Amikor nem kellesz eléggé… – Így épülj fel az elutasítás fájdalmából

Bárhogyan is próbáljuk szépíteni, ki kell mondani: az elutasítás fáj, de nagyon. Legyen az egy állásinterjú utáni csend, egy randit lemondó suta üzenet, vagy egy magányosan töltött este, az elutasítás a szívünkbe mar, megrengeti a világunkat, és hatására csak az zakatol bennünk, hogy nem kellünk, nem vagyunk elég jók, nem vagyunk elég szerethetők…Különböző módokon, helyzetekben és személyektől, kisebb vagy nagyobb intenzitással és fájdalommal, de mindannyian éltünk már át elutasítást – és az a helyzet, hogy még fogunk is. Az elutasítás ugyanis alapvető emberi élményeink egyike, minden interakciónkban benne rejlik az elfogadás lehetősége mellett. Ez azonban nem azt jelenti, hogy mivel mindenki volt már elutasítva, elég legyintenünk egyet, mondván, ez az élet természetes rendje, panaszkodás és önmagunk sajnáltatása helyett kapjuk össze magunkat, és lépjünk tovább – sőt! Megélésének és feldolgozásának időt és teret kell hagyni, ugyanis az elutasítás valóban fáj.

Kívül-belül fájhat

Az elutasítás negatív hatással van szubjektív jóllétünkre, befolyásolhatja hangulatunkat, koncentrációnkat, még az alvásunkat is. A frusztráción és a szégyenen kívül legerősebben a fájdalmat érezhetjük, amely akár fizikai szinten is jelentkezhet.

Ezt alátámasztja az az Eisenberger, Lieberman és Williams által 2003-ban végzett kutatás is, melyben a kísérleti körülmények manipulálásával a résztvevők elutasítást éltek át. A vizsgálati alanyok egy Cyberball nevű virtuális labdajátékkal játszottak két másik játékossal. A résztvevők nem tudták, hogy a két másik fél valójában robot, akik úgy lettek beprogramozva, hogy csak egymásnak dobálják a labdát – így a vizsgálati alany csak kívülállóként figyelte a játékot, várva azt, hogy neki is passzoljanak végre.

Az fMRi vizsgálat eredménye azt mutatta ki, hogy a kirekesztettség, vagyis a szociális elutasítás átélése során a dorzális anterior cinguláris kéreg és az anterior insula aktiválódik, azaz agyunk pont azon részei, melyek a fizikai fájdalom feldolgozásáért felelősek.

Egy későbbi kutatás (Kross, Berman, Mischel et al., 2011) eredményei is megerősítették azt, hogy a fizikai és a szubjektív fájdalom feldolgozása és átélése szoros összeköttetésben áll egymással. A vizsgálat során a résztvevőknél különböző módokon idéztek elő fájdalmat: először forró kávéval öntötték le karjukat, majd egy olyan exük képét mutatták meg nekik, aki váratlanul és kíméletlenül szakított velük. A beszámolók és az agyi aktivitás alapján a forró kávé és az ex felkavaró látványa hasonló élményt idézett elő a vizsgálati alanyokban.

De miért fáj ennyire?

Az elutasítást ugyan mindig egy konkrét szituációban éljük meg, de általában nem csak arról az egy helyzetről szól.

Nem az fáj annyira, hogy a szombati házibuliban senki nem jött oda hozzánk beszélgetni, vagy hogy már három napja nem ír vissza az a fiú vagy lány, akivel éppen hogy elkezdtünk ismerkedni – hanem inkább az, ami mögötte van.

Ezek a kisebb-nagyobb tapasztalások egyre nagyobb csorbát ejtenek önbecsülésünkön, és előhozzák azokat a mélyebb félelmeinket és élményeinket, amelyek szerint mi nem vagyunk elég jók, érdekesek, izgalmasak, elfogadhatóak, szerethetőek. Hiszen „lám, neki se kellek, ahogy neki és neki se kellettem, tehát biztosan velem van valami eredendő baj”…

A jóllétünkhöz szükségünk van arra, hogy optimális szinten tartsuk önértékelésünket, védjük magunkat az énképünkre veszélyt jelentő tényezőktől. Az elutasítás azonban átdöfi ezt a páncélt, és egyenesen a szívünkbe talál. Különösen nehéz ez olyan helyzetekben, mikor nincsenek olyan társas kapcsolataink, ahol megerősítenének minket a negatív érzések ellenkezőjéről, vagy olyankor, ha váratlanul, látszólag minden ok nélkül lettünk elutasítva. Gondoljunk csak bele, milyen ritka az, mikor az elutasító fél pontosan megindokolja, hogy miért is mondott nemet! Sajnos egyre gyakoribb jelenség az, hogy a potenciális munkáltató egyáltalán nem is ad választ, vagy a kiszemeltünk hirtelen, szó nélkül eltűnik életünkből, így magunkra maradunk bizonytalanságunkkal, kérdőjeleinkkel és fájdalmunkkal.

Kapcsolatban lenni biztonság

Amikor elutasítanak minket, nem csak önbecsülésünk sérül, hanem az elfogadás és a kapcsolódás hiányát is megéljük. Nem hiába szerepel legnagyobb félelmeink között a magány – amikor egyedül érezzük magunkat, az olyan, mintha nem lenne stabil talaj a lábunk alatt, és egyedül lennénk a világ ellen. Kötődni és kapcsolatban lenni biztonságot, szeretni és szeretve lenni pedig értelmet ad az életünknek. Pont ezért van szükségünk olyan kapcsolatokra, amelyekben érezzük azt, hogy megtartanak minket, elfogadnak úgy, ahogy vagyunk, számíthatunk a másikra, és fontosak vagyunk.

Hajlamosak vagyunk a saját értékünket a külső visszajelzések mentén, vagy akár kapcsolataink számában és minőségében mérni, és ha ez nem felel meg elképzeléseinknek, szenvedést okozhat. Az elutasítással tehát nem csak az önképünkön keletkezik seb, hanem a magány fájdalmát is megéljük, melynek mélyén nehezen hisszük el, hogy van remény és kiút.

Pedig az elutasítás fájdalmából fel lehet épülni, sőt, akár a javunkra is fordíthatjuk a történteket!

Engedd meg az érzéseket!

Az, hogy fájdalmat, szégyent vagy dühöt érzünk az elutasítás miatt, nem a mi gyengeségünk, érzékenységünk vagy túlreagálásunk eredménye, hanem egy természetes reakció egy olyan helyzetre, amely mindenkit megérint valamilyen módon. Ezek az érzelmek az elnyomással, a tagadással nem múlnak el, egyszerűen csak nem veszünk róluk többé tudomást.

Hosszú távon azonban jobban járunk azzal, ha veszünk egy nagy levegőt, és inkább kimondjuk, hogy igen, ez nagyon fájt, csalódtam magamban, össze vagyok zavarodva, haragszom a másikra és magamra is. Bízzunk magunkban, hogy elbírjuk nehéz érzéseinket, és ki fogunk belőle kerülni – ezzel a beismeréssel már meg is tettük az első lépést.

Továbbá emlékeztessünk magunkat, hogy az érzéseink jönnek-mennek, enyhülnek és elmúlnak, és bármilyen nehéz is a jelen pillanatban, nem fog örökké tartani.

Ne az elutasítás legyen a mérce!

Az elutasítás fájdalmát fokozza az is, hogy gondolatainkkal eltorzítjuk és sajátosan értelmezzük a helyzetet, így a „végeredmény” általában nem tükrözi a valóságot. Ilyen például az, amikor túláltalánosítunk, és téves következtetéseket vonunk le. Az például, hogy valaki nem talált alkalmasnak az adott munkakör betöltésére, nem azt jelenti, hogy teljesen alkalmatlan vagy bármilyen munkára. Az, hogy valaki nem szeretne veled mélyebb kapcsolatot kialakítani, azaz úgymond „nem érzi a kémiát”, nem azt jelenti, hogy téged nem lehet szeretni, és nem kellesz senkinek.

Csak éppen annak a lánynak, fiúnak vagy főnöknek nem, valamiért. Az elutasításban benne vannak a másik fél elképzelései, igényei, félelmei, aktuális állapota és helyzete, így egyáltalán nem biztos, hogy az csak rólad szól. Mindenkinek jogában áll azt gondolni a másikról, amit csak akar, de az nem feltétlenül jelenti azt, hogy minden gondolat igaz. Ne hagyd, hogy egy másik ember véleménye határozza meg azt, ahogyan gondolkodsz és viszonyulsz önmagadhoz.

Mi az, amit nyerhetsz belőle?

Ez viszont nem is azt jelenti, hogy az elutasítás csak a másik félről szólhat. Mivel (legalább) ketten voltatok a kialakult helyzetben, ezért neked is megvan a szereped benne. Ha már kikerültél az érzelmi viharból, és pár lépést hátrébb tudsz lépni, érdemes megvizsgálni úgy, hogy mi az, amit tanulhatsz belőle. Rájöhetsz például, hogy van még mit fejlesztened azon, hogy egy állásinterjún hogyan add elő jobban önmagad és tálald az előnyös tulajdonságaidat.

Egy kapcsolat esetében lehet, hogy még dolgod van azzal, hogy tisztázd magadban, mire is vágysz, mennyire tudsz megnyílni, őszinte lenni, önmagad adni. Mindent lehet úgy forgatni, hogy előnyödre váljon – mi az, amire az adott szituáció felhívhatja a figyelmedet, mi lehet a dolgod, miben fejlődhetnél.

Önmagad ostorozása és az önsajnálatban való ragadás helyett tudd, hogy a felelősség a te kezedben van – lehet, hogy van olyan, amiben fejlődhetnél, de te is tudsz tenni érte.

Törj ki az elutasítás spiráljából!

Az elutasítás és az attól való félelem behálózhatja és korlátok közé szoríthatja mindennapjainkat. Egy-egy különösen fájdalmas eset után óvatosabbak vagyunk, kevésbé merünk kezdeményezni és nyitni, hiszen ott van a veszélye annak, hogy újra megégetjük magunkat. Ha pedig mégis, akkor is attól rettegünk, elég jók vagyunk-e, kellünk-e a másiknak – a megfelelni vágyás és bizonytalanságunk miatt nem tudjuk felszabadultan önmagunkat adni, ami akár egy újabb elutasítással járhat, ami miatt még inkább elhihetjük, hogy nem vagyunk jók – és így tovább…

Leszel még elutasítva – de ez nem azt jelenti, hogy nem vagy elég jó, hanem azt, hogy le tudtad győzni félelmeidet és önmagadat, és megpróbáltad újra, és ha kell, újra. Van, amikor a biztonságosnak tűnő komfortzónában maradni sokkal nyomasztóbb, mint kimerészkedni belőle, és tenni egy-két lépést. Ne hagyd, hogy az elutasítástól való félelem miatt ne tudd azt az életet élni, amit szeretnél.

Forrás: Psychology Today 1, 2, 3