„Egyszerű, de nagyon agresszív eszközökkel” – A kapcsolati erőszak egy óriási tabu. Ne hagyjuk, hogy az maradjon!

Szerző: | 2017. 07. 28. | Én&Te | Olvasási idő: 16 perc
A cikk érzékeny témájára való tekintettel ezen az oldalon nem jelenítünk meg reklámokat.

„A szeretet nem árt” – hirdeti a kapcsolati erőszak elleni küzdelem jegyében szervezett kampányában az Ökumenikus Segélyszervezet, amely a figyelemfelhívás mellett érdemi segítséget is nyújt az érintett áldozatok számára, emellett a prevencióra is kiemelt figyelmet fordítanak. Fontos, hogy az érintettek, és az ő környezetükben élők megismerjék a bántalmazó kapcsolatok alattomosan szerveződő dinamikáját, többek között azt, hogy annak milyen fokozatai és hányféle megnyilvánulási formája létezik. Egy azonban mindegyikben közös: elfogadhatatlan.

Ennek ellenére rengeteg (főként női) áldozata van a kapcsolati erőszaknak, és ami talán még ennél is sokkal szomorúbb, hogy az érintettek nagyon sokszor fel sem ismerik, hogy egy bántalmazó kapcsolatban élnek. Ez kívülről nézve már-már felfoghatatlan, azonban ha egy kicsit alaposabban szemügyre vesszük a kapcsolati erőszak sajátos mechanizmusait, és hozzátesszük, hogy egy hatalmas, ebből kifolyólag alig-alig ismert társadalmi tabutémáról van szó, az máris sokat árnyal az egyébként eléggé homályos képen.

Mert mi is az a kapcsolati erőszak?

„A fogalom tisztázásakor érdemes különbséget tenni bántás és bántalmazás között. A bántás bármelyik emberi kapcsolatban előfordulhat. Legfőbb ismerve, hogy azt nem szándékosan tesszük, vagy ha megtesszük, akkor utána belátjuk, törekszünk a változtatásra és arra, hogy később ne kövessük el, mert a partnerünk pszichés jólléte fontos számunkra.

Ezzel szemben

a bántalmazás egy hierarchikus kapcsolat, ahol a bántalmazó van a hierarchia csúcsán, a bántalmazott, vagyis az áldozat pedig alárendelődik. A kapcsolat nem mozdul ki ebből a merev rendszerből.”

– mutat rá a különbségre szakértőnk, Bibók Bea, pszichológus, szexuálpszichológus, pár- és szexuálterapeuta, aki szerint a hozzá érkező kliensek gyakran fel sem ismerik, hogy egy bántalmazó kapcsolatban élnek.

„A bántalmazónak általában nincs igénye arra, hogy a párkapcsolata megváltozzon, ezért nem jellemző, hogy párban érkeznek hozzám, azzal, hogy „Kérem, engem bánt a párom, itt van, ő az!” Ha mégis, akkor egyik félben sem tudatosul, hogy a kapcsolatuk bántalmazó kapcsolat. Sok esetben a bántalmazott érkezik a terápiára, tele bűntudattal, bizonytalansággal. De csak akkor képes erre, ha még nem döngölték földbe az önbecsülését. Jellemzően nagyon bizonytalanok, félnek és bűntudatuk van. Azt érzik, hogy NEKIK kell tenniük a jobb kapcsolatért, például a szexuális életért, mert így nem tudnak megfelelni a párjuknak (a bántalmazónak). Magában keresik a probléma gyökerét. Eljönnek egy tünettel, például azzal, hogy nem érzik magukat elég jó szexuális partnernek, és amikor elkezdjük feltérképezni a kapcsolatot, lassan kiderül, valójában nem egy partnerkapcsolatban, hanem egy bántalmazó kapcsolatban élnek.” – mutat rá Bibók Bea.

De mégis hogy lehetséges ez?

Úgy, hogy a kapcsolat első szakaszában szó sincs semmiféle bántalmazásról. Éppen ellenkezőleg: ebben az időszakban rengeteg, a kapcsolatot erősítő programmal és ajándékkal halmozza el a jövőbeni bántalmazó partnerét. Ezek a „mézeshetek” megerősítik a kötődést, így az akkor még partnernek tekintett fél elköteleződik, ragaszkodni kezd a másikhoz.

A bántalmazás lassan és fokozatosan alakul ki a kapcsolatban: eleinte nagyon ritkán, alig-alig fordul elő. Amikor azonban az agresszió első alkalommal kirobban, és az verbális, fizikai, vagy szexuális erőszak formájában megnyilvánul, a bántalmazó a történtek után mély megbánást tanúsít és ígéreteket tesz arra, hogy ez nem fordul elő többet. Az ezt követő nyugodtabb időszakban – a mézeshetekben – a bántalmazó ismét elhalmozza partnerét,

a szebbnél szebb szavak, az ajándékok megidézik a kezdeti, idilli időszakot, ami abba az illúzióba ringatja az áldozatot, hogy csak egy egyszeri botlásról volt szó. Az esetek legnagyobb részében azonban bebizonyosodik, hogy ez nem így van. A feszültség gyűlik-gyűlik, eszkalálódik és robban. Megint. Egyre gyakrabban és egyre „hangosabban”: miközben a megbánást követő, nyugodtabb időszakok rövidülnek, a bántalmazások egyre durvább formában és egyre sűrűbben jelennek meg.

Így alakul ki és merevedik be ez a hierarchikus viszonyrendszer, amelyben a bántalmazott egy idő után azért sem látja a kiutat, mert a degradáló, lealacsonyító megjegyzések, és az ennek következtében kialakult, önbizalomvesztett állapot állandósul, és oda vezet, hogy már el sem hiszi, hogy ezen a helyzeten lehet változtatni, hogy ő egy értékes és szerethető ember. Mindehhez hozzáadódik a folyamatos stresszhelyzet miatt kialakult, beszűkült tudatállapot, ami szintén megnehezíti a helyzet reális értékelését.

„A kapcsolat dinamikája porba rombolja a másik önértékelését, ami kialakít benne egy olyan gondolkodásmódot, hogy «amikor a másik velem kedves, akkor jól viselkedem», tehát rajtam múlik, hogy a partnerem kedves vagy sem.
Ez a ciklikusság abba a gondolatspirálba hajszolja az áldozatot, hogy tulajdonképpen ő a probléma okozója, ezért elkezdi feladni önmagát, és megpróbál minden körülmények között megfelelni a párjának. És a tapasztalat mindig az lesz a végén, hogy bármit tesz, mégsem sikerült.” – mutat rá Bibók Bea.

Nem a fizikai erőszakkal kezdődik

Ahogy az a fentiekből is kirajzolódik, az erőszak lassan és alattomosan válik a kapcsolat részévé, annak számos megnyilvánulási formája, és összesen öt fajtája van. Az erőszak lehet

  • érzelmi,
  • anyagi,
  • szexuális,
  • fizikai,
  • verbális.

Mind közül a legalattomosabb a verbális bántalmazás, amelynek nincsenek látható nyomai, így szinte észrevétlenül ékelődik be a párkapcsolatba. Ez a fajta erőszak azért is nagyon veszélyes, mert számos formában nyilvánulhat meg:

  • elfelejtés: azt üzeni a másiknak, hogy nem vagy fontos, nem számítasz nekem.
  • kiabálás: agresszív szavak használata, durva hangnem.
  • bagatellizálás: amikor például egy finom sütire az a reakció, hogy „Mit vagy úgy oda? Ez a minimum”.
  • hallgatás: amikor a partner meg akarja beszélni a problémákat, de a másik nem beszél, elvonul, lezárja a csatornákat, kimegy, azt üzeni, „semmibe veszlek téged”.
  • elérhetetlenné válik: ellehetetleníti, tehetetlenné teszi a másikat.
  • féltékenykedés: félóránként érkező ellenőrző telefonok, számonkérések, állandó kontroll.
  • leszólás, lealacsonyítás: „Olyan ócska vagy, mint anyád.”
  • titkolózás: a belső érzelmek elzárásával teljesen kiszolgáltatottá teszik a másikat.
  • ellenkezés: ha mond valamit a másik, arra zsigerből az a reakció, hogy „Az nem is úgy van, már megint hülyeségeket beszélsz”.
  • „viccelődés” a másik kárára: mások jelenlétében – „Persze tudhattam volna, hogy ilyen szőke vagy.”, amivel azt üzeni: „Semmibe veszlek, nevetséges vagy!” .
  • fenyegetés: „Elhagylak.”, „Kiteszem a szűröd, mehetsz, ahova akarsz!”

„Ha valaki verbális bántalmazóval él együtt, akkor rövid idő elteltével teljesen általánossá válik a kapcsolatban, hogy a bántalmazó leszólja, lekicsinyli, bagatellizálja, minősíti áldozatát. Ezek a megnyilvánulások porig rombolják az önbizalmat, az önértékelést, és egy idő után már teljesen megszokottá válik, hogy a bántalmazó tombol, mert nem találta ki a párja, hogy palacsintát szeretne enni, nem pedig rántott húst.”

– mondja Bibók Bea. Szakértőnk szerint ez a fajta erőszak amellett, hogy nehezen tudatosul, folyamatosan durvulhat, és pillanatok alatt átválthat fizikai, vagy szexuális bántalmazásba.
Ezért (lenne) fontos időben felismerni a kapcsolati erőszakot, ami ha nagy nehezen meg is történik, addigra már sokszor késő: amint megfogalmazódik a kapcsolatból való kilépés gondolata, azonnal működésbe lépnek az áldozat fejében a bántalmazó által elültetett kételyek, amik automatikus gondolatokká válnak: „nem vagyok szerethető”, „úgysem kellek senkinek”, „nincs hova mennem”, „értéktelen vagyok” , „örüljek, hogy van párom”, „azért néha kedves tud lenni velem”, „megint rosszul csináltam valamit, velem van a baj” stb.

„Nem lép a segítség felé, mert érzelmileg olyan rossz állapotban van, hogy egyszerűen nem képes rá. Ezért lenne fontos, hogy még azt megelőzően felismerje valaki, hogy bántalmazó kapcsolatban él, mielőtt annyira lerombolják az önbizalmát, hogy gyakorlatilag képtelen kimozdulni ebből a bemerevedett állapotból.” – hívja fel a figyelmet Bibók Bea, aki szerint ezért is lenne nagyon fontos a tájékoztatás, a kommunikáció, és az, hogy minél több szó essen erről a hatalmas tabutémáról – amiről sokszor még a barátnők sem beszélgetnek…

Rengeteg a tévhit

Az áldozatok helyzetét tovább nehezítik a köztudatban élő, bántalmazással kapcsolatos tévhitek és a környezet, nem egyszer a családtagok irányából érkező, mantraszerűen ismételt mondatok. Ezek közül a leggyakoribbak:

  • „A bántalmazás csak »egyszerű« emberek körében fordul elő.” (Ezzel szemben az igazság az, hogy a kapcsolati erőszak magasan kvalifikált és iskolázott emberek körében éppen úgy jelen van.)
  • „A bántalmazásról az áldozat is tehet.”
  • „Minden nőnek el kell viselnie!”
  • „A férfiak már csak ilyenek…”
  • „Örülj neki, hogy nem ver!” (Verbális bántalmazás esetén)
  • „Pedig milyen kedves embernek tűnik…” (A bántalmazók társaságban nem egyszer joviális, kellemes ember benyomását keltik, megtévesztve ezzel a környezetet.)

Kiből lesz a bántalmazó?

Joggal merül fel a kérdés: mégis mi visz rá valakit arra, hogy szavakkal vagy fizikálisan, szánt szándékkal fájdalmat okozzon a másiknak, ráadásul egy olyan embernek, aki hozzá a legközelebb áll?

„A bántalmazó emberek esetében gyakran megfigyelhető, hogy a gyerekkori mintáik nagyon hasonlóak: amit akkor megtapasztaltak, azt tudattalanul továbbviszik felnőtt kapcsolataikba is. Ha valakit gyerekként a szülei bántottak, onnantól kezdve egész életében ott munkál az életében az érzés, hogy ő nem értékes ember, tehát soha nem élhette meg a sikert, nem érezhette milyen, amikor elégedett lehet önmagával. Ebben az esetben jó eséllyel talál majd egy olyan partnert, aki mellett kompenzálhatja az alacsony önértékelését, a folyamatos sikertelenségét.”

– magyarázza Bibók Bea, aki szerint a háttérben gyakran stressz-kezelési problémák húzódnak meg, emellett a munkahelyi kudarcok és megaláztatás is vezethet oda, hogy valaki a kapcsolatában vezeti le a felgyülemlett feszültséget.

A fent vázolt hatalmi játszma mentén szerveződő kapcsolatokra jellemző, hogy abban a bántalmazó folyamatosan elvár a másiktól valamit, ugyanakkor ő maga semmin nem hajlandó változtatni. Egyáltalán nem akarja, hogy a társának jobb legyen, ehelyett egyszerű, de nagyon agresszív eszközökkel degradálja, totálisan legázolja a másikat, miközben a másik leértékelésével saját magát értékesebbnek érzi.

Mi jellemző az áldozatra?

Az egész ciklikusságnak az a lényege, hogy az áldozatok önértékelését a földbe tiporják. Ha valaki már gyerekként azt élte meg a szülei kapcsolatában, hogy értéktelennek érezte magát, vagy nem voltak vele elégedettek – akkor felnőttként nagyobb valószínűséggel ragad bele egy olyan párkapcsolatba, ahol ez az ismerős érzés visszaköszön.
Amikor felmerül a bántalmazó kapcsolatok esetében az a kérdés, hogy mégis miért marad valaki benne, akkor fontos látni, nagyon nem mindegy, ki mit visel el egy párkapcsolatban.

„Azokban, akik áldozattá válnak, sokszor van egyfajta hajlam az alárendelődésre. Az, hogy kiálljanak saját magukért, gyakran nem opció a számukra, sokkal nehezebben képesek az önérdek érvényesítésre, az asszertivitásra. Egy párkapcsolatban az emberek sokszor ösztönösen választanak olyan párt, akivel meg tudják élni azokat az érzéseket, amelyeket annak idején, az eredeti családban megéltek. Például egy bántalmazó, alkoholista apa mellett megtapasztalt érzéseket, a félelmet, a szorongást, a bűntudatot szívesen élik újra a párkapcsolatukban, akkor is, ha ezek negatív érzések voltak.

Azok a felnőttek, akik gyerekkorukban elszenvedték a bántalmazó kapcsolat gyötrelmeit, a férfi és női mintából is egy nagyom torz verziót visznek tovább: a fiúk azt látják, férfinek lenni azt jelenti, hogy bántalmazzák a nőket, a lányok pedig azt tanulják meg, hogy a nőknek – történjen bármi is – az a dolguk, hogy elviseljenek mindent, még a megaláztatást is. Ez a minta – amennyiben ezt nem ismeri fel és nem dolgozza fel valaki – gyakorlatilag újratermeli önmagát.”

– magyarázza Bibók Bea.

Azok az emberek, akiknek nincs mintája arra, mit jelent kiállni magamért, sokkal könnyebben válnak bántalmazottá. A bántalmazó viselkedése, illetve a kapcsolat hierarchikusan szerveződő dinamikája oda vezethet, hogy a bántalmazott azt érezze: „Értéktelen és semmirekellő vagyok, mindenről én tehetek”. „Örülnöm kell annak, hogy van mellettem valaki, aki néha megszeretget”. ”Úgysem érdemlek jobbat!” – dacára annak, hogy az a valaki őt folyamatosan bántja. A már említett ciklikusság – aminek a rendszeresen felbukkanó mézeshetek is részét képezik – egyrészt elhiteti vele, hogy a másik dühkitöréseiről ő tehet, másrészt benne tartja a kapcsolatban az az érzés, hogy legalább néha csurran-cseppen némi jó neki is.

Merre van a kiút?

Az első és legfontosabb lépés, hogy az áldozat tisztában legyen azzal, hogy bántalmazó kapcsolatban él, tudnia kell azt, hogy abból ki lehet és ki is kell lépnie. Amikor ezt nagy nehezen felismeri, akkor sem képes egyik pillanatról a másikra kilépni, ilyenkor fontos kérni a környezet támogatását és ezzel párhuzamosan és egy pszichológus segítségét is.

Ilyenkor ugyanis olyan önértékelést növelő belső munkára, egyéni terápiára van szükség, ami által megnő a bántalmazott önbizalma. Megtanulja, hogy önmaga számára fontosnak kell lennie, hogy a kapcsolatban és az életben is muszáj kiállnia önmagáért, mert ő egy értékes és szerethető ember. Ez egy belső megerősödés, ami egyben önvédelemmé is válik. A környezetnek abban van felelőssége, hogy ebben segítsen.

„Ha valaki elszánja magát, hogy kilép, érdemes pszichológussal beszélni, ügyelve arra, hogy erről a bántalmazó ne tudjon. Fontos, hogy tudatosan, csak önmagáért tegye ezt meg. A kilépést nagyon meg kell tervezni azért, hogy a bántalmazó ne tudja meg. Ha mégis megtudja, akkor számítani kell a minden addiginál agresszívebb megnyilvánulásokra. Amikor ugyanis a bántalmazó szembesül a kilépés szándékával, akkor azt éli meg, hogy kicsúszik a kezéből a kontroll, ami számára a hatalmat jelentette, majd ettől nagyon dühös és még agresszívebb lesz.

Éppen ezért ezt a folyamatot nagyon módszeresen kell végigcsinálni: például ha van barátnő, vagy bizalmi ember, aki biztonságot jelent a bántalmazottnak, akkor vele érdemes megbeszélni, hogy segítsen, és azt is, hogy ez mikor és milyen módon történjék. A kilépést célszerű akkorra időzíteni, amikor nincs otthon a bántalmazó. Ha szükséges, avassuk be a szomszédokat is, akiktől szükség esetén azonnal segítséget lehet kérni.” – tanácsolja Bibók Bea.

Amennyiben úgy érzed, hogy a saját, vagy hozzátartozód sérelmére bűncselekményt, szabálysértést követnek el, haladéktalanul hívd a rendőrséget a 112-es – ingyenesen hívható – segélyhívó számon, vagy tárcsázd az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat 06 80 20 55 20-as krízisvonalát. 

Emellett az Ökomenikus Segélyszervezetnél is tájékozódhatsz. Ha bántalmazó kapcsolatban élsz, vagy ismersz olyat, akinek segítségre van szüksége, akkor kattints erre a linkre, ahol további jogi, pszichológiai segítséget tudsz kérni.

Fotó: itt, itt, itt, itt és itt

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Szabó Eszter Judit
Kommunikációs szakember, újságíró. Hisz az önismereti- és terápiás munka sorfordító erejében. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy jógázni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.

Pin It on Pinterest

Share This