„Tárgyakba helyezzük ki az emlékeinket” – KonMari és a végső rendrakás

Szerző: | 2019. 05. 15. | #SAJÁTÉLMÉNY | Olvasási idő: 9 perc

Azt hiszem, kevesen vannak rajtam kívül, akik örülnek ennek a régóta tartó tavaszi rossz időnek. Ne kövezzetek meg érte, hiszen jó okom van rá: a borult reggelek és az esős délutánok azt jelentik, még egy kicsivel sikerül elodáznom azt a Nagy Rendrakást, amit hónapok, sőt, évek óta halogatok. A Nagy Rendrakás (szándékosan írom így, nagy kezdőbetűkkel) ugyanis számomra egy átláthatatlan, égig érő feladathegyet jelent. Tudom, hogy muszáj belevágnom – de nem könnyű.

Tizennyolc éves korom óta összesen tíz különböző lakásban éltem. Ezeket a költözködéseket persze mindig kísérték kisebb-nagyobb rendszerezések, selejtezések, mégis úgy érzem, mintha minden útra keléssel egyre több cuccot sikerült volna magammal vinnem a következő helyre – és itt nem a véletlenül a konyhai eszközökhöz csomagolt, eredetileg az albérlethez tartozó vágódeszkákra gondolok (amiért ezúton is elnézést kérek Piroska nénitől). Inkább azokra a „jó lesz még valamire”, „ki tudja, hátha ott nincs, vegyünk”, „nem baj, elfér az, nem kér enni”-dolgokra, amik miatt egyre szűkösebb az egyébként sem palotaméretű lakásom.

KonMari

Az egyre szűkülő (élet)tér miatt döntöttem úgy, hogy amint beköszönt a szép idő, egy nagytakarítással (ablakot nem mosunk zivatarban, ugye) egybekötve én bizony belevágok, és a KonMari módszer segítségével rendet teremtek. A rendrakás szakértője, Marie Kondo neve már biztosan sokak számára ismerős: a törékeny, japán származású fiatal nő hatására világszerte milliók fogtak lelkes lomtalanításba és hajtogatásba, a szerzőként jegyzett első könyve, a Rend a lelke mindennek című bestseller alapján. A módszert ezért talán nem is kell részletezni;

dióhéjban ahhoz ad útmutatót, hogyan hajtogassuk és rendszerezzük gondosan, illetve hogyan tiszteljük és szeressük igazán a tárgyainkat – mégpedig egy alapos szelektálást követően, amely után nem maradhat más, csak az, amit a kezünkbe véve átjár minket a tiszta öröm.

Azaz az öröm szikrája, ahogy Marie Kondo mondja – és ez az, ami sokaknak fejtörést okoz akkor, amikor a módszer egyébként egyszerű alapszabályait igyekeznek követni a rendrakásban. A ruhák, kedves tárgyak esetén még csak-csak sejtjük, mit is kellene éreznünk, de mi a helyzet mondjuk a konyhai eszközökkel? Vagy a szerszámokkal? Ezekre a kérdésekre ad választ a szakértő második könyve, a Tiszta öröm, és ezek azok a kérdések, amit a sok-sok költözés után felhalmozódó tárggyal összezárva én is igazán át tudok érezni. És éppen emiatt halogatom a velük való szembenézést.

Cuccok

Marie Kondo nem csupán könyveken, de saját műsorán keresztül is segít azoknak, akik úgy érzik, elakadtak a rendrakásban. A Netflixen futó Tidying up with Marie Kondo (azaz Rendrakás Marie Kondo-val) olyan amerikai családok életéből mutat meg egy-egy szeletet, akik az otthonukban uralkodó káosz alá temetve bízzák magukat a szakértő iránymutatására. Ne koszos, elhanyagolt házakat képzeljünk magunk elé – teljesen átlagos, kisgyerekes-kutyás-macskás párok otthonairól van szó, akik bárhogyan élnek is, a műsor egy pontján mind felsóhajtanak: „Annyira sok ez a cucc!”

És tényleg. Mit sok, rengeteg: amikor Marie a KonMari módszer első lépése alapján arra kéri a szereplőket, hordják egy kupacba az összes ruhájukat, a legtöbb családnál egy egész franciaágyat, olykor egy kisebb szobát is beterít a halom. Hasonló a helyzet akkor, amikor sorra kerül a konyha, a papírok, a „vegyes” kategóriába tartozó holmik.

Bődületesen sok tárgyat vagyunk képesek mi, emberek felhalmozni: minden, amit valaha vettünk, kaptunk, örököltünk, elhoztunk vagy készítettünk, mind-mind ott tornyosul körülöttünk a lakásunkban, a pincében, a padláson, vagy éppen raktárakban.

Érdemes egyszer kipróbálni, akár a tavaszi megújulás jegyében: szedjünk össze mindent kategóriánként egy halomba, és indulhat az önismereti utazás – vajon miért ragaszkodunk mindehhez annyira, hogy életünknek ezen a pontján is velünk van még?

Tiszta öröm

Vajon ha a kezünkbe veszünk egy-egy darabot a kupacból, átjár-e minket az öröm szikrája? Tiszta örömet jelent-e egy régi ruha, ami már kifakult és megnyúlt a sok viseléstől? Egy régi naptár, tele öt évvel ezelőtti programokkal és bejegyzésekkel? Mindazok a tárgyak, amiket csak pakolgatunk ide-oda, de nem tudunk megválni tőlük, mert valamiért kedvesek a számunkra?

Korábban úgy gondoltam, igen. Aztán Limpár Imre (akit nem véletlenül idézek gyakran) egyik előadásán megütötte a fülemet ez a mondat:

„Tárgyakba helyezzük ki az emlékeinket, és azok csak halmozódnak körülöttünk.”

És – ahogy mondani szokták – jól betalált. Hiszen én is ezt csinálom: nem lomokat, hanem emlékeket őrzök, és cipelek magammal lakásról lakásra. Egy pezsgősdugó a házassági évfordulónkról, egy régi egyetemi jegyzetfüzet, egy megszáradt virágcsokor… Mindet azért tartottam meg, mert emlékeztetnek valamire, ami számomra fontos vagy kedves – de vajon szükségem van mindre ahhoz, hogy emlékezzek? Emlékek között szelektálni azonban sokkal nehezebb, mint tárgyak között.

Döstädning

Mi ad lendületet mégis, hogy tudjam, az első napsugaras napon belevágok a válogatásba? Egy másik könyv: Margareta Magnusson Végső rendrakás svéd módra című műve. Erre a könyvre mondhatnánk, hogy a maga egyszerűségében nagyszerű: a szerzője egy idős svéd festőművésznő, aki azoknak a végső rendrakásoknak (svédül: döstädning, ahol a dö a halált jelenti, a städning pedig a takarítást) a történetét meséli el az oldalakon, amit élete során végigcsinált, és amik arra sarkallták, idejében kezdje meg a sajátját is. Végső rendrakás alatt az egy-egy családtag halála utáni válogatást, rendszerezést, adományozást érti – ezt a rettentően nehéz, felkavaró érzelmekkel átszőtt feladatot. (Ha valaki még nem olvasta, Lackfi János Gubanc című írása azt hiszem, mindent elmond.)

Első olvasásra szinte sokkoló volt számomra az a természetesség, amellyel Magnusson arról mesél a könyvben, hogyan vált meg megannyi féltve őrzött emléktől, majd az egykori közös otthonuktól is a férje halála után.

Aztán ráébredtem: bármennyire fájón is érint már a gondolat is, egyszer nekem is át kell esnem ilyen válogatásokon – sőt, eljön az idő, amikor az én holmijaim között mérlegel valaki, megtartsa-e valamelyiket vagy sem. Szörnyű belegondolni, ugye? De elkerülhetetlen.

A halálról, és a hozzá kapcsolódó teendőkről már szinte soha, sehol nem esik szó. Nem csak beszélni félünk róla, de gondolni rá, előre tervezni is. Pedig nem kellene ennyire kerülnünk a témát: Magnusson (aki – saját szavaival élve – „nyolcvan és a halál között jár”) szerint rengeteget segíthet az élet végességének elfogadásában, ha lehetőségünk van felkészülni rá, és élünk is vele, akár csak a tárgyaink átválogatásával. A svéd szerző szerint egy végső takarítás során nem kell félnünk a legdrágább, legszemélyesebb emlékektől sem megválni – hiszen még mindig jobb, ha mi tesszük meg, a hozzájuk illő gondossággal, mint ha a gyászoló szeretteinknek, vagy idegeneknek kellene meghoznia a döntéseket.

Emlék

Maga Marie Kondo, ha olyan tárgyakról van szó, amelyek valamilyen jelentést hordoznak számunkra, meglepően engedékeny, még önmagával szemben is. Ahogy a könyvben írja: „Úgy akarom élni az életemet, hogy emlékekkel színesítse meg a dolgaimat.” Ez azonban nem azt jelenti, hogy az első randink vacsorájának a blokkját is őrizgetnünk kell, hanem hogy meg kell tanulnunk olyan tárgyakkal és emlékekkel körülvennünk magunkat, amelyek valóban a tiszta öröm érzésével töltenek el.

Ezt az „örömszikrát” nem csak a kedvenc dolgaink válthatják ki; tiszta öröm lehet az is, ha egy tárgyunk szép, igazán hasznos segítség a mindennapokban, vagy éppen – emlék. Ezért kell velük szeretettel és tisztelettel bánnunk, nem csak akkor, amikor már megvannak, hanem akkor is, amikor elköszönünk tőlük, sőt, akkor is, amikor a jövőben eldöntjük, milyen új darabok kerüljenek be az otthonunkba. Hogy amikor eljön az ideje, és búcsút kell vennünk tőlük, mert olyan útra indulunk, ahová tárgyakat nem vihetünk magunkkal, olyan emlékeket hagyjunk itt bennük, amire mi is jó szívvel, és tiszta örömmel néznénk vissza.

És most már igazán jöhetne az a napsütés.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Herendi Kata
Pszichológus, szakfordító. Szeret beszélni, de hallgatni, figyelni és írni még inkább. Imádja az állatokat, az őszt, az angol nyelvet. Két dolog nem létezik számára: túl hosszú séta, és túl sok könyv – ezekből sosem elég.

Pin It on Pinterest

Share This