Amíg a Föld kerek, mindig lesznek… – A Kis seggfejkalauz című könyvet ajánljuk

Szerző: | 2018. 06. 15. | Munka&Motiváció | Olvasási idő: 19 perc

Amikor először megláttam Robert I. Sutton Kis seggfejkalauz című könyvének borítóját, az első gondolatom az volt: „Mégis micsoda dolog ez?!” Egy pszichológus szakember ilyen leegyszerűsítően minősít másokat? Mi lesz az empátiával meg a távolságtartó objektivitással? A mögöttes mozgatórugók elemző feltárásáról nem is beszélve… Aztán, ahogy haladtam a könyvvel, beláttam, hogy a Stanford Egyetemen tanító és kutató professzornak teljesen igaza van: rengeteg olyan szituációba sodródhatunk bele, amikor tiszteletlenül bánnak velünk, lealacsonyítanak, elnyomnak, rosszabb esetben lelkileg és fizikailag is megnyomorítanak minket a … nos, ők.

Nincs ezen mit szépíteni: a seggfejek köztünk járnak, és a viselkedésük megértése mellett az is dolga a pszichológia tudományának, hogy felvértezze és megóvja a normák szerint élő embereket – akik nem egyszer éppen azért kerülnek kiszolgáltatott helyzetbe a „tudjukkikkel” szemben, mert nem bunkók.

Ebben segíthet rengeteget ez a könyv, amelynek pszichológus szerzője tudományos alapossággal, ugyanakkor gördülékeny stílusban, érzékletes példákon keresztül mutatja meg ennek a döbbenetesen sokrétű problémának a színét és fonákját. Teszi ezt úgy, hogy közben kézzelfogható megoldásokat és a gyakorlatban is működő stratégiákat ad az olvasó kezébe.

Az által, hogy a könyv rengeteg szempontból dolgozza fel a „seggfej-aktát”, szépen lassan rávezet minket arra is, hogy

ez a probléma sokkal összetettebb annál, mintsem valakiről feketén-fehéren megállapítsuk: ez egy seggfej, nem tudok mit csinálni, ez van. Rengeteg dolog van ugyanis, amit egy basáskodó emberrel szemben, vagy egy torz és bántalmazó értékrend szerint működő szervezet részeként tehetünk.

A jó hír az, hogy van remény!

Érezzük magunkat bármilyen tehetetlennek, egy kis körültekintéssel csökkenthetjük, vagy akár meg is szüntethetjük a kitettséget és/vagy változtathatunk. Nem szabad beletörődnünk abba, hogy a sikerhez vezető út mások semmibevételével van kikövezve!

Ha megértjük, elemezzük és megismerjük azokat a körülményeket, szempontokat, eszközöket és stratégiákat, amelyek segíthetnek boldogulni egy bántalmazó hajlamú főnök beosztottjaként, vagy akkor, ha egy faragatlanul viselkedő ügyféllel szemben kell helytállnunk, akkor elindulhatunk a megoldás irányába.  Mert – ahogy a szerző fogalmaz – „a seggfejek túlélése sokkal inkább képesség, avagy fortély, mintsem egzakt tudomány.”

Seggfejnek lenni nem menő – és nem is kifizetődő!

Nem tudom, ki hogy van vele, de én úgy vettem észre, hogy azok, akik hangosabbak, erőszakosabbak, önzőbbek, általában gyorsabban és könnyebben érvényesülnek. Viszont ha valaki csendben teszi a dolgát, az valahogy kevésbé feltűnő, és az előremenetel szempontjából sem túl hatékony.

A szerző sem vitatja, hogy ezek a farkastörvények valóban működnek (aki hangosabban kiabál, azt hamarabb meghallják), de ahogy arra rámutat: egy szervezet nagyon magas árat fizet azért, ha udvariatlan, sértő modorú, másokkal megalázóan viselkedő embereket és/vagy vezetőket alkalmaz – vagy folyamatosan ilyen mentalitású ügyfeleket szolgál ki. Az ilyen emberekkel való találkozás és munka ugyanis döbbenetes mértékben rontja a teljesítményt.

Amellett, hogy az abuzív, elnyomó és terrorizáló viselkedésnek mérgező, testet-lelket megnyomorító hatása van, „a munkahelyi seggfejek kártéteményeinek listája szinte végtelen: megrendülő bizalom, csökkenő motiváltság, produktivitás és kreativitás, kevesebb innováció, kisebb javaslattételi hajlandóság, több selejt, lopás, lógás, morgás.” (…)

A bántalmazó, tekintélyelvű és agresszív kommunikáció (legyen szó egy ügyintéző-ügyfél, vagy egy főnök-beosztott közötti interakcióról) tehát senkinek sem jó, hiszen egy olyan helyen, vagy helyzetben, ahol bántanak, érthető okokból nem leszünk motiváltak abban, hogy plusz erőfeszítéseket tegyünk, például elintézzünk egy ügyet, vagy mondjuk, tovább maradjunk bent egy fontos projekt miatt.

Ráadásul a faragatlan viselkedés „a célszemély (vagy célszemélyek) fizikai és mentális egészségét is tönkreteszi”: szorongást, depressziót, alvásproblémákat, magas vérnyomást idézhet elő, növelheti a szívbetegség és a korai halál kockázatát. Ráadásul a probléma nem csak az „itt és mostban” létezik: egy ilyen légkör vagy szituáció rontja a családdal, partnerrel eltöltött idő minőségét is.”

Seggfejek közelében lenni lelkileg nagyon megterhelő és veszélyes!

Ennek kapcsán a szerző megidézi azt a William Gibson, az ismert sci-fi író által megosztott, virálissá vált mondást, miszerint

„Mielőtt depresszióval vagy alacsony önbecsüléssel diagnosztizáltatod magad, győződj meg róla, hogy nem csupán seggfejekkel vagy-e körülvéve”.

Ebben a mondatban sok igazság van: „az udvariatlanság és civilizálatlanság tárgykörébe tartozó tanulmányok – amelyek az agresszió megdöbbentően sokféle megnyilvánulási formáit, többek között a botrányosan, vagy sértő módon viselkedő utasok «légi agresszióját», a «telefonagressziót», a «közúti agressziót» vagy a «gyalogos agresszivitás szindrómát» is vizsgálták – egyértelműen arra a következtetésre jutnak, hogy

az undokság ragályos, és napokra, hetekre alááshatja az áldozat mentális, illetve testi egészségét.

Nem kérdés tehát, hogy szervezeti, társadalmi és egyéni szinten is magas árat fizetünk a bunkóságért, ami az egészségünkre és az egzisztenciánkra nézve egyaránt veszélyes. Éppen ezért lenne nagyon fontos, hogy a tehetetlen dühben való fuldoklás és önsajnálat helyett a tettek mezejére lépjünk, és felmérjük, „miként tudjuk felismerni, illetve kiismerni a basáskodú hajlamú, másokat hátba szúró, furmánykodó embereket, hogyan lehet elmenekülni előlük, elviselni őket, szembeszállni velük, avagy kiakolbólítani őket.”

De tényleg, hogyan?

Először is bizonyosodjunk meg róla, hogy nem mi vagyunk a gyenge láncszem. „Ne siess másokat seggfejnek bélyegezni, magadra viszont hamar üsd rá a bélyeget”. Ezt amolyan mantraként ajánlja az olvasó figyelmébe a szerző, rámutatva, hogy a vonatkozó kutatási eredmények szerint, ha valaki seggfej módjára viselkedik, illetve védelmezi, vagy lehetővé teszi mások megalázó, tiszteletlen magatartását, akkor csekély a valószínűsége, hogy ezt a nem túl hízelgő tényt akár önmagának, akár másoknak bevallja.

Ezzel kapcsolatban árulkodó statisztika, hogy miközben az amerikaiak 50%-a állítja magáról, hogy már tapasztalt életében folytatólagos terrort és/vagy szemtanúja volt annak, mindössze 1, azaz egy százalékuk ismerte be, hogy ismétlődően rosszul bánt másokkal. Azt hiszem, erre mondják, hogy nem stimmel a matek…

Ha biztosak vagyunk abban, hogy a hiba nem bennünk, hanem a rendszerben, vagy a másik emberben van, akkor érdemes alaposan és objektíven feltérképezni a helyzetünket. Ehhez remek mankóként szolgálnak a szerző által összegyűjtött „diagnosztikai kérdések”. Érdemes például átgondolni, hogy rendszerszintű problémáról, vagy egyedi esetről van szó, várhatóan mennyi ideig kell elviselnünk a minket nyomorgató felettes/ügyfél társaságát, mennyire vagyunk kiszolgáltatva a minket alázó embernek, mennyire függünk tőle? stb. Már ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása és átgondolása is sokat enyhíthet a folyamatos feszültségen.

Ha indokolt, lép olajra

Ha a válaszok oda vezetnek minket, hogy fogalmunk sincs, meddig leszünk beleszorítva ebbe a kellemetlen helyzetbe, és nem tudunk olyan nagyobb célt vagy indokot találni, ami miatt ideig-óráig (!) van értelme elviselni a minket alázó ember társaságát, akkor érdemes fontolóra venni annak a lehetőségét, hogy továbbálljunk.

A munka világában és egyáltalán az életben ugyanis egészen más szabályok működnek, mint mondjuk az iskolában, ahol egy életre megtanultuk: szót kell fogadni, szépen és okosan a helyünkön kell maradni, amíg meg nem szólal a csengő, különben baj lesz. Számomra a könyv egyik legfontosabb üzenete az, hogy ez nem így van.

Nem kell szót fogadnunk olyan embereknek, akik következetesen megaláznak és a földbe tipornak minket. Az életben nem fekete-, hanem  piros pont jár azért, ha képesek vagyunk kilépni egy olyan helyzetből, ahol méltatlanul bánnak velünk. Tudom, könnyű ezt mondani, de – ahogy arra Robert I. Sutton is rámutat – nem szabad alábecsülnünk ezt a problémát és a lehetséges következményeket, ha hagyjuk magunkat kínozni.

Pedig sajnos ezt jó sokszor megtesszük… A fegyelmezettség jegyében a végletekig képesek vagyunk magunkat kábítani olyan mondatokkal, hogy „Igazából nem is olyan rossz a helyzet”. Hamarosan jobbra fordulnak a dolgok”. „Másoknak sokkal rosszabb, nincs okom panaszkodni”. A kérdés ilyenkor az: mihez képest? Ahhoz képest, hogy extrém esetben szó szerint az életünkbe, a boldogságunkba kerülhet egy következetesen abúzív munkahely vagy kapcsolat, nagyon is lehet okunk a panaszra. De vajon milyen hangos csengőre van szükség ahhoz, hogy ez tudatosuljon? Egy tönkrement házasságra? Egy szívrohamra? Vagy „elég” annyi, hogy utáljuk a hétköznapokat, vagyis az életünk nagyobbik részét?

Persze, ha nap mint nap azt sulykolják belénk, hogy semmirekellő alakok vagyunk, és kutyába se vesznek minket, még elképzelni is nehéz egy olyan munkahelyet, ahol ez nem így van. Pedig, ahogy az a könyvből is kiderül, egyre több olyan szervezet van, ahol már régen tisztában vannak azzal, hogy a saját jól felfogott érdekük jól bánni az alkalmazottakkal. Ez a hozzáállás ugyanis nemcsak emberségesebb, de jóval produktívabb és költséghatékonyabb is.

Persze, ahogy van jobb, úgy mindig mindennél van rosszabb is. Viszont a sok lehetőség közül, amit egy bántalmazó közegben tehetünk (legyen az állandósult, vagy átmeneti állapot), az egyik legrosszabb, ha semmilyen szinten sem próbálunk változtatni a helyzeten, a helyzetünkön.

A változtatás egyik leginkább hatékony módja, ha olajra lépünk. Ez ugyanúgy igaz egy munkahelyre, vagy az olyan emberekre, akiknek a társaságában nem érezzük jól magunkat. Lehet, hogy ez ellentmond a jól nevelt, kedves és magatartásból ötös énünknek, de ha csak az tart meg minket egy ilyen helyzetben, hogy nem akarunk udvariatlanul viselkedni valakivel, aki amúgy egy – mondjuk ki – bunkó, akkor az, finoman szólva ellentmondásos és kontraproduktív.

Ha nem tudod otthagyni, kerüld el!

Egy kis körültekintéssel és a már említett tanácsok megfontolásával rengeteget tehetünk annak érdekében, hogy elkerüljük, vagy, ha már rá vagyunk kényszerítve, minimálisra szorítsuk a kellemetlen emberekkel együtt töltött időt. Ennek az egyik legegyszerűbb módja, ha megpróbáljuk elintézni, hogy fizikálisan távolabb kerüljünk az érintett személytől. Egy kutatás szerint már három méter is sokat jelenthet, de ha a toxikus személyhez képest egy másik emeletre, vagy épületbe kerülünk, akkor olyan drasztikusan lecsökken az interakciók száma, mintha egy másik országba költöztünk volna. Csábítóan hangzik, ugye? Egy próbát mindenképpen megér!

Ha pedig valamit meg kell beszélnünk egy kellemetlen alakkal, akkor azt lehetőség szerint próbáljuk telefonon, vagy skype-on intézni, mert – ahogy arról egy korábbi cikkünkben már írtunk – a nárcisztikus, vagy szociopata emberekkel szemben ez egy előnyösebb pozíció…

Az én kedvenc tanácsom mind közül pedig ez: „fojtsd meg őket a szereteteddel!”

A szerző által hozott történetek és kutatások egyik fontos konzekvenciája az, hogy a csatározásnál, vagy az édesnek gondolt bosszúnál jóval hatékonyabb, ha mi magunk annál kedvesebbek vagyunk, minél nagyobb bunkóval van dolgunk. Az eredmény egészen megdöbbentő.

Keretezd át!

Az egyik legnagyobb hiba, amit a bántalmazó hajlamú és bántó szándékú emberekkel kapcsolatban elkövethetünk, ha elhisszük, hogy a viselkedése, az, hogy minősít minket, üvöltözik velünk, csapkod vagy káromkodik, a mi hibánk. Ebbe a csapdába sajnos sokan beleesnek, pedig sokkal jobban járunk, ha önvádaskodás helyett másként keretezzük át a helyzetet.

„Ha ő lemegy kutyába, mi fölszállunk, mint a madár.”

Ahogy azt Michelle Obama egy 2016-os beszédében elárulta, ezzel a mondattal erősítette tinédzser lányait, amikor más közszereplők igencsak gyalázatos hangnemet ütöttek meg a családjukkal szemben az elmérgesedő kampány során. Ez egy olyan helyzet volt, amivel ők nem nagyon tudtak mást kezdeni, mint átkeretezni.

Ha egy kiszolgáltatott helyzetben képesek vagyunk „madarak maradni”, ha meglátjuk a szárnyalás lehetőségét, azzal már rengeteget tehetünk a közérzetünk javítása érdekében. A legsanyarúbb helyzetben is lehet humort, reményt, célt találni. A fontos az, hogy ezeket nap mint tudatosítsuk, akárcsak azt, hogy a helyzet nem tart örökké, és valamiért benne vagyunk. Erre a valamire, a vágyott célra érdemes jó sokat gondolni, ahogy az is segít elviselni a helyzetet, ha a maximalizmusunkat félretéve mérlegeljük, hogy mennyi energiát érdemes beletennünk egy olyan élethelyzetbe, ahol sokkal inkább a túlélés a cél…

Lehet, hogy gyerekként azt tanultuk, mindig minden körülmények között törekedjünk a legjobbat kihozni magunkból (Tudjátok, „Dolgozni csak pontosan, szépen…” stb.), de vannak helyzetek, amikor ez nem igaz, vagy legalábbis nem ez az ésszerű stratégia.

Válaszcsapás

Ahogy arra szerző is figyelmeztet a fentivel azonos című fejezetben, „a seggfejekkel való csatározás rizikós dolog”, és – válasszuk bármely módját a helyzet feloldásának – amennyiben valamiféle konfrontációban gondolkodunk, az indulataink helyett célszerűbb az eszünkre hallgatni. A seggfejek kezelésének egyik alapszabálya, hogy – legyen bármilyen csábító „jól megmondani a frankót annak a bunkónak” – mindig higgadtan és nyugodtan járjunk el. Oké, hogy az őszinteség szép dolog, de egy seggfejjel szemben hosszabb távon jó eséllyel kifizetődőbb, ha kulturáltan próbáljuk meg rendezni a helyzetet.

Ha például úgy döntünk, ideje odébbállni, akkor keressünk valami semleges indokot, majd nagyjelenet helyett inkább ügyesen hátráljuk ki a helyzetből, és – ahogy a szerző fogalmaz – „örüljünk, hogy végre elhúzhatunk a francba”. Az indulatvezérelt viselkedést hagyjuk meg az arrogáns embereknek (akik egyébként is jóval érzékenyebbek a velük szemben megfogalmazott kritikára). A hidak felégetése helyett távozzunk elegánsan, mint például az az ügyvédjelölt hölgy, aki a szóban forgó, Kis seggfejkalauz című könyvbe téve nyújtotta át a felmondólevelét a főnökének, aki előtte évekig kizsigerelte és megalázta őt.

Amennyiben úgy döntünk, hogy a lelépés és az elkerülő stratégiák helyett felvesszük a kesztyűt, érdemes körültekintően eljárni és felmérni, hogy mennyi bántódásunk eshet, ha szembeszállunk a bántalmazóval, főleg, ha annak hatalmában áll kiszúrni velünk. Ahogy a szakértő fogalmaz:

„sajnos néha tényleg az a bölcsebb és biztonságosabb opció, ha az ember lapít, kushad és várja az alkalmat, hogy elhúzhasson a francba”.

Viszont, ha mégis rászánjuk magunkat, és konfrontálódunk (amiről persze lebeszélni se akarunk senkit, hiszen kiállni magunkért az egy nagyon fontos és klassz dolog), akkor ne essünk abba a hibába, hogy gyűlik-gyűlik bennünk az indulat, majd amikor arra kerül a sor, hogy lehetőséget kapunk a helyzet tisztázására, ott állunk kukán, konkrét érvek és bizonyíték nélkül. Erre érdemes készülni…

Emellett fontos tudatában lennünk annak is, hogy a magányos harcos szerepe jó eséllyel hoz kasszasikert a mozikban, viszont kevésbé hatékony egy munkahelyen. Ha az a bizonyos hal a fejétől bűzlik, akkor jó eséllyel másokat is zavar a légkör. Ezért érdemes összefogni. Ha több ember emeli fel a szavát egy méltatlan helyzetben, vagy egy bántalmazó főnökkel szemben, akkor nagyobb az esély arra, hogy azt az illetékesek, vagy akár maga az érintett meghallja az elnyomottak hangját.

Van értelme

A könyvben hozott példák és tudományos érvek megerősítettek abban, hogy mindig és minden helyzetben tehetünk azért, hogy kimentsük, vagy a saját hajunknál fogva kirángassuk magunkat egy toxikus közegből. És – amellett, hogy a megoldás nem minden esetben a frontális ellenállás – ebben mindannyiunknak van felelőssége: ha elszenvedjük a bántalmazást azért, ha mi vagyunk azok, azért, ha pedig egy hozzánk közel álló emberen látjuk, hogy csúnyán viselkedik, akkor azért.

Utóbbi esetre szép, és követendő példát mutatott Clementine Churchill, aki egy történelmi szempontból igencsak vészterhes időszakban, egészen pontosan 1940. június 27-én az alábbi levelet írta férjének, Winston Churchill-nek.

„Járt nálam a kíséreted egyik tagja (aki hű barátunk), és szerinte fennáll a veszélye, hogy közutálatnak fogsz örvendeni kollégáid és alárendeltjeid körében a durva, szarkasztikus és hatalmaskodó modorod miatt. (…) Megdöbbentett és felkavart a hír, mert az évek során hozzászoktam, hogy akik veled együtt, vagy az irányításod alatt dolgoznak, kivétel nélkül szeretnek téged. (…) Drága Winstonom, be kell vallanom, mostanában nekem is feltűnt, hogy romlik a modorod: már nem vagy olyan kedves, mint korábban.” Végül Clementine az alábbi tanácsot adta a világ problémáit szó szerint a hátán cipelő, éppen ezért érthetően nem valami jó passzban lévő férjének: „A félelmetes hatalmadat muszáj udvariassággal és kedvességgel és, amennyiben lehetséges olümposzi nyugalommal párosítanod. (…) Meg aztán az ingerlékenység, a faragatlanság nem is jár eredménnyel: vagy ellenszenvet szül, vagy szolgalelkűséget.”

Megszakítani az abúzus láncolatát

Clementine Churchill-hez hasonlóan, kivétel nélkül mindannyian tehetünk annak érdekében, hogy megszakítsuk az abúzus láncolatát. Mert, ahogy egy cég, egy vállalat, vagy éppen egy család, úgy akár egy egész ország légkörét megmérgezheti, ha a vezetőkből, az ott élő emberekből hiányzik az alázat, a mások iránti tisztelet és az emberség. Szerintem azért lenne jó, ha minél többen elolvasnák Robert I. Sutton könyvét, mert abban – a felsoroltaknál még sokkal több – stratégiát és eszközt találhatunk arra vonatkozóan, hogy így vagy úgy, de kivonjuk magunkat az ártó szándékú emberek hatása alól, vagy felemeljük a szavunkat és megfékezzük ezt a fertőző kórt. És ez nem csak a saját szempontunkból fontos… Jó lenne, ha következő generáció nem egy olyan világban élne, ami tele van seggfejekkel.

Forrás: Robert I Sutton: Kis seggfejkalauz (Atheneum Kiadó)

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Szabó Eszter Judit
Kommunikációs szakember, újságíró. Hisz az önismereti- és terápiás munka sorfordító erejében. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy jógázni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.

Pin It on Pinterest

Share This