„Hogyan történhetett ez meg?” – 3 szociálpszichológiai kísérlet, amin nem csak A holokauszt emléknapján érdemes elgondolkodni

Szerző: | 2018. 01. 27. | Social&Smart | Olvasási idő: 9 perc
A cikk érzékeny témájára való tekintettel ezen az oldalon nem jelenítünk meg reklámokat.

Több mint hetven évvel ezelőtt történt, ám ha szóba kerül a holokauszt, a mai napig értetlenül csóváljuk a fejünket. Az eseményeket rengeteg film és könyv dolgozta fel; ismerjük az őket övező történelmi, szociológiai, gazdasági folyamatokat is. A miértekre, hogyanokra pedig a szociálpszichológia is igyekezett válaszokat találni.

Az elmúlt évtizedekben számos szociálpszichológiai kutatás tárgyai voltak azok a jelenségek, amelyek a holokauszt bekövetkezésében szerepet játszhattak. Összetett folyamatok ezek, amelyeket nehéz az adott kor társadalmi kontextusából kiragadva értelmezni – legalábbis ezt gondolhatnánk. A kísérleti eredmények, és azok magyarázatai azonban korántsem egy letűnt kort idéznek fel. Sokkal inkább olyan problémákra, kérdésekre világítanak rá, amelyekre napjainkban is fontos lehet választ találni. Lássuk, melyek ezek!

„Megteszem, mert megtehetem?” – Zimbardo börtönőrei

„A holokauszt sok tekintetben példa nélkül való, nem úgy az ezt megengedő szociálpszichológiai folyamatok. Mindig jelen vannak, amikor egy erős csoport elnyom egy gyengébbet” – írja Eliot Smith és Diane Mackie Szociálpszichológia című könyvében. Ez az erős csoport a börtönőrök szerepét játszó fiatal fiúké volt a holokauszt kapcsán az egyik leggyakrabban emlegetett (és azóta számos kritikával illetett) vizsgálatban, Philip Zimbardo 1971-es stanfordi börtönkísérletében.

A kísérlet története sokak számára ismerős lehet: Zimbardo 17 és 30 év közötti férfi önkénteseket kért meg, hogy vegyenek részt a börtönkísérletben, akiket véletlenszerűen börtönőrnek vagy rabnak sorsoltak ki. A rabokat valódi rendőrautókkal, az otthonukból szállították be az egyetem alagsorában berendezett „börtönbe”, ahol átestek minden olyan folyamaton, amely hagyományosan a rabosítás része.

A megbilincselt, rabruhát viselő, kizárólag számsorokkal azonosítható, kiszolgáltatott foglyokkal szemben a börtönőrök néhány napon belül olyan kegyetlen túlkapásokat követtek el, hogy az eredetileg kéthetesre tervezett kísérletet Zimbardo hat nap után lezárta.

Hogyan történhetett meg, hogy az előzetesen megvizsgált, és pszichésen teljesen egészséges fiatal fiúk néhány nap leforgása alatt szadista börtönőrökké váltak? „Ami igazából fontos, hogy képesek voltunk elmondani nekik, hogy amire rájöttünk, az a helyzet hatalma, és nem a személyiségük kórképe” – idézte fel Kepes András Apropó című műsorában a professzor.

Ebben a videóban Kepes András beszélget a professzorral a kísérletéről az Apropó című műsorban. A teljes adást jobb minőségben itt lehet (és érdemes!) megnézni.

„Megteszem, mert megparancsolták?” – Milgram „jó emberei”

A holokausztot követő, náci tisztek ellen indított perek egyik leggyakrabban hangoztatott mondatára („Csak a parancsot követtem!”) Stanley Milgram (időközben szintén sokak által vitatottá vált) kísérlete igyekezett bővebb magyarázatot találni. Míg Zimbardo vizsgálata azt mutatta meg, hogyan viselkedhetünk pusztán a hatalmi helyzet következtében úgy, ahogy más körülmények között talán sosem tennénk, Milgram arra próbált választ adni, lehetséges-e, hogy csupán egy tekintélyszemélytől érkező parancs hatására jobb meggyőződésünk ellenére is engedelmeskedünk.

Milgram, aki maga is zsidó származású volt, de Amerikában született, 1961-ben végezte el ma már világszerte ismert kísérletét a Yale Egyetem egyik laborjában. A fedősztori szerint büntetés tanulásra gyakorolt hatását vizsgálta: a „tanár”, azaz a kísérleti személy feladata az volt, hogy szópárokat tanítson a „tanulónak”, és növekvő erősségű áramütéssel büntesse a helytelen válaszokat. A tanuló egy másik helyiségben tartózkodott, és valójában beépített ember volt, aki nem kapott igazi áramütést. A tanárok ezt nem tudták, így

Milgram kísérlete különösen döbbenetes eredményekhez vezetett: csaknem 68%-uk elment egészen a 450 voltos, biztosan halálos áramütésig, amikor a kísérlet vezetője erre utasította.

Már kevesebben tudják, de Milgram különböző feltételekkel többször is megismételte a vizsgálatot. Egy lerobbant külvárosi épületben a nagy tekintélyű Yale Egyetem helyett; úgy, hogy a tanár és a tanuló egy helyiségben voltak, és láthatták egymást az „áramütés” közben, és úgy is, hogy a kísérletvezető távolról, telefonról adta ki az utasítást az áramerősség növelésére. Az engedelmeskedők százaléka minden alkalommal csökkent valamelyest, de a számok még a körülmények változása ellenére is aggasztóan magasak maradtak. Milgram szerint ennek oka a hatalomnak való engedelmeskedés normája, az az általánosan elfogadott nézet, hogy csoport hatalommal és tekintéllyel felruházott tagjainak engedelmeskednünk kell, még akkor is, ha ettől (akárcsak Milgram kísérleti személyei) rosszul érezzük magunkat.

„Mi jobbak vagyunk, mint ti?” – Sherif táborozói

A második világháború után mindössze néhány évvel, 1954-ben zajlott Muzafer Sherif Rablóbarlang-kísérlete. Sherif egy nyári táborban két, 11 éves fiúkból álló csapatot megfigyelve vizsgálta a csoportközi konfliktusok jellegzetességeit. A két csapat, a „Sasok” és a „Csörgőkígyók” csak néhány nappal a megérkezésük után fedezték fel egymás jelenlétét, és pár (kezdetben a kutatók által szított) konfliktust követően elszabadultak az indulatok. Ahogy erősödött a saját csapatukhoz való tartozás érzése, úgy vált mindennapossá a két csapat közötti versengés és az ellenséges összetűzések. Minél erősebben kötődtek ugyanis a gyerekek a saját csapatukhoz, annál jobban leértékelték a rivális csoport tagjait, akikre pár nap múltán már nem egy csapat másik gyerekként, hanem ellenségként tekintettek, akiket le kell győzni, és el kell tiporni.

Sherif kísérlete arra próbált választ találni, hogyan fejlődik ki a csoportok közötti ellenségeskedés, és hogyan lehet azt elcsitítani, feloldani. A második világháborút, és a világszerte tomboló fegyveres konfliktusokat tekintve nagyon fontos kérdések ezek – csakúgy, mint a holokauszt tekintetében, ahol olyan élesen elkülönítette a zsidó származásúak csoportját a „mi” és az „ők” között húzódó átléphetetlen határvonal.

Az emberek rosszak?

Zimbardo, Milgram és Sherif eredményei akarva-akaratlanul is olyan kérdések átgondolására késztetnek minket, amelyeket a holokausztról szóló történetek nyomán nem biztos, hogy feltennénk magunknak. Túl könnyű ugyanis azt mondani, „Én ilyet sosem tennék!”, és megnyugtatni magunkat, hogy mi jó emberek vagyunk, akik hasonló helyzetben biztosan nem cselekednének úgy.

Csakhogy ugyanígy tettek Milgram egy előzetes vizsgálatában a kísérleti személyek is.

Amikor Milgram megkérdezte tőlük, kivégeznének-e valakit egy villamosszékben Hitler parancsára, mindenki felháborodottan válaszolta: „Dehogy, hiszen én jó ember vagyok!” A későbbi eredményeket pedig már ismerjük.

A fenti vizsgálatokban részt vevő kísérleti személyek egytől egyig pszichésen egészséges felnőttek és gyerekek voltak, akik a körülmények hatására mégis egytől egyig „kibújtak a bőrükből”, és olyan dolgokat tettek, amikre később biztosan nem voltak büszkék. Hasonlóan azokhoz az emberekhez, akik náci katonaként, tisztségviselőként, de akár csak passzív szemlélőként élték meg a holokauszt eseményeit. Rossz emberek ők ettől?

Ez nem felmentés

Akár jók, akár rosszak, egy biztos: olyan szociálpszichológiai folyamatok késztették őket a cselekvésre (vagy éppen nem-cselekvésre), amelyek ellen nem voltak felvértezve. Zimbardo kísérletében ez a hatalmi pozíció a kiszolgáltatott, névtelen foglyokkal szemben, Milgram vizsgálatában az engedelmességre kényszerítő norma, Sherif táborában pedig a saját csoport erőteljes felértékelése a másik, az „ők” kirekesztésével, degradálásával egy időben – mindazok a folyamatok, amelyek a holokauszt idején a zsidókkal szemben is megjelentek.

„Ezek a kísérletek nem adnak felmentést”

– mondja Philip Zimbardo a fenti videóban. „Ez nem felmentés. Nem jelenti azt, hogy ha értjük az okát, akkor megbocsátunk. Ez a tudás másra kell. Hatalmas erőt ad, hogy szembe tudjunk szállni sebezhetetlenségünk illúziójával. Amikor azt mondjuk, nem, én ezt nem tenném meg, azonnal fogékonnyá válunk azok iránt, akik minket manipulálnak. Csak ha elfogadom, hogy bizonyos körülmények között belőlem is náci őr lehetne – akkor lehetünk erősek.”

Forrás:

Smith, E. – Mackie, D.: Szociálpszichológia. Osiris Kiadó

Forgács, J.: A társas érintkezés pszichológiája. Kairosz Kiadó

Fotó: itt és itt

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Herendi Kata
Pszichológus, szakfordító. Szeret beszélni, de hallgatni, figyelni és írni még inkább. Imádja az állatokat, az őszt, az angol nyelvet. Két dolog nem létezik számára: túl hosszú séta, és túl sok könyv – ezekből sosem elég.

Pin It on Pinterest

Share This