„Egyszerűen csak el kellene indulnunk egymás felé” – Interjú Dr. Belső Nórával

Szerző: | 2017. 06. 25. | Én&Te | Olvasási idő: 12 perc

Sok szó esik mostanában a modern kapcsolatokról és arról, hogy azok működtetése, fenntartása milyen nehézségekkel jár. Erről rengeteget lehetett hallani és olvasni az utóbbi időben, ugyanakkor ez a kérdéskör mintha háttérbe szorított volna egy más „típusú”, de legalább ekkora volumenű párkapcsolati problémát: annak a nehézségét, amikor azt ki kell alakítani. Ez ugyanis legalább annyi férfi és nő számára jelent kihívást manapság, mint ahányan a már működő kapcsolatuk problémáival küszködnek. A témában jártas szakértőnk elmondása alapján ez tulajdonképpen a jó és a rossz hír is egyben: az, hogy sok „partiképes” fiatalnak nincs kapcsolata, azt is jelenti, hogy sokan járnak ugyanabban a cipőben. De akkor miért nem találkoznak egymással? Dr. Belső Nóra pszichiátert többek között erről is megkérdeztük.

Néhány hónappal ezelőtt Modern kapcsolatok címmel tartott előadást a Pszinapszison. Tény, hogy „ez a mai világ” komoly kihívások elé állítja a házasság intézményét és a párkapcsolatokat, de sokan vannak, akik el sem jutnak addig, hogy kialakítsanak egyet…

Igen, ez egy tipikusan mai jelenség, de azért nem teljesen új keletű. Korábban is volt rá példa, hogy egy lány „pártában maradt”, vagy, hogy egy férfi agglegényként élte le az életét. Ami újdonság, hogy a modern kor, amellett, hogy gazdagította, nagyon sok új tényezővel meg is bonyolította a párkeresés folyamatát.

Milyen tényezőkre gondol pontosan?

A más értékrend szerint szocializálódó, idősebb generáció és a társadalom is jelentős nyomást helyez az egyedül élő 30-as, 40-es éveikben járó emberekre, akik – amellett, hogy közülük sokan, köszönik szépen, nagyon jól érzik magukat egyedül – nagyrészt azért társra vágynak. Ami egy teljesen érthető dolog: az emberiség története alapvetően párkapcsolatok mentén szerveződött. Egyrészt ez a leglogikusabb struktúra egy gyerek felnevelése szempontjából, másrészt alapvetően társas lények vagyunk, van egy belső és ösztönös igényünk arra, hogy az emberi kapcsolatainkban megéljük az intimitást – amelynek természetesen fontos része a szexualitás is.

Van tehát egy belső igény, és egy külső nyomás is, amit tovább árnyalnak például olyan tényezők, hogy az adott társadalom hogyan jutalmaz és/vagy „szankcionál” bizonyos életformákat.

Például a házasságot, vagy mondjuk a „szingliséget”?

A házasság azért mindig is egyfajta status quo-t jelentetett, és ez most sincs másként, sőt: egyre több kedvezménnyel jár együtt a házasság és a család, ami nyilván jó azoknak, akiknek van, ugyanakkor az egyedülálló emberekben okozhat olyan lelki konfliktust, ami miatt azt érzik, nem tudnak megfelelni, nem ismerik el őket, kimaradnak valamiből. Ezek az érzések szintén mélyíthetik az egyedüllétből fakadó lelki válságot.

Hol csúszik hiba a gépezetbe? Mi az oka, hogy olyan sokan nem jutnak el a vágyott intimitásig?

A szakirodalom ifjúkorként tartja számon a személyiségfejlődésnek azt a szakaszát, amikor az emberben megfogalmazódik az igény egy hosszabb távú kapcsolat kialakítására. Ilyenkor tanuljuk és tapasztaljuk meg a mély kötődést, és azt, hogy milyen felelősséget vállalni a másikért. Ez az időszak alapvetően 21-28 éves kor közé tehető, de azt látom, hogy sokan jóval később, 35-40 évesen „érkeznek meg” ebbe a szakaszba. Nem ritka, hogy ennyi idős embereknek egyáltalán nincs sémájuk arra, hogy milyen egy működő párkapcsolat, mert belülről nem láttak még ilyet. Ez azért nem szerencsés, mert az egyén már az igény megfogalmazódásának pillanatában azt érezheti, hogy késő, lemaradt valamiről. Ez pedig szorongáshoz, adott esetben súlyos lelki problémákhoz vezethet.

Milyen lelki problémák ezek?

A folyamatos kudarcélmény, a versenyfutás az idővel eltolhatja az érintetteket a negatív önbecsülés irányába, úgy élhetik meg, hogy velük valami baj van, vagy alkalmatlanok. Ezek a nyomasztó gondolatok aztán pszichológiai zavarokhoz vezethetnek: nem ritka, hogy egy ilyen élethelyzetben felerősödik a szorongás, esetleg evészavarok, addikciók alakulnak ki. Érdekesség, hogy az addikció alatt nem is feltétlenül a szerfüggőséget kell érteni: a túlzásba vitt sportolás, vagy az egészséges életmóddal járó kényszeres szokások könnyen eltolódhatnak egy patológiás irányba. Ezeknek a szorongáslevezető pótcselekvéseknek a tünetei látens függőség kialakulására utalhatnak – persze csak akkor, ha erre megvan az illetőben a hajlam.

Mit lehet kezdeni ezzel a szorongással? Milyen gondolat, stratégia segíthet csillapítani ezeket a „félek, hogy lemaradok valamiről” típusú, nehéz érzéseket, lelki kríziseket?  

Nyilván nincs instant megoldás, és a legjobb lenne idáig nem eljutni. De ha így alakul, akkor ezzel az élethelyzettel először is magunknak kell megbékélnünk. Vannak természetesen külső körülmények, és időről időre szembesülni kell a „Mikor mész már férjhez/nősülsz már meg?” típusú kérdésekkel, de az, hogy ezek mennyire viselnek meg minket, rajtunk is múlik. Érdemes ilyenkor számba venni azokat a dolgokat, amelyeket már leraktam az asztalra, amelyekre büszke lehetek. Ezt azért is hasznos megtenni, mert így általában jobban kikristályosodik, hogy mi az a „csomag” amivel – ha eljön a pillanat – megérkezem majd egy párkapcsolatba, ami mellé várom, hogy csatlakozzon valaki. Ez a fajta „lajstrom” segíthet tisztázni a saját magammal, és a vágyott partnerrel kapcsolatos elvárásaimat is.

Én egyébként az látom, hogy nagyon sokan járnak ebben a cipőben, rengeteg értelmes, helyes, szép fiatal választja ezt a „fordított sorrendet”, (előbb karrier és aztán család) tehát még azt sem lehet mondani, mint régen, hogy „minden jó parti elkelt”. Ezt a gondolatot mindenképpen érdemes felidézni, mikor ránk tör a pánik érzése, mert ha tudatosítjuk, hogy nem vagyunk egyedül egy helyzetben, az mindig megnyugtató.

Mi az oka annak, hogy ez a sok „partiképes” fiatal valahogy mégsem találkozik egymással?

Szerintem, főleg a városokban sok olyan kulturált színtere van az ismerkedésnek, ahol ezek az emberek találkozhatnak egymással. Rengeteg szórakozóhely és programlehetőség van, ugyanakkor ezzel párhuzamosan megjelent egy másik tér, az internet, annak minden előnyével és hátrányával együtt. Aki ezt okosan és jól tudja használni, annak mindenképpen kitágul a világ, és megnő a lehetőségek száma, de csak akkor, ha nem ettől várja a megoldást. Mert az internet sem fogja kidobni a nagy őt. Önmagában attól, hogy a gép előtt ülünk, és felregisztrálunk egy társkeresőre, nem lesznek húsvér kapcsolataink. Azért tenni is kell.

Ezt úgy érti, hogy nem szerencsés online ismerkedni?

Ezt nem állítom, sőt. Szerintem ez egy jó lehetőség az ismerkedésre, nem szólva arról, hogy az interneten keresztül pillanatok alatt találhatunk olyan közösségeket és csoportokat, akik velünk hasonszőrű emberekből állnak. A túrázástól kezdve, a biciklizésen át a főzésig számos olyan hobbi és tevékenység van, amely köré komplett online közösségek szerveződnek, hogy aztán offline is találkozzanak: vannak akik, görkorcsolyázni, mások jótékonykodni, kutyázni, vagy éppen desszertkészítő-tanfolyamra járnak. Ebből a szempontból tengernyi lehetőséget hozott az internet az életünkbe. A baj azzal van, amikor valaki az egész életét online éli. Régebben sok olyan páciensem volt, aki alig mozdult ki otthonról. Ilyen emberből manapság is nagyon sok van, csak most már azzal az illúzióval ülnek otthon a gép előtt, hogy amikor online vannak, akkor kimozdulnak. Ez viszont hosszabb távon mindenképpen elmagányosodáshoz, rosszabb esetben valamilyen patológiás irányba való elmozduláshoz, pornó- vagy játékfüggőség kialakulásához vezethet.

Az elmagányosodás, a közös magány érzése ugyancsak közös probléma az egyedül élő emberek körében. Előadásában is hangsúlyozta, hogy a magány ellen mindenképpen küzdeni kell. Mit tehetünk ennek érdekében?

Fontos, hogy a meglévő kapcsolatait az ember tényleg ápolja. Kell, hogy jusson legalább egy perc arra, hogy felhívjuk egymást és váltsunk pár szót a barátainkkal, szeretteinkkel, tudassuk velük, hogy gondolunk rájuk. Azokra az emberi kapcsolatokra, amelyeket az ember fontosnak tart, kölcsönösen kell figyelni. Sokan vannak, akik körül folyamatosan lemorzsolódnak az emberek, mert nem jól kezelik, vagy egyoldalúan állnak a dologhoz. Ha az embernek éppen nincs kapcsolata, akkor több ideje marad arra, hogy a baráti, családi, rokoni kapcsolatait ápolja, azokra nagyobb figyelmet fordítson. Ha ezek élő kapcsolatok, akkor annak van egy olyan hozadéka is, hogy van kivel megosztani a problémákat, nehéz érzéseket. Önmagában már az nagyon fontos része a magányosság elleni küzdelemnek, hogy ventilálunk, kanalizáljuk a feszültséget. Mert legtöbbször a magányosságérzés abból a feszültségből táplálkozik, hogy nem tudom kivel megbeszélni a problémáimat, nincs kivel megosztani az örömeit. Ez a belső feszültség válik aztán egy konstans, rossz érzéssé, amikor már valahogy nem is nyitunk arra, hogy másokkal megosszunk bármit is. Ez aztán egy ördögi körként kezd el cirkulálni, mert a magányos embereknek sokszor már a kisugárzása sem olyan, ami másoknak az érdeklődését felkeltené.

Mit tanácsol azoknak, akik észlelik magukon az elmagányosodás „tüneteit”? Mitévők legyenek?

Ha felismeri valaki saját magán, hogy egy kicsit eltávolodott a korábbi életétől, vagy nagyon begubózott a csigaházába, akkor venni kell egy nagy levegőt és a komfortzónát átlépve el kell indulni járatlan utakon. Nagyon fontos, hogy ilyenkor olyan dolgokat is megtegyünk, amelyeket korábban nem: aktívan kell keresni ezeket az újszerű helyzeteket.

Minden olyan tevékenység, amivel az ember egy kicsit kimozdul otthonról, és a komfortzónájából, és letér a munkahely, valamint a lakás közötti megszokott útról, alkalom arra, hogy megnyíljanak új világok és új emberek jöjjenek szembe. Erre manapság tényleg nagyon sok lehetőség van – csak az embereknek egyszerűen el kellene indulniuk egymás felé…

És mi a helyzet akkor, ha egy másik irányba, önmagunk felé indulunk el?

Igen, egy ilyen időszak – főleg ha azt érezzük, hogy elakadtunk, megrekedtünk az életünkkel – arra is alkalmas lehet, hogy saját magunkban is rendet tegyünk, megismerjük önmagunkat, a szükségleteinket. Egyáltalán nem szégyen ilyenkor azt mondani, hogy most megálltam, nem tudom, merre tovább, segítségre van szükségem. Ez jelenthet egy önismereti csoportot, vagy egyéni tanácsadást is, de még nagyon sok minden mást is. Azt szoktam mondani, hogy ez az az időszak, amikor nyugodtan lehet önzőnek lenni, amikor „pánikolás” helyett érdemes venni egy nagy levegőt, lecsendesedni és azt mondani, hogy „most tényleg én vagyok a fontos, most magammal szeretnék foglalkozni”. Ha ezt megengedjük magunknak, akkor kellő önismerettel felvértezve, sokkal tudatosabb, a saját igényeit és szükségleteit jól ismerő emberként léphetünk tovább – akár egy párkapcsolatba.

Fotó: itt, itt és itt

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Szabó Eszter Judit
Kommunikációs szakember, újságíró. Hisz az önismereti- és terápiás munka sorfordító erejében. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy jógázni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.

Pin It on Pinterest

Share This