„A félelem megmutatja, hogy merre van dolgod” – Interjú Al Ghaoui Hesnával

Szerző: | 2017. 12. 21. | Social&Smart | Olvasási idő: 16 perc

„A félelem az egyik legnagyobb tanítómester, ami – ha tudatosan foglalkozunk vele – megbízható irányjelzőként szolgálhat az életünkben, és lehetőséget adhat arra, hogy kapcsolódjunk egymáshoz” – vallja Al Ghaoui Hesna, aki másfél évet töltött félelem természetének tanulmányozásával, hogy aztán a tudását haditudósítóként szerzett tapasztalataiba ágyazva nemrég megjelent, „Félj bátran” című könyvében másokkal is megossza. Interjú.

A könyvedben azt írod, hogy a félelem az egyik legnagyobb tanítómester. Miért?

Mert amellett, hogy megmutatja a hiányosságainkat, egyfajta irányjelzőként is szolgál. A félelem segítségével olyan helyzetekbe kerülhetünk, amelyekből rengeteget lehet tanulni. A félelem lecsupaszítja a lelket és megmutatja, hogy ugyanolyanok vagyunk bőrszíntől, vallástól, társadalmi státusztól függetlenül, és azokat a sebezhetetlenség álcájaként felépített falakat rombolja le, amik megakadályozzák a kapcsolódást. A félelem lehetőséget ad arra, hogy kapcsolódjunk egymáshoz.

Feltéve, hogy szembenézünk vele. A baj éppen az, hogy félünk, ezért inkább el sem indulunk ezekbe a helyzetekbe.

Elképzelhetjük, hogy egy bizonyos, félelemmel teli helyzetben hogyan viselkednénk, de amíg nem vagyunk ott, nem tudhatjuk, valójában mit reagálnánk. Amíg nem lépünk át a határainkon, addig nem fog kiderülni, hogy gyáva nyuszi módjára a sarokba húzódunk, vagy éppen ellenkezőleg: hősiesen helytállunk.

Ehhez viszont az kell, hogy meg tudjuk különböztetni a reális félelmeinket a szorongásainktól. Hol húzódik a kettő közötti választóvonal?

A szorongás az nem más, mint a félelem megszorozva a fantáziával: amikor valami ismeretlen felé indulunk, akkor a fantáziánk elkezdi kitöltögetni azokat az információs réseket, amelyekre nincs rálátásunk. Ezt úgy lehet fülön csípni, hogy megpróbáljuk a megfelelő idősíkon elhelyezni a félelmet keltő helyzetet.

Ha az érzéseink egy jövőben játszódó szituációra irányulnak, akkor azokban nagy szerepe lehet a fantázia elemeknek és így jó eséllyel irreálisak. Ha viszont a jelenre, akkor az egy reális félelem, amivel ott és akkor kell kezdeni valamit.

Ha ezt felülvizsgáljuk, akkor arra is képesek leszünk, hogy kívülállóként, „helikopterperspektívából” nézzünk a helyzetünkre. Ez pedig azért hasznos, mert így az érzéseink nem az agytörzsből érkező ösztönös reakciók felé vezetnek, hanem úgynevezett kognitív szintre kerülnek, ami lehetővé teszi, hogy árnyaltabban és rugalmasabban tudjunk gondolkodni.

Neked személy szerint mit tanított a félelem?

Tudatosságot. Amióta elkezdtem komolyabban foglalkozni a félelem témájával, sokkal könnyebben és gyorsabban be tudom azonosítani a szorongást keltő érzéseimet, így reagálni is jobban tudok. Amint azt érzem, hogy szorít a torkom, görcsbe rándul a gyomrom, vagy ökölbe szorul a kezem, rögtön elkezdek azon gondolkodni, hogy konkrétan mitől és miért félek.  „Azért félek, mert egy múltban történt esemény emlékeztet erre a szituációra?”, vagy azt gondolom, „ehhez nem elég jók a képességeim?”. Ilyenkor megkérdezem magamtól: „Oké, mit tudok kezdeni ezzel a helyzettel?”. Ez által eltávolodok a szituációtól, ami így már kevésbé nyomaszt, sokkal konkrétabbnak, kezelhetőbbnek tűnik. Nem nagy ördöngösség, bárki megtanulhatja, csak tudatosság kell hozzá.

Mikor és miért kezdett el foglalkoztatni a félelem témája?

Volt egy olyan széria a Bábel című műsoromban, ami a félelemről szólt. Sok olyan embert szólaltattam meg, akik tudatosan dolgoztak a félelmükkel. Nagyon inspirált például annak az amerikai nőnek a története, aki súlyos pánikbetegséggel küzdött. A helyzet odáig fajult, hogy nem mert kilépni a lakásából, gyakorlatilag a virtuális térben élte az életét. Egyszer csak eljutott egy pontra, amikorra egyáltalán nem maradtak személyes kapcsolatai. Aztán az egyik szilveszteren radikális változtatásra szánta el magát, és megfogadta, hogy meglátogatja az összes Facebook ismerősét. Rengeteg helyre elutazott, amihez repülőre kellett ülnie, pedig előtte a sarki fűszeresig is félt elsétálni. Jöttek velem szembe sorban az ilyen és ehhez hasonló történetek, és valahogy elkezdett mélyebben foglalkoztatni a téma.

A pánikbeteg nő eljutott egy pontra, amikor úgy döntött, szembenéz a félelmeivel. Mi mindennek kell történnie ahhoz, hogy eljussunk erre a pontra?

Általában egy folyamat eredményeként jut el valaki addig, hogy szembenézzen a démonaival. Ehhez kell egy komoly elhatározás, hogy tényleg akarjuk a változást. Van, akinél könnyen elérkezik ez a pont, és rövidebb az út, de van, akinek tovább tart. Nagyon sokszor egy külső esemény ösztönöz minket arra, hogy másképp nézzünk a félelmünkre: néha elég egy könyv, egy jó film, vagy egy baráti beszélgetés, még másnak hosszas terápiára van szüksége.

Vagy, a könyvedben olvasható iránytű-koncepció szerint, sokaknak szemléletváltásra lenne szüksége…

Nagyon sokan a szabadságunkat korlátozó bilincsként tekintenek a félelemre, és velünk születetett tulajdonságként értékelik a bátorságot vagy a gyávaságot. A könyvemben kifejtett iránytű szemlélet szerint a félelem nem fix, nem tény, hanem egy tényező, ami arra ösztönözhet minket, hogy attól, hogy egyszer nem úgy reagáltunk valamire, ahogyan azt elvártuk volna magunktól, attól egy következő alkalommal ez még sikerülhet. Ehhez viszont az kell, hogy ne azonosuljunk a félelmeinkkel.

Nagyon sokan azt gondolják, hogy ők testesítik meg azt a félelmet, amit csak hordoznak. „Én félős vagyok.” „Én gyáva vagyok.” Rengeteg ember címkézi fel magát, ami azért baj, mert minél jobban azonosulunk a félelmünkkel, annál nehezebb dolgunk van.

Tehát a félelemmel való szembenézés első lépése, hogy az adott helyzetben azonosítjuk a félelmet, és nem pedig magunkat azonosítjuk a félelemmel?

Pontosan. És közben tudatában vagy annak, hogy félni teljesen oké. Azért félünk, mert emberek vagyunk. A félelem megmutatja, hogy merre van dolgod. Indulj el arra! Dolgozz rajta, és ha még nem is vagy képes bizonyos helyzetekben úgy reagálni, ahogy szeretnél, ha belemész, egy idő után felépíted azt a fajta lelki rugalmasságot, aminek köszönhetően legközelebb már máshogy, jobban tudsz reagálni. Félünk az ismeretlentől, ezért nem indulunk el, miközben minél többször belemegyünk ezekbe a helyzetekbe, annál kevesebb lesz az ismeretlen faktor.

Mi az az attitűd, amivel érdemes nekivágni a komfortzónánkon túli világnak?

Egyrészt fontos látni, hogy az ember nem egyik napról a másikra változik meg, a lelki rugalmasság kialakítása hosszadalmas folyamat. Emellett sok múlik azon is, hogy képesek vagyunk-e megálljt parancsolni a hirtelen felzúduló, sokszor görcsös állapotot előidéző érzéseknek.

Amikor „izomból” küzdünk valamivel, és ez által nagyon belefeszülünk egy helyzetbe, akkor pont azt az improvizatív képességünket veszítjük el, ami lehetővé teszi, hogy szükség esetén tudjunk reagálni.

Magyarországon egyébként is jellemző az a hiedelem, hogy mindenért meg kell szenvedni, erőnek erejével próbálunk érvényesülni. Pedig, ha erővel akarjuk megszüntetni a félelmet, azzal még jobban belesodorjuk magunkat élettanilag és lelkileg is abba a pánikszerű állapotba, amikor azt gondoljuk, nem tudjuk már kontrollálni az eseményeket. A félelem jellemzően ilyenkor szokott negatív, az értékrendünkkel ellentétes dolgokat kihozni belőlünk.

Mit lehet ez ellen tenni?

Ha elfogadjuk, hogy félünk, és átérezzük a félelmet, megpróbáljuk a ritmusát átvenni, közben pedig arra gondolunk, hogy „oké, félek, és ezért nem ítélem el magam, és nem ítélek el mást se”, akkor máris kognitív szintre tudjuk emelni ennek a kezelését, és nem az „üss vagy fuss” ösztönös késztetése fogja irányítani a reakciónkat.

Min múlik, hogy kinek milyen hosszú utat kell bejárnia addig, amíg legyőzi a félelmeit?

Rengeteg múlik azon, hogy mennyire hiszünk magunkban és abban, hogy meg tudunk birkózni egy helyzettel. Ahogy azt Carol S. Dweck a fejlődési szemléletről szóló elméletében kifejtette, a szemléletmódunk és az, hogy miként tekintünk a saját képességeinkre, a kudarcainkra, vagy arra, ahogy egy nehéz helyzetből kijövünk, nagyon sokszor a gyerekkori tapasztalatainkon is múlik. Az otthonról hozott családi minták, egy-egy fontos mentor, vagy éppen annak hiánya meghatározhatja, hogy képesek vagyunk-e elhinni: hatalmunkban áll a félelem ellenére is cselekedni, úgy és azt, amit mi szeretnénk.

Amikor beigazolódik a félelmünk, és kudarc ér minket, akkor azzal a kudarccal mit lehet kezdeni?

Sok múlik azon, hogy tudunk-e úgy nézni a kudarc lehetőségére, hogy – amennyiben az bekövetkezik, akkor – nem a saját összeomlásunkat és értéktelenségünket látjuk. Képes vagyok-e erre úgy gondolni, hogy „legalább megpróbáltam, mertem feszegetni a határaimat”? Ez a gondolat már önmagában egészen más megvilágításba helyezi a történteket. Ahogy Carol Dweck is írja: amikor a konditeremben terheljük a különböző izomcsoportokat, akkor az izmok is úgy nőnek, hogy elérik az aktuális képességeik határát, ahol bizony előfordul, hogy az izomrostok elszakadnak. Aztán pihentetjük kicsit, meggyógyulnak, majd folyatjuk az edzést, és így leszünk egyre izmosabbak. Erre érdekes módon nem úgy tekintünk, mint egy kudarctól kudarcig tartó folyamatra, hanem mint egy stratégiára, növekvő kapacitásra. Pedig kudarcot vallani nagyon hasonló dolog: azt jelenti, hogy elmentem a falig, bevállaltam valamit, ami a komfortzónámon kívül van, keresgéltem a maximumát annak, amit ki tudok magamból hozni, és pont ebből tanulok, fejlődök.

Mit lehet kezdeni azzal, ha valaki bátorság helyett a félelmet szívta magába gyerekként, vagy nem olyan családban nőtt fel, ahol arra biztatták, hogy bátran hagyja el a komfortzónáját?

Nagyon sokat lehet tanulni mások bátorságából. A bátorság ott kezdődik, hogy olyan dolgot teszünk meg, amitől tartunk. Ha találunk vagy ismerünk olyan embert, aki már szembenézett számunkra is félelmet keltő dolgokkal, akkor a bátorsága „ragályos” lehet.

Ez eddig rendben van, csak sajnos kevesen szoktak dicsekedni a félelmeikkel…

Nagyon sokan palástolják a félelmüket és úgy csinálnak, mintha minden a kisujjukban lenne. Ezzel viszont még jobban elbátortalanítanak másokat, akik meg azt hiszik, hogy rajtuk kívül senki nem fél. A fenéket!

Mindenki fél. És azért lenne fontos erről nyíltan beszélni, mert ezzel egymást és a következő generációt lehetetlenítjük el. Ezért tartom fontosnak, hogy én is elmondjam, mennyi mindentől féltem, és félek még most is. A jó példa csak így lehet ragadós… Félni teljesen oké. Az nem mindegy, hogy mit kezdünk a félelemmel.

Mit lehet vele kezdeni?

Lehet vele tudatosan dolgozni. A félelemkezelés alapvetően azon múlik, el merjük-e hinni, hogy azok a dolgok is elsülhetnek jól, amelyekben nincs tapasztalatunk, és egy adott helyzetben képesek leszünk jól reagálni. Ehhez viszont az kell, hogy el tudjuk-e fogadni: ezeket a helyzeteket soha nem fogjuk tudni 100%-osan kontrollálni.

A könyvedben azt írod, az, hogy mennyire bízunk saját magunkban, meghatározza, mennyire bízunk a többiekben és fordítva.

Ha valaki alapvetően bizalmatlan a világgal és mindenkivel kapcsolatban, az miért bízna pont önmagában, vagy abban, hogy le tudja győzni a félelmeit? Ezért tartom nagyon veszélyesnek azt, hogy a mai társadalmakban – Magyarországon és Amerikában is – alapvetően a más emberekbe és a világba vetett bizalmat próbálják aláásni. A félelem egy nagyon jó manipulációs eszköz, amivel a magyar politikai élet vezetői, vagy az Egyesült Államok elnöke is veszélyes játékot játszik.

Mire gondolsz pontosan?

Ha azok a döntéshozók, akikre sokmillió tekintet szegeződik, úgy csinálnak, mintha rettenthetetlenek lennének, azzal azt az illúziót keltik az emberekben, hogy csak akkor lehet dolgokat bevállalni, ha rettenthetetlenné válunk. Ráadásul ezek a „rettenthetetlen” vezetők azzal erősítik ezt az imázst, hogy a világot egy rendkívül veszélyes helynek állítják be. Olyannak, ahol mindentől és mindenkitől félni kell – míg a biztonságunk kulcsa persze az ő kezükben van. Ennek pedig az a következménye, hogy az, aki nem annyira tudatos, vagy nem gondolkodik napi szinten a saját határairól, képességeiről, a biztonság fogalmáról, az óhatatlanul azt fogja érezni, hogy sodródik, kiszolgáltatott a körülményeknek, és mindenhonnan veszély leselkedik rá. Ezért inkább bezárkózik. Amikor ez a bizalom, amiből az önbizalmunk is táplálkozhatna, sérül, akkor két nagyon fontos dolgot veszítünk: elveszítjük egymással a kapcsolatot, és elveszítjük a bátorságunkat is. Lemondunk arról, hogy képesek vagyunk felelősséget vállalni az életünkért, a döntéseinkért, és sokszor megfásultan inkább hagyjuk, hogy irányítsanak minket.

Ahogy a könyvedben is írod, ezek a folyamatok tulajdonképpen előre lekottázhatóak, és már jól ismert szociálpszichológiai elméletek mintájára valósulnak meg.

A befolyásolás és a manipuláció nem új keletű dolog, annak a képletét már réges-régen kitalálták. Ha megnézzük Anthony R. Pratkanis, ’70-es években megjelent, Rábeszélőgép című könyvét, láthatjuk, hogy pontosan ezt a kottát alkalmazza a magyar és az amerikai kormány is. Ez egy ősi, és jól bevált képlet – a baj csak az, hogy ezek a manipulációra alkalmas üzenetek az internetre, egy szuperszónikus sztrádára kerülnek, aminek az a következménye, hogy nagyon sok embert lehet nagyon rövid idő alatt befolyásolni. Alternatív valóságbuborékok jönnek létre, aminek az eredményeként a véleményvezérek is alternatív valóságbuborékokba kerülnek. Az internetet nem arra használjuk, hogy kapcsolódjunk egymáshoz, vagy informálódjunk. Mindenki a saját nézeteinek a megerősítését várja, aminek a következménye az, hogy a buborék fala egyre vastagabb és vastagabb lesz.

A könyved kapcsán is sokat foglalkoztál a félelemmel, emellett sok tréninget is tartottál ebben a témában. Hogy látod, mi az, amitől a legjobban félnek az emberek?

Volt egy felmérés Amerikában, amiből az derült ki, hogy az emberek jobban félnek attól, hogy mások előtt megszólaljanak, mint a haláltól. Azt tapasztalom, hogy ez a magyar emberekre is nagyon jellemző, mi is

az egónk halálát féltjük a legjobban. Újabban minden gondolatunkat ez a félelem tölti ki: félünk a megszégyenüléstől, attól, hogy nem szeretnek, vagy nem fogadnak el minket.

Mi az oka ennek?

Rengeteget hallunk az önmegvalósításról, és arról, hogy a teljesítménynek milyen fokmérői alakultak ki az utóbbi évtizedekben. Lehet, hogy ez mindig is része volt az emberi gondolkodásnak, de az, hogy ennyire énközpontúvá váltak a társadalmak, oda vezetett, hogy minden az önmegvalósításról, a célok eléréséről, az álmok beteljesítéséről szól – ami alapvetően nem lenne baj, ha nem közösségben élnénk. A közösség szerepe nagyon megváltozott az életünkben, már a mikroközösségek, a családok érdekei is hátrébb sorolódtak az egyéni érdekeknél. Szerintem ez mindenképp közrejátszik abban, hogy ekkora teret nyert az ego, és ezzel együtt az ego halálától való félelem. Minderre még nagyon rájátszik a közösségi média: posztolunk és várjuk a lájkokat, a megerősítést arra vonatkozóan, hogy elfogadnak és szeretnek minket, tetszik, amit csinálunk. Másoktól várjuk a biztonságérzetet, és azt, hogy higgyenek bennünk, miközben ezt csak belülről tudjuk felépíteni. Nyilván sokat számít a visszajelzés, nem azt mondom, hogy annak semmi szerepe nincs, csak sokszor nem is onnan vágyunk rá, ahonnan igazából szükségünk lenne erre.

Fotó: MTVA

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Szabó Eszter Judit
Kommunikációs szakember, újságíró. Hisz az önismereti- és terápiás munka sorfordító erejében. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy jógázni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.

Pin It on Pinterest

Share This