Idős vagy beteg családtag gondozása: „Nincsenek megoldások, csak kapaszkodók vannak” – L. Stipkovits Erikával beszélgettünk

Miközben alig akad olyan ember, akit közvetve vagy közvetlenül ne érintene a probléma, nagyon kevés szó esik arról, hogy a beteg, vagy ápolásra szoruló hozzátartozó gondozása mennyi mentális, lelki és fizikai terhet ró az érintettekre. Ha mégis beszélünk róla, leginkább az anyagiak kerülnek szóba, pedig ez távolról sem csak pénz-kérdés, sokkal inkább egy gigantikus méretű, komplex feladat, olyan „csomag” amit családok tízezreinek kell nap mint nap cipelniük. Az ő helyzetüket tovább nehezíti, hogy ez egy óriási tabutéma is, amiről néha – bármennyire is jól esne – nem nagyon lehet hol és kivel beszélni.

L. Stipkovits Erika segítségével megpróbáltuk összegyűjteni a közrejátszó tényezőket és a lehetséges kapaszkodókat. Mert, ahogy szakértőnk is fogalmazott, ebben a helyzetben nincsenek megoldások, „itt csak kapaszkodók vannak”.

„A praxisomban is azt tapasztalom, hogy ez egy kibeszéletlen téma, amihez jellemzően anyagi szempontból közelítünk. Pedig ez egy nagyon összetett, testi-lelki szempontból megterhelő élethelyzet, ami komolyan próbára teszi az érintetteteket, az ő emberi és családi kapcsolataikat” – vélekedik L. Stipkovits Erika, szakpszichológus-pszichoterapeuta, a Személyiségfejlesztő Akadémia vezetője.

Egy kontrollvesztett állapot

Amikor valaki, jellemzően az idősebb szülő már nem képes önállóan ellátni magát, az önmagában is egy végtelenül kiszolgáltatott helyzet. Amellett, hogy az ápolásra szoruló embernek is rengeteg nehéz érzéssel kell megbirkóznia, a róla gondoskodó családtagokat, hozzátartozókat is komoly kihívás elé állítja ez a szituáció.

L. Stipkovits Erika

„Ez egy kontrollvesztett állapot, amiben fogalmunk sincs, merre induljunk el, tehetetlennek érezzük magunkat: szembe kell néznünk a korlátainkkal és azzal, hogy – bármennyire is szeretnénk segíteni – a teljesítőképességünk, a kapacitásaink végesek. Ráadásul ezek a terhek nem csak abban az esetben nehezednek (jó esetben) több családtagra, ha arra vállalkoznak, hogy otthon ápolják a szerettüket – ez akkor is hatalmas „csomag”, ha valaki az idős vagy beteg hozzátartozó elhelyezéséről próbál intézkedni. Itt is rengeteg bizonytalansággal, kérdéssel és nehéz döntési helyzettel kell szembesülni:

„Mennyit kell várni a férőhelyre?”, „Mennyi pénzem van minderre?” „Hogy találok időt arra, hogy mindezt menedzseljem?” „Hogyan fogja viselni a szerettem, hogy otthonba kerül?”

„Ez érintettként egy érzelmileg beszűkült állapot, amiben – főleg, ha egyik pillanatról a másikra áll elő ez a helyzet – sokan teljesen lefagynak. Ilyen körülmények között döntést hozni elképesztően nehéz. Ezért is fontos, hogy legyen mellettünk legalább egy stabil pont, egy társ, egy családtag, egy barát vagy akár egy pszichológus, aki objektíven látja és átlátja a helyzetet. Ez azért is lényeges, mert a családtag/szülő leépülésében érintett hozzátartozó erre valószínűleg nem képes, hiszen egy gyászfolyamatban van benne: el kell engednie a benne élő szülőképet, és szembesülnie azzal, hogy az ő mindenható szülője életerős felnőttből erőtlen, csoszogó, vagy akár teljesen magatehetetlen emberré válik.

Ez egy sokk, egy „se lát, se hall” típusú, tétova, bizonytalan és végtelenül szomorú állapot, amiből pont az az ambíció és dinamizmus hiányzik, ami ahhoz kellene, hogy racionális döntéseket tudjunk hozni” – mutat rá L. Stipkovits Erika, aki ezzel szemben többnyire azt tapasztalja, hogy sokan teljesen magukra maradnak egy-egy ilyen helyzetben.

Tettes-áldozat játszma

„Gyakran látom, hogy az összes gond egy családtagra marad, aki egyedül roskadozik az anyagi és lelki terhek alatt, de az sem ritka, hogy mindennek tetejébe közte és a többiek között kialakul egy tettes-áldozat játszma is. Eltűnnek a testvérek és a rokonok, akik messze vannak, és semmilyen formában sem osztoznak a terheken, viszont messziről „osztják az észt” annak, aki próbál helyt állni és lavírozni ebben az elképesztően sok pszichés és anyagi teherrel járó szituációban.

Aztán amikor a feladatokkal magára maradó érintett hoz egy döntést, például otthonba adja a hozzátartozót, számon kérik, vagy hibáztatják” – vázolja a sajnos tipikus forgatókönyvet L. Stipkovits Erika. Szakértőnk szerint tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a környezet viselkedése – ha a jó szándék vezérli is őket – sokszor teljesen összezavarja az érintetteket: az emberek nagy része egy-egy ilyen döntés után vagy hibáztat és számon kér, vagy megkésve ad visszajelzést. De addig a pontig, amíg ezt a döntést nem hozza meg az a valaki, akinek az összes, ápolással kapcsolatos teher a vállát nyomja, mindenki hallgat, és utólag mond ki fontos dolgokat. Ilyenkor jönnek a „Láttuk, hogy már alig bírod és tönkremegy a házasságod, de nem akartunk beleszólni”-típusú reakciók.

Szakértőnk szerint ebben a szituációban kardinális kérdés, hogy mennyire tudjuk tartani a határainkat, képesek vagyunk-e segítséget kérni és megteremtetni a töltekezéshez, pihenéshez, vagy akár a nyugodt alváshoz szükséges szabadidőt. Enélkül jó eséllyel pillanatok alatt eljutunk egy kiégett állapotba, amibe annyira belefásulunk, hogy szép lassan teljesen kirekesztődünk a családból és a saját életünkből.

Ennyi terhet nem lehet egyedül elbírni

Ezért is lenne olyan fontos, hogy ebben a helyzetben összefogjon a család. „Az, hogy valaki nincs közel, mert például külföldön él, nem mentesítheti a szülő ápolásával kapcsolatos kötelezettségek alól. Attól még nyugodtan fizetheti a rá eső ápolási költséget, hozhat döntéseket, vagy más egyéb formában is kiveheti a részét a feladatokból, vagy a gondozotthoz közel élő tehermentesítéséből” – javasolja L. Stipkovits Erika, aki nem véletlenül biztat segítségkérésre és tehermegosztásra: összeszámolni is nehéz, hogy ebben az élethelyzetben egyszerre hányféle lelki teher nyomja az érintettek vállát.

Bűntudat, bizonytalanság, a gyászfolyamattal járó fájdalom, a kiszolgáltatottsággal, leépüléssel való szembesülés, a döntésekkel járó felelősség, amihez hozzáadódik a folyamatos idő-, és emiatt krónikussá váló alváshiány… És ha még ez sem lenne elég, a bűntudat érzését tovább mélyíti egy erős társadalmi nyomás, amelyet felerősítenek az idealizáló médiaüzenetek is.

„Azt látom, hogy sokszor ezt a témát is hajlamos a média rózsaszínbe öltöztetni és tovább erősíteni az egyébként is nagy bűntudatot az idős vagy beteg hozzátartozót ápoló emberekben. A „feladta karrierjét és a hazajött Angliából, hogy itthon ápolja beteg édesanyját”-típusú szalagcímek jól hangzanak, de ezek egy átlagos anyagi körülmények között élő család életébe nehezen beilleszthető, és a realitástól finoman szólva elrugaszkodott történetek, amelyek csak nyomasztják az embereket” – mutat rá L. Stipkovits Erika, aki szerint a felsorolt terhek közül talán a bizonytalanság a legsúlyosabb.

Nem tudod, meddig tart

„A gyereknevelés fázisai nagyjából jól körülhatárolhatóak, mert tudod, hogy mikor leszel gyesen, mikor ül fel a gyerek, mikor kezd el járni, mikor megy óvodába és iskolába; összességében látod a fejlődést, ami örömet okoz és segít felülírni a nehézségeket.

Ezzel szemben a betegápolás során a leépülést, az elmúlás folyamatát kell végignézni, ami – főleg, ha egy krónikus beteg hozzátartozóról van szó – fogalmad sincs, meddig tart” – világít rá szakértőnk, aki szerint ezek nélkül a körülhatárolható fejlődési állomások nélkül sokan egy teljesen kontrollvesztett helyzetbe kerülnek.

Eleve nehéz látni az ápolt kiszolgáltatottságát, de legalább ilyen nehéz megélni azt a kiszolgáltatottságot, hogy ha megszakadok, sem tudok változtatni, közbeavatkozni – egész egyszerűen nincs választásom. Ez a dupla kiszolgáltatottság nagyon erős bizonytalansághoz, az pedig erős szorongáshoz vezet, amivel szinte lehetetlen egyedül megbirkózni.

Kérjünk segítséget!

Gondoljunk csak bele, hogy miközben a segítő foglalkozásúak rendszeresen járnak szupervízióba, ahol lehetőségük van megosztani a munkájuk során felgyülemlett nehéz érzéseket, addig azok, akik 0-24 órában, a munkájuk, az életük mellett maradnak magukra ezekkel a nyomasztó érzésekkel és döntéshelyzetekkel, az esetek jelentős részében semmiféle segítséget nem kapnak. Ezért is lenne fontos, hogy merjünk és tudjunk segítséget kérni, akár a családtagokról, akár egy pszichológustól.

Már csak azért is, mert ebben a helyzetben jelen van még egy sor nagyon erős, de sajnos szintén tabunak számító, kibeszéletlen félelemmel és rettegéssel teli kérdés: Vajon meddig él majd az ápolt hozzátartozó? Ott tudok-e lenni vele az utolsó időkben? Tudok-e majd segíteni neki? Mellette leszek-e, amikor szükség lesz rám?

„Ebben a szituációban egyedül maradni azért is nagyon félelmetes, mert a halálfélelem velünk születetett, és érthető okokból az ápolt mellett az őt ápoló embert is megviseli annak közelsége és az, hogy szembe kell néznie az elmúlással. Csakhogy miközben régebben az egész család jelen volt egy ilyen helyzetben, és közösen osztoztak az ezzel járó fájdalomban, addig manapság már nagyon ritka, hogy valaki a saját otthonában, a szerettei körében tölthesse az utolsó időket.

Otthon ápolni, vagy otthont keresni?

És ezzel el is érkeztünk egy újabb, hatalmas kérdéshez, amivel szinte minden érintett család kénytelen előbb-utóbb szembesülni: otthon ápolni, vagy otthont keresni? Ennek a kérdésnek az eldöntéséhez elsősorban azt érdemes mérlegelni, hogy egy rendkívüli, akut helyzetről van-e szó, ami belátható ideig tart, vagy egy krónikus, hosszabban, akár, 10 éven át húzódó statikus állapotra kell berendezkedni”.

Ha az előbbi, akkor nyilván felülírja a korábbi prioritásokat az, hogy szeretnénk minél több időt együtt tölteni az érintett hozzátartozóval, az utolsó hetekben, hónapokban mellette lenni, mert szüksége van ránk és nekünk is rá.

„Egy hónapig mindent félre lehet rakni, de tíz évig nem. Ha ez egy krónikus, beláthatatlan ideig tartó állapot, akkor úgy érdemes kialakítani a kereteket, hogy figyelembe vesszük: vannak határaink, vannak feladataink, amelyek alól nem vonhatjuk ki magunkat évekre, vagy akár évtizedekre”

– mondja L. Stipkovits Erika, aki szerint sokan szívesen ápolnák beteg szüleiket, hozzátartozójukat a saját otthonukban, de ez manapság sokkal inkább ősi, nosztalgikus elvárás, semmint a hétköznapi rutinba beilleszthető, reális forgatókönyv.

Mások a követelmények és az életkörülmények, amelyekhez az említett élethelyzettel kapcsolatos elvárások nem igazodtak. Régen természetes volt, hogy a háromgenerációs házban az anya és a nagymama ápolja a dédit, de azok, akik ezt gyerekként végignézték, ma olyan 60 fölötti nagymamák, akik 8-10 órában dolgoznak, unokáznak, segítik a gyerekeiket, szülőt ápolnak, és még szociális életet is (próbálnak) élni.  Érthető, hogy mardossa őket a bűntudat, hiszen ezt a mintát, elegendő kapacitás híján képtelenek továbbvinni. Ezek már vagy-vagy helyzetek, amelyben olyan szívet tépő döntéseket kell meghozni, hogy a gyerekemmel foglalkozom-e inkább, vagy a szülőmmel.

Egy jó otthon mindenkinek jó megoldás lehet

Magyarországon még mindig van egy pejoratív kicsengése annak, ha valaki intézményes keretek között tölti az utolsó éveket. Pedig, ha belegondolunk, ezekben az otthonokban az idős emberek sorstársakkal vannak együtt, nem pedig magányosan unatkoznak, amíg a gyerekük dolgozik. Emellett szakemberek vigyáznak rájuk, szükség esetén közel a segítség. A baj az, hogy – ha egyáltalán van férőhely – az otthonok minősége sokszor megkérdőjelezhető. Ahhoz, hogy ez egy reális és jó szívvel vállalható alternatíva legyen, olyan minőségű (és nem utolsósorban elérhető árú) idősotthonokra lenne szükség, amelyek komfortfokozat, bánásmód szempontjából méltóak egy tisztességgel végigélt élet lezárásához.

„És persze az is fontos lenne, hogy a hozzátartozók akkor se feledkezzenek meg az ápolásra szoruló családtagról, ha otthonba kerül: beszélgessenek vele, vagy ha már lehetséges, érintsék, simogassák” – tanácsolja szakértőnk, aki szerint ebben a helyzetben vigaszt nyújthat, hogy azt az alaposságot, figyelmet és odaadást, amit az otthoni ápolásra fordítanánk, abba a „projektbe” is átemelhetjük, hogy megfelelő színvonalú és minőségű intézményt találjunk, és aztán úgy alakítsuk az életünket, hogy minőségi időt töltünk az otthonban élő idős vagy beteg hozzátartozókkal.

„Ebbe akár be lehet vonni az unokákat is. Ha már lehetséges, üljenek le a nagyi mellé, beszélgessenek vele, egy-egy órát. Ebben a helyzetben rengeteget tud jelenteni, ha van, aki meghallgatja őket” – javasolja L. Stipkovits Erika, aki szerint ugyanakkor nagyon kell figyelni arra, hogy az ápolással kapcsolatos terheken – feltéve, hogy nem olyan speciális helyzetről van szó, hogy a szülő nem él – mindig a soron következő generáció osztozzon.

Nagyon fontos, hogy tartsuk a sorrendet, mert, ahogy a szülőktől kapott szeretetet, törődést és odaadást is mindenki a gyereke felé viszonozza, a szülők ápolásakor sem szerencsés, ha felborul a sorrend. „A nagyit nem az unokának kell ápolnia, mert az nem az ő csomagja, ő majd akkor kell, hogy helyt álljon, ha rá, vagyis az ő szülőjére kerül a sor” – vallja szakértőnk.

„Bemozduló” sérelmek

A szüleinktől kapott gondoskodásért és szeretetért érzett hála normál esetben „lefelé áramlik”, mindig a következő generációnak adjuk azt, amit kaptunk. Ez a „szabály” azonban csak addig érvényes, amíg a szülő nincs kiszolgáltatott állapotban, nem szorul segítségre. Ilyenkor a gyerek feladata, hogy támogassa a magáról gondoskodni képtelen édesanyját vagy édesapját, ami normál körülmények között valahol teljesen természetes és magától értődő helyzet.

Vannak azonban – és sajnos egyáltalán nem ritkán – olyan helyzetek, amelyek ezt lelkileg alaposan megnehezítik. Elvégre hogyan ápoljunk és támogassunk jó szívvel és odaadóan egy olyan szülőt, akitől gyerekként mi magunk sem kaptunk elég támogatást és szeretetet?

Ez a helyzet azért is nagyon összetett, mert ilyenkor könnyebben „bemozdulnak” a régi sérelmek. Ha nem volt jó a viszonyom az anyámmal, vagy az apámmal, például nem volt része a kapcsolatunknak a szeretetteli érintés, a törődés, akkor ezek a hiányok nagyon tudnak fájni, hiszen azt kellene visszaadnom, amit én nem kaptam meg. Vagy ha valaki arra kényszerül, hogy a gyerekkorában agresszív szülőjét ápolja, akkor az elfojtott harag szintén előjöhet egy-egy ilyen szituációban, amiben a legborzasztóbb az, hogy az nem egyszer – éppen az elfojtás miatt – az áldozatra üt vissza.

Amikor valaki egész életében a szülője áldozata, akinek agressziója, függősége megnehezítette a gyerekkorának éveit, majd – különösen, ha a szülő adott esetben éppen az életviteléből adódóan hamarabb lerobbant – felnőttként is neki kell cipelnie az ápolásával kapcsolatos terheket, akkor azok, akik nem dolgozták fel a régi sérelmeket és benne ragadtak ebben az áldozatszerepben, könnyen önmaguk ellen fordíthatják a haragjukat, és akár bele is betegedhetnek a beteg hozzátartozó ápolásába.

Mártír szülő, mártír gyerek?

Ugyancsak veszélyes – és az egyébként is nagyon erős bűntudat érzését is tovább fokozhatja – ha egy Mártír szülő szorul segítségre. Valaki, aki egyébként is hajlamos érzelmileg zsarolni a gyerekét, vagy a hozzá közel állókat, visszaélhet ezzel a helyzettel és a „Nekem már úgyis mindegy!”, „Dugjatok csak be az elfekvőbe”-típusú mondatokkal és attitűddel alaposan megkeserítheti az egyébként is nehéz helyzetben lévő hozzátartozók életét.

Szakértőnk szerint ilyenkor különösen fontos, hogy tudjuk tartani a határainkat és ne üljünk fel a bűntudatkeltő manipulációnak. Tudatosítsuk, hogy nekünk is van saját életünk, és irreális elvárás, hogy ezt egy az egyben alárendeljük valaki másnak. Ebben sokat segíthet, ha – a feladatok felosztása mellett – valamilyen formában keretezzük az ápolásra fordított időt, és valamiféle rendszerességet viszünk a kapcsolattartásba. Ha tudom, hogy szerda délután, vagy szombat délelőtt megyek látogatni a nagyit, akkor számomra is jobban körvonalazhatóvá válik, hogy mi a vállalásom, és az ápolt számára is ad egy biztonságot a rendszeresség.

Öngondoskodás, öngondoskodás, öngondoskodás

Szakértőnk szerint a téma kapcsán megkerülhetetlen és nagyon fontos lenne társadalmi szinten is tudatosítani, hogy ebben az élethelyzetben nem csak azoknak van feladata, akik ápolják a gondozásra szoruló szülőt, vagy hozzátartozót. Ez ugyanis közös felelősség.

„A mi kultúránkban nem elterjedt, hogy a hajlott korú emberek előre gondoskodjanak magukról, de sok országban már bevett formula, hogy az idősek egy bizonyos kor után önként mennek be olyan intézménybe, ahol szükség esetén megfelelő ellátást is kapnak. Ez a fajta előrelátás rengeteg terhet levehet a gyerekek válláról. De a szülők azzal is sokat tudnak segíteni, ha aktívak maradnak, rendszeresen mozognak, egészségesen táplálkoznak, amivel jelentősen csökkenthetik annak a kockázatát, hogy később ápolásra szoruljanak. Persze ettől még adódhatnak váratlan helyzetek, de egy bizonyos kor után az öngondoskodásra lehet és kell is figyelni.

Ezzel párhuzamosan az idősödő generációnak érdemes időben elkezdeni gondolkozni és a családtagok felé őszintén kommunikálni arról, hogy ha segítségre, ápolásra szorulnak majd, mi legyen velük, mi az akaratuk. Ha ugyanis ezt a döntést ilyenkor érintettként, vagy „potenciális” érintettként átvállalják, akkor már nincs akkora felelősség a gyerekeik vállán” – mutat rá L. Stipkovits Erika, aki szerint ehhez az is kell, hogy ne féljünk erről a témáról nyíltan beszélgetni.

Jó megoldás nincs, csak kapaszkodók vannak

„Olyan, hogy ideális megoldás, egész egyszerűen nem létezik, mert ebben a helyzetben mindenki kiszolgáltatott, itt csak kapaszkodók vannak…” – válaszolta a lehetséges megoldást firtató kérdésünkre szakértőnk, aki szerint mindennél fontosabb „teendő”, hogy semmilyen körülmények között se hibáztassuk magunkat.

„«Nem vittem volna be, ha tudtam volna, hogy csak két hónapja van hátra… lehet, hogy pont azért volt két hónap, mert bevittem.» – gyakran hallok ilyen és ehhez hasonló mondatokat a hozzám forduló kliensek szájából. A választ sajnos nem tudhatjuk, viszont teljesen hiábavaló emiatt tépelődni…

Ezért a legfontosabb pszichés feladat, hogy ne tegyük fel azt a kérdést, hogy Mi lett volna ha? Vállaljuk meggyőződésesen a döntéseket és ne hibáztassuk magunkat, vagy egymást.

Ehelyett inkább az erőnkhöz, lehetőségeinkhez képest tegyünk meg minden tőlünk telhetőt. Ne féljünk érzelmileg beleengedni magunkat ebbe a helyzetbe, mert – legyen bármennyire is nehéz és fájdalmas – valaki mellett az utolsó időkben ott állni, őt segíteni valahol adomány. Elvégre nem mindenkinek van lehetősége elbúcsúzni és az utolsó időket együtt tölteni azzal, akit a legjobban szeret” – mutat rá L. Stipkovits Erika.

Annak viszont, hogy ennek a szomorú szépségét a maga teljességében át- és megélhessük, fontos előfeltétele, hogy a másik segítése ne a saját sebeink nyalogatásáról, az indulatok elfojtásáról és a sérelmeink cipeléséről szóljon. Ha ezek a sérelmek előbukkannak ebben a helyzetben, vagy csak egyszerűen úgy érezzük, nem bírjuk el egyedül a ránk nehezedő terheket, akkor mindenképpen érdemes segítséget kérni, szükség esetén pszichológushoz fordulni.

És amire mindennél nagyobb szükség van…

…az az, hogy legyenek őszinte beszélgetések. Az együtt töltött idő sokszor kimerül a praktikus feladatokban, és éppen a legfontosabbra nem marad energia – arra, hogy beszélgessünk. Úgy igazán. Fontos, hogy hagyjuk a kiszolgáltatottság és a halálfélelem miatt egyébként is sokat szorongó, ápolásra szoruló hozzátartozót beszélni a félelmeiről, a bűntudatáról, egyáltalán az érzéseiről, a végakaratáról. Ha ezek a dolgok és úgy általában az igazság kimondódik, oldódik a szorongás. És ha valamire, akkor erre minden érintettnek szüksége van ebben a nagyon nehéz helyzetben.