„A lélek nem hal meg”

Szerző: | 2017. 10. 30. | #SAJÁTÉLMÉNY | Olvasási idő: 8 perc

Ezt suttogta Edith Eva Eger nővére, Magda, az akkor 16 éves testvére fülébe, miután a kérdésére, hogy mikor láthatja újra az édesanyját, egy goromba kápó válaszképpen a kéményre mutatott, és azt mondta, „ott égetik éppen”. A Kassáról Auschwitzba deportált Edith Eva Eger szüleit a haláltábor hírhedt orvosa, Dr. Mengele küldte a gázkamrába. Az a Mengele, akinek még aznap este szórakozni támadt kedve… Mivel Edith-ről többen is tudták a barakkban, hogy balerina, őt lökték Mengele elé, aki arra kényszerítette, hogy táncoljon a Kék Duna keringőre. Edith pedig döntött, és a napon, amikor a szüleit megölték, becsukta a szemeit, a budapesti Opera színpadára képzelte magát – és táncolt.

Edit Eva Eger

A ma már 90 éves Edith Eva Egert, és a lelkét sem tudták megölni: öt hónappal később egy amerikai katona húzta ki őt a táborban heverő holtestek közül… Évtizedekig nem beszélt arról, hogy mit élt át, de miután szembenézett legmélyebb félelmeivel és traumáival, sikerült teljes életet élnie. Pszichológus lett, 90 évesen is praktizál, szakterülete a trauma-feldolgozás. Nemrég jelent meg A döntés című memoárja, amelyben többek között ez a megrendítő történet is olvasható. (A könyvről hamarosan nálunk is olvashattok – a szerk.)

Az ellenség gyermekei

Azt, hogy az On The Spot készítői, Cseke Eszter és S. Takács András ezúttal nemcsak közel, de mélyre is mentek, mutatja, hogy Az ellenség gyermekei című sorozatuk Edit Eva Eger történetével kezdődik. De a folytatás is erősnek ígérkezik. Az alkotópáros legújabb sorozatában olyan kérdésekre keresi a választ, hogy hogyan lehet feldolgozni a legmélyebb gyerekkori traumákat, mit lehet kezdeni azzal a teherrel, amikor valaki szerető emberi kapcsolatok, az otthon melege és a biztonság helyett az elutasítás, és a félelem érzését kapja útravalóul, mert egész egyszerűen rosszkor és rossz helyen született.

Ezek a terhek egyszerre nagyon nehéz, mégis nagyon üres zsákok. A tulajdonosaik életfeladata pedig nem egyszerű: úgy kell megtölteni tartalommal ezeket a zsákokat, hogy azok közben egyre könnyebbé váljanak.

Ahogy az az összesen 10 epizódból álló sorozat első két részéből is kiderül, ez nem könnyű vállalás, de nem is lehetetlen. Az alkotópáros legújabb sorozatában – a tőlük megszokott igényességgel – az emberi történeteken keresztül azt is megmutatja, hogy miért nem könnyű, és az is, hogy miért nem lehetetlen.

Ellopott álmok nyomában

Cseke Eszter és S. Takács András ezúttal elveszett gyerekkorok és ellopott álmok nyomán járta be a világot, hogy megmutassák, hova és meddig jutottak azok az emberek, akik nemcsak tanúi, de elszenvedői voltak a történelem legsötétebb időszakainak, és hogyan találták meg a helyüket éppen ott, vagy onnan elindulva, ahol a legfájóbb sebeket kapták.

Láthatjuk, hogyan lesz a traumatizált holokauszt-túlélőből elismert, trauma-feldolgozással foglalkozó családterapeuta, és tanúi lehetünk annak is, miként találja meg otthonát és a hivatását Vietnámban az ellenség gyermekének bélyegzett, és éppen emiatt árvaházba adott, majd Amerikában örökbe fogadott amerázsiai tanár.

De a boldogan végződő történetek mellett az érintetteteket gyötrő kétségekről és nehézségekről is hallhatunk a filmekben – mert, feldolgozás ide vagy oda, ezek a múltban gyökerező nehéz gondolatok és érzések ott kísértenek a jelenben is.

„Mindannyian megszenvedtük, hogy nem fogadtak el”

„Sokkal nehezebb közel kerülni valakihez, elköteleződni valaki mellett (…) nagyon nehéz átadnom magam valaminek, sokkal egyszerűbb nem megbirkózni, vagy egyszerűen elmenekülni. (…) Nagyon nehéz 100%-osan elköteleződni. Szerintem mindannyian, kimondatlanul ugyan, de érezzük a szeparációs szorongást, a magányt, hogy elutasítottak minket, és mindannyian megszenvedtük, hogy nem fogadtak el. (…) Csak egy pontig megyünk el egy kapcsolatban, aztán lelépünk.

Tartunk attól, hogy nem fogadnak el úgy, ahogy vagyunk, azzal együtt, amin keresztülmentünk. Megszenvedtük, hogy száműztek minket, ezért mindannyian páncélt növesztettünk”

– mondják a konyhában ülő, vietnámi és amerikai szülők kapcsolatából született, aztán éppen emiatt árvaházba adott, majd onnan még gyerekkorukban Amerikába adoptált, de ma már Vietnámban élő férfiak.

Egy konyhában ülve mesélnek arról, milyen érzés úgy felnőni, hogy nem ismered a szüleidet, a családfádat, a gyökereidet, vagy éppen a születési dátumodat. Kicsit mintha mi is ott ülnénk velük az asztal körül, ahol Cseke Eszter és S. Takács András szerencsére tényleg ott vannak, és nagyon fontos kérdéseket tesznek fel. Olyan kérdéseket, amelyekre ugyan amerázsiai férfiak válaszolnak, de a mondataik valahogy számunkra is ismerősek…

Feldolgozatlanul és kibeszéletlenül

Az elköteleződés-fóbia, a szeparációs szorongás, a gyökértelenség, vagy a kitaszítottság érzése mifelénk sem számít fehér hollónak… A múltunk, a hányattatott történelmünk során elszenvedett traumák nagyon sok ember életére hatnak a jelenben – valószínűleg sokkal több emberére, mint ahányan ennek tudatában vannak.

A mi múltunk és történelmünk is tele van tragédiákkal, fel nem dolgozott traumákkal, amelyek  generációról generációra szállnak tovább. (Nem véletlen, hogy Az ellenség gyermekei című sorozatban három epizód is magyar történetet dolgoz fel.) Ezek a traumák itt cirkulálnak most is közöttünk, többnyire feldolgozatlanul és kibeszéletlenül.

Cipeljük magunkkal a zsákokat, visszük be a munkahelyünkre, a párkapcsolatunkba, a villamosra, a reggeli dugóba, haza… Észre sem vesszük, csak a súlyát érezzük. Aztán szerencsés esetben eljutunk egy pontra, amikor vesszük a bátorságot és belenézünk ezekbe a zsákokba, szembenézünk az addig ismeretlen és ólmos súlyként az életünkre telepedő üresség, a szégyen, a harag (kinek melyik jut) érzésével, és lesz, ami lesz, belevilágítunk a sötétbe.

Megragadni a lehetségest

Félelmetes dolog ez, de ha van bátorságunk a mélyére nézni, akkor talán még kincseket is találhatunk. Ahogy az például Edit Eva Egerrel is történt, akinek az élete első fele tele volt fájdalommal, bűntudattal és szenvedéssel, hogy aztán élete alkonyán ezek a nehéz érzések elvezessék a fiatalság, a játékosság, majd a szerelem érzéséig, és a hivatásig, amelyben aztán kiteljesedett.

Ezek a történetek, amellett, hogy elképesztően érdekesek és tanulságosak, nagyon sok erőt is adhatnak azoknak, akik vonakodnak szembenézni a saját traumájukkal és – Edith Eva Eger szavaival élve – megmutatják, hogy „nem választhatunk fájdalom nélküli életet. De választhatjuk azt, hogy szabadok leszünk, megszökünk a múltunk elől, akármi történjék is, és megragadjuk a lehetségest”.

Az On The Spot, Az ellenség gyermekei című sorozatának következő része november 1-jén, a Duna TV-n, 22.30-kor kerül majd adásba. A Prima Primissima- és Pulitzer-emlékdíjas műsor ezúttal olyan embereket mutat be Bosznia-Hercegovinában, akik a szarajevói ostrom alatt voltak gyerekek, és annak jár utána, hogy mi maradt a háború okozta traumákból 20 évvel később. A dokumentumfilm-sorozat korábbi részeit online is megnézheted.

Fotó forrás: itt és itt

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Szabó Eszter Judit
Kommunikációs szakember, újságíró. Hisz az önismereti- és terápiás munka sorfordító erejében. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy jógázni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.

Pin It on Pinterest

Share This