Limpár Imre: „Emberek milliói élnek úgy, hogy önmagukkal sem mernek őszinték lenni”

Félelem vagy bátorság? Őszinteség vagy hazugság?  Ha elméletben választanunk kell, nem kérdés, hogy melyik mellett tesszük le a voksunkat. De vajon mi a helyzet a gyakorlatban? Miért olyan nehéz őszintének lenni másokhoz, és mi akadályoz minket abban, hogy nyíltan és egyenesen, ha úgy tetszik, bátran felvállaljuk azt, amit gondolunk? Miért olyan nehéz beismerni, hogy segítségre van szükségünk, és hova vezet, ha áligazságokkal áltatjuk magunkat? Milyen következményekkel jár az őszintétlenségbe taszított gyerekkor, és milyen sebeket ejtünk magunkon és másokon, ha elhazudjuk az érzelmeinket? Ezekről is kérdeztük Limpár Imre tanácsadó szakpszichológust. Interjú.

Limpár Imre, tanácsadó szakpszichológus

Tanácsadó szakpszichológusként milyen gyakran találkozol az őszinteség témájával? Mennyire markáns probléma ez a hozzád forduló kliensek életében?

Ahogy az életben általában, úgy a klienseim körében is gyakran előkerül ez a téma, és ha felbukkan, akkor az néha egészen izgalmas formában történik. Egyszer például egy kliensem így fogalmazott. „Még senkinek sem mertem ezt őszintén elmondani, tudod, Imre, talán még magamnak sem.” A szívembe zártam ezt a mondatot. Végre egy igazi önreflexió! Ritka manapság.

És ha valamit „el merünk mondani” akkor az azt is jelenti, hogy elég bátrak lettünk, kvázi megértünk az őszinteségre? Egyáltalán hogyan aránylik az őszinteség a bátorsághoz? Aki őszinte, az jellemzően bátrabb is?

Szerintem itt az oksági lánccal vigyáznunk kell! Az őszinteség semmiképp nem hoz magával bátorságot, ellenben, aki bátor, hamarabb lehet őszinte, ami azonban egy lehetőség, tehát nem törvényszerűség. Gondoljunk csak bele, mennyi gátlástalan, – ha úgy tetszik bátor, kegyetlen – embert ismerünk, akik lehetnének őszinték, mégsem teszik. Azt se feledjük el, nem mindegy, hogy az őszinteség a másokkal folytatott kommunikációra vonatkozik csupán, vagy saját magunkra is? Emberek milliói élnek úgy, hogy önmagukkal sem mernek őszinték lenni.

Mi az előfeltétele annak, hogy valaki magával és másokkal szemben is őszinte legyen?

Ez a kérdés önmagában veszélyes. Az őszinteséget egy fekete-fehér látószögbe helyezi, mintha létezne egy gomb, amit be- és ki- lehet kapcsolni. A valóságban az összkép jóval differenciáltabb. Miben vagyok őszinte? Mikor tudok őszinte lenni? Kivel, kikkel szemben tudom igazán kimondani például az érzéseimet? Ha ilyen, és ehhez hasonló kérdésekre válaszolunk, akkor egy mintázatot kapunk, amivel könnyebben juthatunk előbbre.

Jellemzően mi áll annak a hátterében, ha valaki nem őszinte magához, vagy másokhoz? Hogyan lehet ezen változtatni?

Mindannyiunk életében vannak nagy játékosok. A szülők mindig ilyenek. Amikor megszületünk, – egy hasonlattal élve – mindannyian egy kis törpeállamként jövünk a világra, ahol két szuperhatalom őrködik felettünk. Mindenben függünk tőlük. De a helyzet még ennél is bonyolultabb, hiszen a nagyszülők generációja is olyan hatalom, akiknek a családi mintában betöltött „geopolitikai” státusza még mindig meghatározó. Tehát két szuperhatalom és négy nagy- vagy középhatalom árnyékéban növünk fel, hogy a testvérekről ne is beszéljünk. A gyerek pedig alkalmazkodik, nincs más választása, ez kényszerhelyzet.

Magyarországon több ezer olyan család van, ahol bizonyos érzéseket nem lehet, vagy nem szabad kifejezni.

Nem szerencsés, nem tanácsos, nem előnyös. Igazából ezen a ponton érthető meg a legjobban az őszinteség problematikája: ha ugyanis a mindennapi „túlélést” a nem őszinte utak jelentik, arra nagyon könnyű rátanulni.

Mindez a későbbiekben milyen következményekkel jár?

Ez a probléma gyakran „csak” 15-20 évvel később, jellemzően párkapcsolati konfliktusok formájában tetőzik. Ezeknek a vitáknak a melegágya legtöbbször az, hogy annak idején bizonyos autentikus érzések egyszerűen el lettek hazudva.

A háborús metaforánál maradva, picit olyan érzése van az embernek, mintha az érzelmek őszinte kifejezésétől mentes, ahogy fogalmaztál „a gyermekkor elhazudott érzései” egyik csatatérből a másikba vezetnének…

Igen, kíváncsi volnék, hogy ez a háborús metafora vajon hány olvasóban keltett rossz érzést? Joggal merül fel a kérdés, hogy egyáltalán miért kell a szülőkről ilyen harci nyelvezettel beszélni? Egyrészt, ahogy a mondás tartja, akinek nem inge… Másrészt a segítői beszélgetések gyakorlata azt mutatja, hogy egy-egy uralkodó despota nagyszülő, szülő még ennél is sokkal keményebb hangot üt meg,  természetesen „csak a szeretet és a jó szándék jegyében”. Emiatt a háborús analógia nem ördögtől való.

De ha már a despota szülők előkerülnek, kérlek, engedd meg, hogy elmeséljek egy érdekességet. Ha ez a téma felbukkan, mindig ajánlok egy könyvet klienseimnek. Sokszor a cím kimondása is feszélyezi őket: „Susan Forward: Mérgező szülők”. Képzeljük csak el a jelenetet, hogy egy huszonéves poszt serdülő állapotban lévő kamasz még otthon él a szüleivel és egyszer csak ezt a könyvet lapozza. „Fiam, mit olvasol?” Sok helyen megállna ilyenkor a levegő, sőt, a könyv valószínűleg inkább titkon kerülne csak elő a kamasz, bocsánat fiatal „felnőtt” szobájának magányában.

„Segítségre van szükségem.” Ez egy olyan mondat, ami jó eséllyel megfogalmazódik azokban, akik pszichológushoz fordulnak. Sokan vannak, akik viszont nem jutnak el eddig. Miért olyan nehéz ezt beismerni magunknak? Miért olyan nehéz megtenni ezt az első és nagyon fontos lépést?

Sokszor lerágott csont már, de még tartja magát bizonyos emberek fejében: aki pszichológushoz megy, az zizi, őrült, nem normális, elmebeteg. Így inkább nem jönnek el. Az influenzával orvoshoz menni normális, de pszichés nehézséggel, no azt már nem. Elvégre valamit ki is kell bírni az életben, fogalmaznak. És ez persze igaz, csak nem mindegy, ki van ott támogatóan mögöttem vagy mellettem. Sokszor egy néhány alkalmas felvértező beszélgetés is elég, elvégre új látószögből nézhetünk rá elakadásunkra, nehézségeinkre. És van még egy nagy előny, amivel sokan nem számolnak. Egy professzionális segítővel azért jó beszélgetni, mert a konzultáció teljes ideje alatt, mindketten 100%-ban őrá figyelünk. Ez egy normál hétköznapi beszélgetésben elképzelhetetlen. Ha az egyik fél sokat beszél, de ránk nem terelődik a szó, már feszengünk, kihasználva érezzük magunkat, vagy csak lelki szemetesládának.

Jólesik ez a fókuszált figyelem, de egyúttal nagyon ijesztő is…

Az ismeretlentől sokan tudunk félni. Elmenni egy szakemberhez és ott hangosan kimondani szenzitív tartalmakat piszkosul nehéz. Akad persze olyan személy is, aki eljön, aztán mindenről beszél, csak a lényegről nem. Ő ott van, akkor szereljük meg, de neki ebbe lehetőleg ne is legyen része. Sajnos a pszichológus nem órásmester. Bárcsak ilyen egyszerű lenne!

Egyszer egy kliensem a következőképp nyitotta a beszélgetésünket: „Az édesanyám azt üzeni, adjon nekem önbizalmat.” Elképzeltem, ahogy csodatevőként kiáll a pszichológus egy forgalmas térre és csuporral öntögeti az önbizalmat az arra tévedőknek. Ilyen nincs. Önbizalmat sok-sok belső munkával, csak magunknak tudunk építeni.

A kérdés mögött pedig még egy társadalmi problémakör is feszül. Annyiféle segítő van ma már, mint égen a csillag. Mindenféle coach-ok szaladgálnak itt, önjelölt segítők bukkannak fel amott, akik nem tanulták a „szakmát”, mert „őket az élet tette segítővé”- típusú attitűddel közelítenek, olykor megfűszerezve egy kis spirituális, ezoterikus irányultsággal. Szóval csak kapkodjuk a fejünket.

„Akkor kihez is fordulhatok segítségért?”- kérdezi a laikus. Nehéz helyzetben van. Talán az segít, ha hiteles szakembert keres. Ha valaki például feltáró pszichoterápiára vágyna, akkor keressen egy pszichoterapeutát, vagy klinikai szakpszichológust. Önmagában ez még nem garancia a sikerhez, de azt hiszem, egy sérvműtétet is szívesebben bíznánk egy sebész szakorvosra, mint egy egészségügyi felcserre. Vannak rossz klinikusok, igen! De ez így normális. Akadnak rossz építészek, tanárok, vagy épp műbútorasztalosok is. A kulcs, hogy merjek keresni egy szakembert és ne dőljek be az olcsó csodaguruknak, akik kétnapos tréningekkel akarnak személyiségváltozást elérni.

Milyen „tünetei” vannak annak, ha valaki folyamatosan áltatja magát?

Az önfelmentő mondatok nagyon tipikusak. „Nem tehetek róla. Nem az én hibám Nem volt mit tenni.” Ha újra és újra az életünk csak történik, és egyszerűen nem tudjuk alakítani, akkor őszintén kérdezzük meg: mi ebben a mi részünk? Mivel járultunk mi megint hozzá? Ne mutogassunk másra, hanem okoljuk egy kicsit magunkat is aktuális élethelyzetünk miatt. Elsősorban mi vagyunk a felelősek. Elsősorban vagyis nem kizárólagosan. A felnőttség valahol itt kezdődne.

Hova vezet, milyen következményei vannak annak, ha valaki nem nő fel ahhoz, hogy őszinte legyen magához?

Lehetne dramatikusan fogalmazni, de nem teszem. Tulajdonképp nincsen semmi! Marad az önáltatás, amivel simán le lehet élni egy egész életet. (A környezetben persze nem kis kárt okozunk majd közben, ha pedig vállalunk gyereket, nem kis pakkot adunk neki 18 éves korára.) A gordiuszi csomó inkább a minőséget jelenti. Milyen élet lesz az, ahol csak maszkok, álarcok, maszatolások közepette éldegélünk!? Az életet szerintem megélni kell és nem leélni. Őszintétlenül viszont csak a leélés marad. Ez a tét.

Miért jó és miben segíthet, ha őszinték vagyunk magunkhoz? Van-e olyan eset, amikor ez nem opció?

Tudod, én abban hiszek, mindig van másik út, mindig tehetünk mást, mint eddig tettünk. Épp ezért mindig opció, hogy őszinte leszek-e vagy sem. Használjuk azonban a keményebb szót, és merjük megkérdezni magunktól: mikor hazudunk önmagunknak és miben?

Fotó: itt és itt