertebb mesét is említsek: a Hamupipőkében az édesanya halála után is erőforrásként van jelen a lánya életében. Hamupipőke az apjától kapott mogyoróágat elülteti anyja sírjára, s könnyeivel táplálja. A mogyorófavesszőből kisarjadó fa és rajta a fehér galambok az anyai szeretet végtelenségét jelképezik, azt az örökséget, amely a kétségbeesésben is erőt ad.

Más műfajú kötet: Singer Magdolna Boldogan éltek, míg meg nem haltak… és azután? című, 7-11 éves gyermekeknek szóló foglalkoztatókönyve, amely egyedülálló a témában. A szerző példákat ad arra, hogyan viszonyulhatnak a szülők gyászoló gyermekükhöz, miként beszélhetnek vele a szomorúságról, dühről és bűntudatról. A foglalkoztató feladatok pedig segítik a gyászfeldolgozást” – mondja szakértőnk.