„A saját utunk megtalálása nem gyors átmenetekből, hanem lépcsőfokokból áll” – interjú Limpár Imrével

Szerző: | 2017. 07. 11. | Munka&Motiváció | Olvasási idő: 11 perc

„Ha valaki adna havi 500 ezer forintot, és az egyetlen feltétele az lenne, hogy heti 40 órát dolgozz cserébe, de rajtad állna, hogy mit, akkor milyen munkát választanál?” Azok, akik erre a kérdésre azt válaszolják, hogy azzal foglalkoznának, amivel eddig is, vélhetően azt teszik, ami a dolguk. Sajnos a nagy többség számára ez a forgatókönyv gyakorlatilag elképzelhetetlen: van aki, már a lehetőségtől is halálra rémül, míg mások számára a munka egyet jelent a szenvedéssel, a gyűlölt hétfő reggelekkel és a várva várt péntek délutánokkal. De miért tartják sokan lehetetlennek, hogy örömüket leljék a munkájukban? Milyen lelki mozgatórugók hátráltatnak minket az előrelépésben, a saját utunk felkutatásában? Hol és mikor veszítjük el a motivációnkat? Hogyan lehet rátalálni a nekünk való, örömteli munkára? Limpár Imre, trénerrel, tanácsadó szakpszichológussal beszélgettünk.

 

Mi az, ami a leginkább akadályozza az embereket abban, hogy szeressék a munkájukat és azzal foglalkozzanak, ami – ahogy ön fogalmaz – a dolguk?

Az egyik legnagyobb akadályt abban látom, hogy az emberek nagy része „Algopyrin-módszerekben”, instant megoldásokban gondolkodik. Manapság, amikor másodpercek alatt döntünk – online applikációkkal – olyan kérdésekről, hogy kivel randevúzzunk este, nehéz elvárni valakitől, hogy megértse, miért fontos időt szánni az önismeretre. Ez ugyanis fontos előfeltétele lenne annak, hogy rátaláljunk a hozzánk leginkább illeszkedő életfeladatra, amire szintén érdemes időt szánni. De addig, amíg a boldogság felkent hirdetői háromnapos tréningeken „az életünket megváltoztató” módszereket és csodát ígérnek, nehéz megmagyarázni az embereknek, hogy először is időre van szükség a változáshoz. Ezért is szoktam mostanában azzal kezdeni az első ülést klienseimmel, hogy pszichológus vagyok, nem varázsló.

Álmotivátorokról már esett szó, de hol kezdődik a valódi motiváció?

Azt látom, hogy nincsenek valódi céljaink. Álcélokkal vagyunk tele, amit inkább vágyaknak lehet nevezni. Amikor tréninget tartunk, és megkérdezek bárkit, hogy mondjuk, 10 év múlva hol szeretne tartani, akkor a legtöbben általában a boldog párkapcsolatot, a jó munkahelyet és a szép lakást, házat említik.  Ezek nem célok, hanem életterületek, amelyek az adott személynek fontosak. Éppen ezért én azt gondolom, hogy

a jó motiváció ott kezdődik, hogy valós célokat tűzünk ki magunk elé, van merszünk konkretizálni azokat.

Például, ahelyett, hogy azt mondom, jó munkahelyet szeretnék, úgy fogalmazok: számomra az a jó munkahely, ahol virágkötészettel foglalkozom, ilyen és ilyen munkakörülmények között, például havi 300 ezer forintot keresek, és én döntöm el, mikor kezdődik a munkaidő.

Mit szokott tanácsolni az önhöz forduló, útjukat kereső embereknek?

A pszichoterapeuta kollégákkal ellentétben én jellemzően a praktikák felől közelítem az elakadásokat. Kezdésként azt szoktam tanácsolni, nézzük meg, milyen eszközök vannak a kezünkben ahhoz, hogy jobban érezzük magunkat. Az annyira utált életünket ugyanis sokszor mi magunk teremtjük: már önmagában az, ahogyan beszélünk az életünkről, meghatározza, hogyan érezzük magunkat. „Az a rohadt hétfő”, „gyilkos november”, „szomorú időjárás”. Néhány egyszerű kognitív trükkel kiiktathatjuk az életünkből a hangulatromboló berögződéseket. Ha például ezeket a jelzőket pozitívra cseréljük, vagyis megteremtjük a saját szubjektív valóságunkat, már sokat tettünk azért, hogy jobban érezzük magunkat. Számomra egy „hihetetlen hétfő” vagy egy „szeretem szerda” sokkal több inspirációt az, mint egy „gyűlölt csütörtök”.

Kezdetnek nem rossz, de attól még a munkánk ugyanaz marad…

Sokan azt hiszik, hogy a mindennapok poklából egy szempillantás alatt fognak tudni váltani: a borzalmas után jön egy gyors csere, és minden jó lesz. Pedig ez egy komoly kognitív erőfeszítést igénylő, időigényes folyamat, ami nem gyors átmenetekből, hanem lépcsőfokokból áll. Ha például nekem van egy munkahelyem, amit utálok, viszont egzisztenciálisan rá vagyok utalva, akkor nem fogom tudni egyik pillanatról a másikra feladni, hogy aztán az álmaim megvalósításával foglalkozhassak – ami ugye nagyon szuper dolog, csak éppen kenyeret nem lehet belőle venni. Ezért célszerű a fokozatosság jegyében hozzáállni ehhez a kérdéshez. Sokan mondják, hogy a munkájuk mellett nincs idejük azzal foglalkozni, amivel igazán szeretnének. Ilyenkor azt szoktam javasolni, hogy először csak a péntek délutánokat töltsék az adott tevékenységgel. Mindig meglepődnek a klienseim, amikor ezt a lehetőséget felvetem, pedig ha jobban belegondolunk, valahonnan el kell indulni.

Limpár Imre tanácsadó szakpszichológus

 

Mi lehet a következő lépés?

Érdemes olyan kérdésekkel operálni, amelyek – bár első olvasatra kicsit meghökkentőek, mégis a szívünkhöz szólnak, „mélyre mennek”. Az egyik dolog, amit meg szoktam kérdezni a hozzám érkezőktől, hogy ha lenne egy mecénás, aki finanszírozza az életüket havonta 500 000 Ft-tal (ami ugye 50 munkával töltött évvel számolva összesen 300 millió forintot jelentene) és csak az lenne a feltétele, hogy heti 40 órát dolgozzanak, de ők választhatják meg, hogy mit, akkor mivel foglalkoznának? Ami ilyenkor válaszként jön, az mindig nagyon közel van a vágyainkhoz. Ha a válasz az, hogy ugyanúgy bemennénk másnap a munkahelyünkre, akkor az azt jelenti, hogy a helyünkön vagyunk, tesszük a dolgunkat. Viszont ha elsőre az a gondolat bukkan fel, hogy azonnal felmondanánk, akkor valószínűleg nem ez a helyzet. Egyébként sokakra már önmagában a felvetés bénítóan hat, ami annak a jele, hogy az illetőnek problémái vannak a szabadság gondolatával.

Már a szabadság gondolatával sem tudunk mit kezdeni?

Én transzgenerációs tégláknak hívom azokat a lelki terheket, amelyeket a származási családunktól kaptunk örökül. Ezek a téglák fokozatosan váltak a gondolkodásunkat, életszemléletünket meghatározó alapkövekké, és sokszor tudat alatt is hatnak ránk. Ilyenkor érdemes a mélyére nézni a pszichés fejlődéstörténetünknek, a mintáknak, amit otthonról hozunk. Ott van például az a feszítő kérdés, hogy túlnőhetek-e a szüleimen? „Persze, ők is ezt akarják!” Csak éppen, ha kicsit jobban szemügyre vesszük a tudattalanul szerveződő kommunikációs mintákat, akkor kiderül, hogy nem biztos, hogy így van…

Mire gondol pontosan? Tudna konkrét példát említeni?

Vannak olyan mondatok, amelyeket a szülők nagyon sokszor elismételnek gyerekkorunkban. Ezek a mondatok alkotják a nevelés sarokköveit, és jellemzően valamilyen, a társadalomra, a világra vonatkozó negatív értékítéletet hordoznak.

„Gazdag ember csak gazember lehet!” „Jegyezd meg fiam, az élet a túlélésről szól.” „Egy dolgot tanulj meg, boldogulni csak kemény munkával lehet, az élet nem arról szól, hogy jól érezd magad.” Ha valaki ezeket a mondatokat ezerszer hallotta a vasárnapi ebédeknél, akkor könnyen lehet, hiába próbálkozik, egyszerűen képtelen előre lépni, egzisztenciálisan fejlődni. Lehet ügyes és tehetséges, amikor ott a lehetőség, aktiválódnak ezek a még gyerekkorban belé égetett parancsok, és csak annyit érzékel, hogy hiába küzd, hiába próbálkozik, nem jut egyről a kettőre.

Ezek a mintázatok tudat alatt ismétlődnek és akadályoznak a haladásban – elvégre ki akarná, hogy a saját anyja vagy apja gazembernek tartsa? Ehelyett inkább önsorsrontásba kezdünk, és szépen visszaigazoljuk: az élet tényleg a túlélésről, a szenvedésről szól. A baj az, hogy nagyon tudunk kötődni ezekhez a téglákhoz, és emiatt sokszor előfordul, hogy a múltunk fogságban tart minket. Gyakran megesik például, hogy azok a fiatalok, akik megugrották a szüleik szocioökonómiai státuszát – például mérnök végzettségű pályakezdőként többet keresnek, mint az anyjuk és az apjuk együttvéve – a bűntudat érzésével küzdenek. Meggyőződésem, hogy ezeknek a tégláknak az elengedéséhez segítségre van szükség, és az ilyen típusú transzgenerációs nagymintákat terápiás keretek között lehet csak átkeretezni.

Karrier-tanácsadóként a munkája során sok frissen végzett, kapunyitási pánikkal küzdő fiatallal találkozik. Az otthonról hozott téglák mellett mi az, ami nehézséget jelent még számukra?

Sok fiatal azért nem találja a motivációját, mert hozzászokott ahhoz, hogy a közoktatásban mindig adott volt a következő lépés. Általános iskola, gimnázium, BA, MA, esetleg egy PhD, aminek a végén ott áll, hogy akkor mondja meg valaki, mi a következő lépés. Van tudása, csak éppen az önállósággal és a döntéshozatallal vannak problémái, mert nem tanítottak neki függetlenséget. A rendszer ugyanis az irányítható embereket szereti, viszont ezen a ponton éppen önállóságra lenne szükség.

Egyetem végéig felelőtlen állapotban tartanak minket, hogy irányíthatóbbak legyünk, csak az a baj, hogy a munka világa ezzel az attitűddel nem kompatibilis.

Én például minden elsőévesnek elmondom, hogy a rájuk ragasztott elnevezéssel ellentétben soha ne hallgassanak. Egyáltalán miért hívják az egyetemistákat hallgatóknak? Miért kéne hallgatniuk? Ennek már a szimbolikus üzenete is borzasztó…

Mit tanácsol azoknak, akik úgy érzik, elvesztették a motivációjukat?

A motiváció elvesztésének egy nagyon komoly tünete, amikor elkezdjük a környezetünket hibáztatni. Éppen ezért, ahol csak tudom, elmondom mostanában, mert úgy látom, nagyon sok problémának ez a gyökere: a 4P indexünk elképesztően magas. Nagyon sokan puffognak, picsognak, pampognak és panaszkodnak, maguk helyett jellemzően a másikban, másokban keresik a hibát. Még véletlenül sem merül fel annak a lehetősége, hogy esetleg én is tehetek azért, hogy változtassak. A főnök, a család, a kormány, tulajdonképpen rajtam kívül mindenki más hibás azért, hogy nem jutok egyről a kettőre. Ha rosszul érezzük magunkat a bőrünkben, akkor első lépésként tessék befejezni – vagy legalább csökkenteni – a panaszkodást, mert az pont a felelősség elhárításáról szól. A másik dolog, ami szintén akadályozza a változást, ha várjuk az aranykort.  Hiszünk abban, hogy eljön, várjuk, hogy jöjjön már, de az a helyzet, hogy az nem fog eljönni. Az aranykor az most van, és magunknak kell megcsinálni, nem pedig mástól várni a megoldást. Mert akármilyen helyzetbe is kerültünk, elsősorban mi vagyunk a felelősek az életünkért.

Fotó: itt és itt

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Szabó Eszter Judit
Kommunikációs szakember, újságíró. Hisz az önismereti- és terápiás munka sorfordító erejében. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy jógázni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.

Pin It on Pinterest

Share This