„Egy életünk van, és azt a legdrágább mértékegységben mérjük” – Limpár Imrével beszélgettünk

„Szeretnék jobban gazdálkodni az időmmel.” Eddig a gondolatig még csak-csak eljutunk, de a gyakorlati kivitelezéssel már akadnak problémák. Hova tűnik el az időnk? És miért nem tudunk azzal rendesen bánni? Milyen mögöttes, pszichés okokra vezethető vissza, ha valaki egyszerűen képtelen beosztani az idejét, és hogyan tudunk változtatni a berögzült rossz mintáinkon, hogy aztán végre arra figyelhessünk, ami valójában fontos? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekről beszélgettünk Limpár Imre tanácsadó szakpszichológussal.

Hol kezdődik a jó időgazdálkodás?

Akárcsak az orvosnál, itt sem árt egy jó diagnózis. Értem ez alatt, hogy először is ránézünk, honnan hova szeretnénk eljutni. Ha A-ból B-be, akkor tudnom kell, hogy mi jelenti számomra az „A” pontot, és mi jelenti a „B”-ét. Az ugyanis kevés, hogy sejtések, vagy érzések szintjén megállapítunk valamit, például azt, hogy  „úgy érzem, sokat facebookozom”. Ez olyan, mint amikor azt mondjuk, hogy „úgy érzem, fáj a fejem”. Nem mindegy, hogy fájdalomcsillapítóra, vagy agyműtétre van szükség…

Ami igaz az igaz, valóban sok időt töltünk a Facebookon…

Igen, ezekben az online terekben észrevétlenül folyik ki a kezünkből az idő. Ezért is érdemes tudatosan figyelni, hogy mennyi időt töltünk a közösségi- vagy videómegosztó oldalakon, de említhetném, a sorozatokat, vagy éppen a híradót is. A jó időgazdálkodás ezeknek a lopott perceknek az összegyűjtésével kezdődik. „Ezt a videót még megnézem, ezen a 2-3 percen már tényleg nem múlik semmi” és társai.

Ha viszont kicsit nagyobb mértékegységben, mondjuk, egy emberéletben kezdünk el gondolkodni, akkor napi egy óra facebookozás – 75 éves életkorral számolva – azt jelenti, hogy 3 évet az életedből az idővonalad görgetésével töltesz.

Tegyük fel, hogy mindezt tudatosítjuk, és arra a következtetésre jutunk, hogy nem szeretnénk az életünkből 3 évet a Facebook-on tölteni. Hogyan tovább? Mi a következő lépés?

Miután definiáltuk a diagnózist, kezdjünk el tervezni! Nem csak úgy ukmukfukk. Szánjunk rá időt! Találjuk ki, hogyan fog felépülni a napunk, és alaposan gondoljuk át a céljainkat. Fontos még, hogy ne zsúfoljuk tele a napunkat, és figyeljünk rá, hogy az „elemeink” töltöttségi szintje ne menjen 50-60% alá. Mert akkor van baj, amikor már az elem folyamatosan merül és vésztartalékokból kezdünk el működni.

Milyen gyakori hibákat követünk el még az időgazdálkodásunkkal kapcsolatban?

Sokan, ha terveznek is, a saját időbeosztásukat képtelenek összecsiszolni a partner vagy a család programjával. Az ebből eredő konfliktus elkerülhető lenne, ha E/1 helyett a párkapcsolati miben, közös időbeosztásban kezdenénk el gondolkodni. Emellett azt látom, hogy időmenedzsment kérdésben sokan hajlamosak átesni a ló túloldalára: különböző mütyürök, fejlesztések, applikációk, előadások és workshopok között kapkodnak. Pedig sokszor elég lenne egyet kipróbálni és azt finomra hangolni.

Azért az sem ritka, hogy rajtunk kívülálló körülmények hajszolnak bele a túlórába…

Amikor időbeosztásról beszélünk, akkor valóban fontos különbséget tenni a tekintetben, hogy munkavállalóként, vagy magánemberként gondolkodunk. Magánemberként egyértelműen a minőségre kerül a fókusz, arra törekszünk, hogy azt az életet éljük, amit élni szeretnénk. Pont. Viszont ha egy szervezet, például egy cég időgazdálkodásáról van szó, akkor ott jellemzően vegytiszta mennyiségi kérdések kerülnek előtérbe, hiszen a munkáltató hatékonyságot, eredményeket vár el. Gyakran találkozom azzal, hogy ez a fajta mennyiséget hajszoló attitűd áthatja a magánéletünket is, ami közrejátszhat abban, hogy túlhajszoltnak, totálisan kimerültnek érezzük magunkat.

Tény, hogy sokan esnek abba a hibába, hogy túlvállalják magukat, sokkal több feladatot és teendőt terveznek bele a napba, mint amit reálisan el lehet végezni. Ennek mi az oka?

A praxisomban azt látom, hogy a realitáskontroll sokaknál gyerekcipőben jár. Ez jelentheti az önismeret hiányát, de azt is, hogy az illető nem tud nemet mondani.

Amikor valaki folyamatosan túlvállalja magát, akkor érdemes ránézni arra, hogy az érintettnek milyen belső pszichés igényei vannak, ami miatt újból és újból ismétli a saját rossz fordulatait.

Azt látom, hogy nagy sokféle szakember foglalkozik időgazdálkodással, de nem számolnak ezekkel az alapvető pszichológiai tényezőkkel. Pedig a csodát ígérő módszerek mellett, legalább ekkora figyelmet kellene fordítani a felhasználók pszichés rendszerére is.

Mi jellemző azokra, akik rosszul gazdálkodnak az idejükkel?

Azok, akik hajlamosak elúszni a feladataikkal, általában nehezen kezelik a kritikát, nem nagyon tudnak nemet mondani, háttérbe szorítják a saját igényeiket, nem képesek a létezésük szempontjából lényeges dolgokat leválasztani a napi feladatokról. Emellett hajlamosak túlvállalni magukat, nehezen kezdenek el és fejeznek be dolgokat, és gyakran éreznek bűntudatot. Ez utóbbi különösen nagy figyelmet érdemel az időgazdálkodás szempontjából, ugyanis éppen ebben rejlik az egyik nagy, önismereti vagy pszichológiai mélysége ennek a témának.

Mi lenne ez?

Gyakori jelenség, hogy valaki egy átláthatóbb, strukturáltabb munkarendre és időbeosztásra vágyik. Ez alapvetően egy nemes szándék! A bökkenő viszont ott van, hogy ez nagyon sokszor az interperszonális viszonyainkra is hatással van.

A jó időbeosztás ugyanis ott kezdődik, hogy tudjuk tartani és védeni azokat a határokat, amelyeket azzal a céllal alakítottunk ki, hogy normális és élhető keretek között, a számunkra lényeges dolgokat szem előtt tartva vezessük az életünket.

Ezeknek a határoknak a megtartása viszont csak akkor lehetséges, ha tudunk nemet mondani, és kezelni, ha emiatt mások elkezdenek más szemmel nézni ránk, netán önzőnek tartanak minket és ezzel bűntudatot keltenek bennünk.

Tehát amikor gazdálkodni próbálunk az időnkkel, akkor számolnunk kell azzal is, hogy ennek a környezetünk nem feltétlenül fog örülni… Lehet erre valahogy készülni?

Először is fejlődni kell – a már emlegetett – nemet mondásban. Előfordulhat ugyanis, hogy éppen a főnökünkkel vagy egy kollégánkkal szemben kell kiállnunk, és amikor ezt megtesszük, akkor néznek ránk nagy, meredt szemekkel, hogy „Jaj de nagyon megváltoztál az utóbbi időben!”. Ilyenkor kell résen lenni, mert – ha például a gyerekkori mintáink miatt érzékenyebben reagálunk a bűntudatkeltésre, akkor – fennáll a veszélye annak, hogy letérünk a számunkra lényeges dolgok mentén kijelölt útról, és újból azon kapjuk magunkat, hogy velünk bármit megcsinálhatnak, az életünk hajója nem arra halad, amerre kormányozni szerettük volna. Tehát így, összefüggéseiben érdemes nézni a mélységeit ennek a kérdésnek, ügyelve arra, hogy amikor kijelöljük ezeket a határokat, akkor azokat képesek legyünk tartani, a visszajelzéseket kezelni és viselni.

Ahogy utaltál rá, a határok mellett a számunkra lényeges dolgokat is meg kell határozni… Hogyan?

Mindenki ismeri azt a feladatkezelési metódust, amikor is az alapján próbálunk priorizálni, hogy melyek a fontos és nem fontos dolgok vagy feladatok. Ebben a dimenzióban gyakran elsikkad egy harmadik kérdés: mi az, ami számomra, az én létezésem szempontjából igazán lényeges? A hétköznapi elvárások és feladatok általában az első kettő körül mozognak, azokra napi rendszerességgel ránézünk, miközben a lényeges kérdések jellemzően csak nagyon ritkán, életútbeli kríziseknél – kapunyitási pánik, életközépi válság, egy szeretett személy elvesztése – kerülnek elő. Ezért elsőként szerintem ezeknek a létezésünk szempontjából lényeges dolgoknak a tükrében kell átgondolni a saját céljainkat és azt, hogy hogyan osztjuk be az időnket.

Létezik olyan szempontrendszer, ami alapján ezeket a lényeges dolgokat differenciálni tudjuk a fontos, vagy nem fontos feladatoktól?

Van erre is egy technika, amit tanácsadásokon rendre feladok a klienseimnek. A gyakorlat neve az, hogy „100 cél”. Az instrukció egyetlen mondat, de ez az egyetlen mondat egy elég erős tükröt tart elénk. Így hangzik: „nem halhatok meg addig, amíg ez a 100 cél nem teljesül”. Fontos látni, hogy ez nem egy bakancslista. A bakancslista az inkább az élményekről szól, arról, hogy hova szeretnénk még eljutni, mit szeretnénk megtapasztalni vagy átélni. A „100 cél” sokkal inkább arról szól, hogy mi az, amit le akarok tenni az asztalra, mi az, ami szeretném, ha itt maradna belőlem. Ha leülünk, és ezeket a célokat összeírjuk, az sokat segíthet abban, hogy különbséget tudjunk tenni fontos, és nem fontos dolgok között.

Mi az a nézőpont, ami segíthet még abban, hogy ne vesztegessük az időnket?

Amikor valaki azzal fordul hozzám, hogy szeretne jobban gazdálkodni az idejével, akkor az egyik első dolgom, hogy kicsit alaposabban ránézzünk, pontosabban meghatározzuk, hogy mi is az az idő, amit jobban kellene beosztani. „Szeretik az életet? Akkor ne vesztegessék az időm, mert az élet időből áll” – mondta Benjamin Franklin és teljesen igaza volt.

Az életünk ugyanis időből áll. Ezt az időt általában években szoktuk meghatározni, de mindjárt más fénytörésbe kerül ez a kérdés, ha az életünket napokra bontjuk…

Egy egyszerű szorzással kiszámolhatjuk, hogy – egy 75 éves átlagéletkorral számolva – 27 375 napot élünk. Ha ebből kivonunk napi 8 órányi alvást, akkor ebből lejön 9000 nap mínusz, ami azt jelenti, hogy durván 18 000 napunk maradt.

És ha ebből még levonjuk az eddig megélt éveket…

…akkor nagyon sokan elkezdenek pánikolni, és ezen a ponton gondolkodnak el ténylegesen azon, hogy ezt az időt bizony be kéne osztani. Egy életünk van, és azt a legdrágább mértékegységben mérjük. Idő egyenlő élet. Óriási különbség van aközött, amikor azt kérdezzük magunktól, hogy mivel töltsem a következő 5 órát, és aközött, amikor azt kérdezzük, mivel töltsem a következő 5 órában az életemet? Pedig, ha jobban belegondolunk, ez a helyzet. Amikor valamire vagy valakire időt szánunk, akkor nemcsak az időnket, hanem az életünket szánjuk rá. Ez a fénytörés ad egy olyan mélységet, ami lehetővé teszi, hogy a lényegesre figyeljünk.