„A magány sokszor nem a kapcsolatok, hanem a kapcsolódás hiányáról szól” – Így törhetsz ki a magány csapdájából

„A búanyag rém furcsa jószág” – írja egyik versében Parti Nagy Lajos, és ez a megállapítás a magányra is nagyon igaz. A magány ugyanis egyszerre tűnhet idegennek és túlzottan ismerősnek, amitől minél jobban félünk, annál közelebb engedjük magunkhoz. A magány azonban nem csak furcsa, hanem trükkös és aljas jószág is: egyik nagy csapdája az, hogy elhiteti veled, csak a te fejed felől nem akar elmenni a szürke fellege – pedig bármennyire is úgy érzed, nem vagy egyedül a magányban.

Olyannyira nem, hogy friss becslések szerint háromból egy ember érzi magát gyakran magányosnak, ami egészen megdöbbentő adat. A közhiedelemmel ellentétben a magány nem csak az idősebbek és az egyedülállók jellegzetes problémája, hanem ugyanúgy szenvedhetnek tőle azok is, akik házasságban, párkapcsolatban vagy pezsgő szociális életet élnek, az időseken kívül pedig az összes korosztály – a gyermekeket is beleértve – átélheti a vele járó elveszettséget és reménytelenséget. Vannak olyan állapotok és életszakaszok, melyek kifejezetten maguk után vonják a magány érzését; ilyen például egy közeli hozzátartozó halála, a válás vagy szakítás, a költözés, az iskola- vagy munkahelyváltás. A magány tehát egyáltalán nem egyedülálló és kivételes jelenség, hanem gyakori, elkerülhetetlen és közös – valamiért mégis tabunak számít, amitől pedig még erősebbnek és legyőzhetetlennek tűnik.

A magányos ember nem magának való

Bevallani azt, hogy olykor nagyon magányosnak érezhezzük magunkat azért is nehéz, mert élhetnek bennünk olyan téves elképzelések a magányról, pontosabban a magányos emberről, amelyek miatt ezt az érzést kudarcnak vagy gyengeségnek értékelhetjük, éppen ezért akár önmagunk előtt is szégyellhetjük nyíltan felvállalni.

A magányos embert gyakran gondolják eleve zárkózottnak, magának valónak, sőt, egyenesen furcsának, aki valahogy el van veszve a társas világban, és gyengébb szociális képességekkel rendelkezik.

A kutatások azonban szerencsére nemcsak megcáfolták ezt a sztereotípiát, de arra is felhívták a figyelmet, hogy a magányossággal küzdők legtöbbször kifejezetten jó szociális képességgekkel rendelkeznek – csak éppen az adott helyzetben szorongásuk miatt nem tudják előhívni és alkalmazni ezeket, hanem lefagynak, visszahúzódnak és elszigetelődnek.

Megértés és elfogadás helyett gyakran a környezet reakciói is inkább megkérdőjelezik, érvénytelenítik a magányunkat, és azt sugallhatják, hogy nem kellene így éreznünk, hiszen nincs rá okunk. Ez még inkább azt a téves elképzelésünket erősítheti, hogy valami alapjáraton nincs rendben velünk – ami tovább mélyítheti szégyenünket, így még jobban magába zárhat minket a magányunk.

Egyedül és/vagy magányos

Pedig az, aki magányos, nem feltétlenül van egyedül, és ez fordítva is igaz – aki egyedül van, nem biztos, hogy magányosnak érzi magát. A szociális elszigeteltség és a magány ugyan gyakran járnak együtt, de nem következnek feltétlenül egymásból.

A szociális elszigeteltség azt jelenti, hogy az adott személy nem rendelkezik megfelelő nagyságú és kellően biztonságos szociális hálóval, kapcsolatainak és napi interakciónak száma pedig meglehetősen csekély.

A magányt azonban nem lehet olyan objektív mutatókkal és számokkal kifejezni, mint hogy mennyi időt töltesz társaságban, hány emberrel tartod a kapcsolatot napi szinten – a magány ugyanis egy olyan szubjektív élmény, amely gyakran nem is a kapcsolatok, inkább a kapcsolódás hiányáról szól.

A magányt inkább egy szakadékhoz lehet hasonlítani, amely elválasztja a valóságot és vágyainkat: hogyan képzelünk el egy igazán intim, biztonságos és őszinte kapcsolatot, és mennyire érezzük magunkat távol ezektől a minőségektől meglévő kapcsolatainkban. Ha valaki társas magányban él, az olyan, mintha folyamatosan a saját maga által épített falakba ütközne, hiszen hiába van ott elérhető közelségben a másik személy és a lehetőség, mégsem tudja átélni azt a kapcsolódást, amelyre vágyna.

Mégis mi baj lehet velem?

A magányban talán a legfájdalmasabbak azok a visszatérő kérdések, amelyekkel nem hagyjuk békén magunkat. Próbálunk valami magyarázatot találni arra, hogy miért nem keresik a társaságunkat, vagy éppen arra, miért nem tudunk másoknak megnyílni, és csak úgy gondtalanul létezni a kapcsolatban: „mégis, mi baj lehet velem, miért érzem folyton ezt?” A válaszokkal azonban gyakran még inkább eltávolítjuk magunkat a valóságtól, és csak mélyebbre visszük magunkat, mint hogy a cselekvéshez és a megoldáshoz közelítenénk.

Hajlamosak vagyunk ugyanis magányunkat azzal magyarázni, hogy biztosan nem vagyunk elég izgalmasak, érdekesek és szerethetőek, és összességében képtelenek vagyunk a kapcsolódásra.

Mivel ezek olyan minőségeink, melyeket adottnak és állandónak élünk meg, ezért nem hisszük el igazán, hogy bármit is változtathatnánk, és egyre inkább lemondunk annak az esélyéről, hogy kitörhetünk a magányunkból. Ezzel mintegy elfogadjuk azt, hogy a magány a mi sorsunk – pedig senki sem születik magányosnak, és senki sincs magányra ítélve és kárhoztatva élete végéig. Vannak azonban olyanok, akiknek a magány érzése mintha folyamatosan sajogna belül és fáradhatatlanul lesben állna, várva arra a pillanatra, amikor előjöhet és leteríthet.

Újrateremtve

Azoknál, akiknél a magány szinte alapélménnyé vált, gyakran megfigyelhető, hogy a számukra fontos és elsődleges kapcsolataikban fizikai és/vagy érzelmi elszigeteltséget éltek meg, azaz nem kapták meg azt a figyelmet, gondoskodást vagy érzelmi biztonságot, amelyre szükségük lett volna.

Mivel a korai minták és szabályok erősen bevésődnek, ezért felnőttként is azt érezhetik, hogy hiába szeretnének, nem tudnak elég közel kerülni és érzelmileg bevonódni, csak a felszínes kapcsolódást élik meg. Ezzel szembesülni azonban kínzó és lesújtó, ezért a személy inkább elrejti önmagát, nem fejezi ki véleményét és érzéseit, vagyis a falakon belül, láthatatlan marad.

Ehhez illően gyakran választhat – persze nem tudatosan – olyan érzelmileg kevésbé elérhető, rideg és elhanyagoló partnert, akivel tarthatja a megszokott távolságot. A bántalmazott és kiközösített gyermekként felnőttek megtanulhatták, hogy kötődni veszélyes, így számukra a magány hiába fájdalmas, mégis biztonságos közegnek tűnik.

Lásd a vakfoltodat

A magánnyal szemben gyakran tehetetlennek érezzük magunkat, pedig nagyrészt meggyőződéseinkkel, gondolatainkkal és tetteinkkel tartjuk fenn – azaz igazából mi zárjuk magunkra az ajtót. A saját részünk és felelősségünk felismerése kulcsfontosságú lehet, mivel így megadjuk azt a lehetőséget magunknak, hogy változtathassunk.

Azokat a viselkedéseket és gesztusokat, amelyekkel még inkább elszigeteljük magunkat, gyakran automatikusan és természetesen, szinte észrevétlenül tesszük. Ilyen például az, hogy ha elhívnak minket valamilyen társasági eseményre, vagy csak kávézni egyet, inkább keresünk valamilyen kifogást, és lemondjuk.

Vagy ha párunk szeretne valamiről őszintén beszélni, vagy csak érdeklődni arról, hogy egy mélyebb témával kapcsolatban hogy is vagyunk és érzünk, akkor zavarba jövünk, elhallgatunk és kihátrálunk a helyzetből.

Gyakran előfordul, hogy folyamatosan elégedetlenek vagyunk, és inkább arra helyezzük a fókuszt, hogy mi az, ami hiányzik és ami nem működik jól a kapcsolatainkban, nem pedig arra, ami jó és adott. Továbbá egy társaságban akár akaratunk ellenére is elutasíthatjuk azokat a személyeket, akik amúgy szívesen megismernének minket – hiszen ha elhisszük azt, hogy szürkék, unalmasak és üresek vagyunk, azzal egy időben be is zárunk a közeledés előtt. Nem csak hogy nem fogunk kezdeményezni, hanem kifejezetten hűvösséget és távolságtartást sugallhatunk, amivel azt üzenhetjük a külvilág felé, hogy inkább ne is közelítsenek – pedig lehet, hogy belül mindennél jobban vágynánk arra, hogy valaki megszólítson, és csak úgy beszélgessen velünk.

A falakon túl

A magányosságot ugyan nem lehet örökre legyőzni – hiszen nem várhatjuk el, hogy soha többé ne érezzük magunkat magányosnak -, de enyhíthetjük és megszelídíthetjük, és elérhetjük azt, hogy a tőle való félelem ne zárjon el minket a kapcsolódás lehetőségétől.

1.Kérdezz, kezdeményezz, próbálkozz!

Ahhoz, hogy ledöntsd a falakat, elég kis lépéseket tenned a külvilág felé – gyakorlatnak jó lehet az is, ha a kedvesnek tűnő boltos néninek teszel valamilyen vicces megjegyzést, vagy az útbaigazítást kérő turistától megkérdezed, hogy melyik országból jött.

Ne várd azt, hogy valaki végre rád írjon és elhívjon – ha eszedbe jut valaki, írj neki te, és hívd el valahova, csak úgy. Pont ezekkel az apró gesztusokkal tudod felülírni azt a beállítódásodat, amely végül a magányhoz vezetett.

Biztos, hogy olykor komfortosabbnak tűnik az elfordulás és a hallgatás, de figyeld magad tudatosan, és amint érzékeled, hogy elszigetelődsz, ébreszd fel magadban a nyitottságot, fordulj oda a másikhoz, kezdeményezz, tegyél fel neki bármilyen kérdést, vagy mesélj magadról valamit – lehetőleg személyeset. Ahelyett, hogy arra összpontosítanál, hogy minden interakcióban ott van az elutasítás veszélye, erősítsd magadban azt a gondolatot, hogy ott lehet a kapcsolódás esélye is. 

2. Csökkentsd az elvárásokat (és a közösségi médián töltött idődet)! 

Ugyan nem szeretnénk egyedüli bűnösnek kikiáltani a közösségi médiát, de tény, hogy számtalan túlzott elvárást építhet fel bennünk arra nézve (is), hogy milyennek kellene lennie a társasági életünknek. Keserű szájízt és elégedetlenséget von maga után az, ha rövid időn belül szembesülsz több olyan színes-szagos képpel, amelyekből csak azt a következtetést vonod le, hogy neked nincs ennyi barátod, vagy ilyen izgalmas életed.

Ezen kívül a sorozatokban és a filmekben bemutatott élénk és sziporkázó, vagy éppen érzelmektől túlfűtött párbeszédek is elhitethetik azt, hogy egy igazán jól működő  kapcsolat ilyen dialógusokkal vannak tele. Nem szükséges teljesen felhagynod vele, de mindenképp csökkentsd az ezeken a felületeken töltött idődet, és ezzel együtt az elvárásaidat is.

Nem kell minden találkozásnak és beszélgetésnek magvasnak és mélyre menőnek lenni, olykor éppen olyan jól tud esni az is, ha semmiségekről csevegtek – a lényeg az, hogy együtt vagytok. Az elvárásaid helyett figyelj inkább az adott pillanatra és a benne rejlő örömökre.

3. Értékeld át az egyedül töltött időt!

A magányos személyek hajlamosak az egyedül töltött időre átokként és bizonyítékként tekinteni arra, hogy ők valóban nem érdekelnek senkit, hiszen nincs kivel közösen tölteniük az időt – ilyenkor lehet igazán belelovalni magunkat magányunkba. Ehelyett gondolhatsz áldásként erre az időre, amikor is igazán kikapcsolhatsz, olyan programokat és tevékenységeket szervezhetsz, amelyek már régóta érdekelnek, feltöltheted értelemmel és tartammal. Kezdd el értékelni a magaddal töltött időt, és saját magad társaságát is.

4. Kérd szakember segítségét, ha szükséges!

Mindezen túl az is rendkívül fontos, hogy ráláss arra, miért él benned, és honnan ered a magánytól való félelem. Egy szakember már csak mint külső szemlélő is rengeteget segíthet abban, hogy beazonosítsd azokat a téves gondolataidat, amelyekkel te talán már észre sem veszel, pedig újra és újra előhívják benned a magány érzését. A régi élmények átértékelésével egy új szemszögből láthatod magad, erőt és bátorságot nyerhetsz az újrakapcsolódáshoz, és elhiheted azt, hogy nincs benned semmilyen végzetes és örökre szóló hiba, hanem te is megérdemled, és részed is lehet olyan teljes és közeli kapcsolatban, amilyenre vágysz.

Forrás:

Psychalive.org, Theconversation.com