„A zabálás olyan, mint egy lázadás: szabad utat engedek a vágyaimnak. Másfelől, éppen ezzel nyomom el őket” – beszélgetés az érzelmi evés lélektanáról dr. Lukács Liza pszichológussal

A fenti gondolatot egy túlsúlyos nő, Edina fogalmazta meg dr. Lukács Liza, Lenyelt vágyak című könyvében, aki huszonkét év szélmalomharc után kereste fel a pszichológust. A terapeuta esetei című sorozatban megjelent kötetben a szakember tollából az evéskényszerrel küzdő Edina terápiája körvonalazódik ki előttünk, a legelső lépésektől egészen a gyógyulásig. Arról, hogy mi az evészavar, milyen okok húzódhatnak a hátterében, és mi jelenthet kiutat a betegségből, dr. Lukács Liza krízistanácsadó szakpszichológust kérdeztük.

Mit jelent az evészavar?

A serdülő- és felnőttkori evészavarok négy legismertebb fajtája: az anorexia, a bulimia, az orthorexia (egészségesétel-függőség), és a falászavar. Az anorexia nervosa a kóros soványságot jelenti, ilyenkor a beteg minimális táplálékot vesz magához, míg a bulimia nervosa a kóros falánkságot takarja. Utóbbi esetben a kontrollálhatatlan falásrohamokat kompenzáció követi, vagyis a beteg hánytatja, hashajtózza magát, de kompenzálásként előfordulhat extrém időtartamú vagy intenzitású edzés és koplalás is.

A falászavart csak négy éve sorolják önálló kórképként a pszichés betegségek közé, és sokkal több embert érint, mint az anorexia és a bulimia. Ebben az esetben a falásrohamokat nem követi kompenzáció, így a beteg általában elhízik.

Miért fal az, aki nem éhes?

Dr. Lukács Liza

A testkép- és evészavarok hátterében általában valamilyen, a korai gyermekkorba visszavezethető szorongás húzódik. Terápiás tapasztalataim szerint az evészavarral küzdők jó néhány közös alapvonással rendelkeznek. Egyik jellemzőjük az a korai élmény, hogy kisgyermek korukban gyakran etetéssel vigasztalták őket, a felnövekedésük során sem tanulták meg más módon megnyugtatni önmagukat, nem láttak erre mintát, így az evés vált számukra az egyetlen feszültségoldó és stresszlevezető módszerré.
Közös személyiségvonás lehet a szülőknek, a környezetnek való túlzott megfelelési vágy, ami főleg akkor erős, ha az egyik, vagy mindkét szülő túl domináns és totális engedelmességet vár el a gyermekétől, aki úgy érezheti, hogy valamilyenné kell válnia azért, hogy szeressék. Edina, a páciensem ezt nagyon találóan fogalmazta meg:

„A szüleim úgy gondolkodtak a gyereknevelésről, hogy nekik alakítaniuk kell engem, gránittömbből kifaragni egy szobrot, amit mások megcsodálnak. Mások vélt elvárásai szerint neveltek.”

Minden szülő terelgeti a gyermekét az általa helyesnek vélt úton, ha finoman is, de szeretné, hogy valamilyenné, például okos, ügyes, életrevaló és boldog felnőtté váljon. Honnan válik a nevelés megbetegítő tényezővé?

Sem a túlzott kontroll, sem a szabados nevelés nem célravezető. Alapvető és következetesen betartott szabályok között érezheti magát biztonságban, mégis szabadnak a gyermek. Nem kell beleszólni a gyermek ízlésébe, már a két-három éves gyermeknek is van preferenciája pl. ruha- és frizuraválasztásban. Vonjuk be őt ezekbe és hagyjuk néha „nyerni”, hogy érezze, a saját testét birtokolhatja – ami később az önkontroll alapja lesz. Az igazán fontos dolgok kontrollját tartsa kézben a szülő.

Az evészavaros emberek származási családjában általában fontos volt a látszat. A szülők és az egész család arra törekedett, hogy „kozmetikázza” a valóságot azért, hogy mások pozitívan ítéljék meg őket. Ennek érdekében viszont el kellett tagadni érzéseket, gondolatokat, viselkedéseket, leginkább a negatívakat.

Ez az attitűd aztán azt az élményt alakítja ki a gyermekben, hogy ő csak így-vagy úgy vállalható és elfogadható, csak önmagáért nem. Ez tükröződik vissza akkor, amikor egy-egy sikeres diétától azt várják, hogy a fogyással együtt minden pozitív irányban változik majd bennük és a környezetükben is.

Ön arra is rámutat a könyvében, hogy az így felcseperedő gyermek felnőttként gyakran elégtelennek érzi magát, sőt sokszor tehetetlennek is a sorsával kapcsolatban.

Amikor az evészavarok személyiségszerkezeti hátterét vizsgálták, akkor az derült ki, hogy esetükben elég markánsan jelen van a tanult tehetetlenség. Az érintettek nem hiszik el, hogy a dolgok tőlük függnek, rajtuk múlnak, s emiatt sokszor védtelennek, kiszolgáltatottnak érzik magukat.

Egyébként ők a célcsoportjai a szépítő, fogyasztó, diétás módszereknek, ők azok, akik minden fogyástörténetet, előtte-utána fotót igaznak vélnek, és folyamatosan attól szoronganak, vajon nekik miért nem sikerül. Ezek az emberek sokszor hangoztatják, hogy a fogyási kísérleteik azért nem vezettek sikerre, mert ők gyenge jellemek, nincs elég akaraterejük, vagy nem elég kitartók. Sajnos, ezt az üzenetet sokszor a környezetük küldi számukra akár egészen kicsi koruktól kezdve, ezzel folyamatosan rombolva az önértékelésüket és önbizalmukat. Az így keletkezett szorongás pedig, ahogyan általában a stressz és a konfliktusok is, jól „oldhatók” evéssel. Így lesz a táplálkozás biológiai szükségletből stresszoldó, nyugtató tevékenység.

Manapság folyamatosan a You can do it!, Csak akarnod kell, és teljesül! üzenetekkel találkozunk. Megoldható az evészavar (akarat)erőből?

Az evészavarban szenvedő embereknek nem jelent megoldást semmilyen diéta. Minden esetben a mélyebb lelki tényezők feltárása szükséges ahhoz, hogy a személy meggyógyuljon. Nem az akaraterő fejlesztésén dolgozunk, bár sok páciens ettől várja a megoldást. A túlsúlyos és elhízott embereknél, valamint a krónikus fogyókúrázóknál abban az esetben érdemes pszichológiai segítséget igénybe venni, ha az egyén jellemzően akkor is eszik, amikor nem éhes. Eszik, ha szomorú, ha megbántották, ha nehéz napja volt, ha kedvesen kínálják, ha tetszetős az étel. Van, aki az ízek, van, aki a rágás, van, aki a telítettség érzése miatt eszik többet annál, mint amennyire biológiailag szüksége van.

Annak is érdemes szakembert felkeresnie, aki sok diétás kudarcon van túl, amelyek megtépázták az önértékelését. Ilyenkor lehetséges, hogy eredetileg nem volt lelki oka a túlfogyasztásnak (pl. hibás táplálkozási szokások voltak a háttérben), de a sorozatos visszahízások miatt a személy elbizonytalanodott önmagában, megkérdőjelezi a saját szerethetőségét, elfogadhatóságát, képességeit. Tehát látható, hogy az akaraterő kérdése nem elsődleges.

Melyik a nagyobb feladat, felismerni a háttérben húzódó, többnyire a gyermekkorba visszavezető okokat, vagy felülírni a hozott mintát, meggyógyítani a sérüléseket?

Személyenként változó, kinek mire van szüksége, kinek mi jelent megoldást. Sajátosság a pszichológiai tanácsadásban az evési problémák területén, hogy a gyermekkori hatásokat összefűzzük a jelenben tapasztalt evési tünettel. Az a tapasztalatom, hogy ha csak a háttérről beszélünk, akkor az evési szokások maguktól nem rendeződnek. Hiba is lenne félresöpörni a tünetet (koplalás, falás, túlsúly), hiszen az egy kód, ami tartalmazza a megfejtést is egyben. Az evési problémákkal élő emberekre jellemző, hogy nagyon érzelemgazdag emberek, de ezeknek az összetett érzéseknek a kifejezésére nincs megfelelő kommunikációs eszközkészletük.

Olyan, mintha ők a tüneten keresztül kommunikálnak, én pedig arra törekszem, hogy dekódoljam, vagyis megfejtsem, mit is akar ő valójában nekem (illetve a környezetének) jelezni. Van, akinek a felismerés, a tudatosítás vagy bizonyos összefüggések feltárása egyenlő a gyógyulással. Másnak hosszabb terápiás munkára van szüksége.

Hogyan lehet „letenni” a gyermekkori sérüléseket?

Segít, ha megfogalmazzuk, majd érzelmileg ismét közel engedjük magunkhoz az egykori élményt. Sokan félnek ettől, mert épp elrejteni, eltemetni szeretnék azt önmagukba. A terápiás kapcsolatnak olyan érzelmi biztonságot kell nyújtania, ahol ezekkel az élményekkel ismét szembe lehet nézni. Egy-egy nehéz történet, életszakasz elsiratása, elgyászolása már önmagában gyógyító hatású. A személy már nem védtelen ezekkel az egykori nehéz érzésekkel szemben, de ezt önmagán kell megtapasztalnia. Néha az is fontos, hogy a személy megértse az egykor átélt szomorúság, düh, félelem vagy csalódottság fényében, hogy miért viselkedik, érez, gondolkodik (vagy épp eszik) ma úgy, ahogy.

Számít-e az a pszichoterápiás folyamatban, a szakember és a kliens közötti bizalom megteremtésében az, hogy a terapeuta maga is érintett volt, aki sikeresen megküzdött a betegséggel?

Ebben a kérdésben megoszlanak a vélemények. Van, aki úgy gondolja, hogy jó, ha a terapeutának van saját élménye a zavarról, mások szerint ennek hiányában is meg tudja érteni, rá tud hangolódni az evészavaros ember gondolataira. Ami azonban fontos – és ebben mindenki egyetért: ha van is saját tapasztalata, annak minden esetben feldolgozottnak, megoldottnak kell lennie.

Serdülőkori anorexiám volt, majd az csapott át túlevéses zavarba és másfél év alatt híztam több, mint 40 kilót. Összességében hosszabb ideig küzdöttem a súlytöbblettel, mint az anorexiával. Egykori tapasztalataim inspirálnak abban a tekintetben, hogy hatékony segítséget nyújtsak, nemcsak az egyéni konzultációkon, hanem a könyveimen, előadásaimon keresztül is, akárcsak egy-egy fontos gondolat felvillantásával. Húsz évvel ezelőtt nem sokan értették még mi is ez a probléma, ugyanakkor sok olyan „segítséget” kaptam, amivel nem sokra mentem. Talán ennyiben más a szemléletem, hogy „belülről” is nézem, mi lehet hatékony segítség és mi az, ami csak odavetett gumicsont.

Mennyiben számít a pszichológus, mint magánember példamutatása?

A hitelesség mindig fontos, és ebben az esetben a jól karbantartott test ezt valamelyest szimbolizálja. Esetemben ez azt jelenti, hogy egyrészt szívesen sportolok a természetben, görkorcsolyázok, biciklizek, evezek, túrázok, másrészt nem eszem többet a kelleténél, nem pótlok érzelmi hiányokat az étellel, evéssel. Az ételre inkább úgy tekintek, mint egy eszköz ahhoz, hogy legyen energiám, egészséges legyek és ez alapján választom ki azokat. Szeretek jókat enni, ami inkább jó minőségű ételeket jelent és nem azt, hogy sokat.

A hitelességet nem csak magamtól várom el, hanem a közvetlen családtagoktól, a férjemtől és a gyerekeimtől is. Például ne olvassanak evés közben, az étkezőasztalon ne legyenek kacatok, ne mondják a nagyszülők, rokonok a gyerekeimnek, hogy mindent egyenek meg, ami a tányérjukon van, ne jutalmazzák őket édességgel vagy más ennivalóval, és ne használják az ételt megnyugtatásra, a konfliktusok elcsitítására.

Dr. Lukács Liza legújabb könyvét itt rendelheted meg, bővebb információt az evészavarokról és kezelésükről pedig a pszichológus honlapján olvashatsz.

Érdekesnek vagy hasznosnak találtad a cikket? Ha igen, akkor iratkozz fel hírlevelünkre, így biztosan nem maradsz le a legizgalmasabb pszichológiai témájú hírekről, programokról és cikkekről, vagy gyere el soron következő rendezvényünkre.

Fotó: itt, itt és itt