„Sokkal nagyobbak vagyunk belül, mint kívül”- Limpár Imrével a siker lélektanáról beszélgettünk

Szerző: | 2018. 12. 15. | Munka&Motiváció | Olvasási idő: 13 perc

„A siker az, amikor olyan életet élünk, amilyet élni szeretnénk” – vallja Limpár Imre, tanácsadó szakpszichológus, aki könyvében is sok-sok elgondolkodtató kérdéssel és a lélektan irányából közelítő tanácsaival mutat utat a tartalmasabb, és ezzel együtt sikeresebb élet felé vezető úton. De mi kell ahhoz, hogy ezt a tartalmat a saját értékeink, ne pedig mások elvárásai határozzák meg? Miért nézünk ferde szemmel a sikeres emberekre? Mi az oka annak, hogy olyan nagyon nehezen hisszük el magunkról, hogy nekünk is sikerülhet? Interjú.

A könyved definíciója szerint a siker az, amikor „olyan életet élek, amilyet élni szeretnék”. Ez egy nagyon szép olvasat, de sajnos ehhez a fogalomhoz sok negatív asszociáció tapad. Pszichológusként mit tapasztalsz, mit értenek az emberek siker alatt?

A ’siker’ szavát sajnos teljesen elinflálták. Manapság jellemzően csak pénzügyi, hatalmi, gazdasági, esetleg párkapcsolati szempontból közelítünk és talán ez is az oka annak, hogy sokan hajlamosak téves következtetéseket levonni az összefüggésekből. Például, miközben a jóllétünknek rengeteg összetevője van, meggyőződésünk, hogy „a sikeres párkapcsolat egyenlő a boldogsággal,” – mintha a boldogságunk csak egy tényezőn múlna… A karrierünkkel kapcsolatban a minél magasabb pozíció jelenti a sikert – de vajon, tényleg sikeres ember az, aki felsővezetőként napi 12 órát dolgozik, sok pénzt keres, viszont alig mosolyog, egészségügyi problémái vannak, és szinte sosincs együtt a gyerekével? Persze ez fordítva is igaz lehet: egy jól kereső, magas pozícióban lévő ember is élhet kiegyensúlyozott és valóban sikeres életet. A kettő nem zárja ki egymást.

Ráadásul a mi társadalmunkban még egy keserű utóíze is van a siker szónak… Finoman szólva fenntartásokkal kezeljük, ha valakinek „jól megy”.

„Becsületes munkával nem lehet meggazdagodni.” „A sikernek mindig nagy ára van.” Sokaknak ismerősek lehetnek ezek a mondatok, amelyek már idejekorán az értékrendünk részévé váltak, amikor mondjuk a családi ebédnél minden héten többször végig kellett hallgatni az erre vonatkozó monológot a szüleinktől. Ezek az intelmek tudattalanul válnak a részünkké, és láthatatlan falként akadályoznak minket az előrejutásban. Azt tapasztalom, hogy rengeteg ilyen, és ehhez hasonló evidenciának gondolt hiedelem él az emberek fejében, ezeket nevezhetjük transzgenerációs tégláknak is. Ezeknek a berögződéseknek nem kis szerepe van abban, hogy ferde szemmel nézzük a sikert, vagy minimum fenntartásokkal kezeljük. A siker felé vezető út szerintem ott kezdődik, hogy pontról pontra felülvizsgáljuk az vonatkoztatási rendszerünket. Elvégre, ha ezzel nem vagyunk tisztában, honnan tudhatnánk, milyen életet szeretetnénk élni?

Egy ilyen „felülvizsgálat” hogy néz ki a gyakorlatban? A szükségtelen hiedelmeket bevágjuk a sarokba, és többet feléjük se nézünk?

Ez egy nehéz ügy, mert a belső érték az általában egy korábbi, külső elvárásnak – csúnyán mondva – az introjektált variánsa. Ez azt jelenti, hogy minden, amit értéknek, vagy értékesnek gondolunk, valahonnan kaptuk. Ezért is téves az önsegítő könyvekben rendszeresen visszatérő „légy önmagad” fordulat: minden, ami vagyok, „hozott anyag”, olyan, hogy vegytisztán önmagam vagyok, nincs. De ettől még kézbe vehetem az irányítást, megnézhetem, hogy amit feltétel nélkül evidenciának gondolok, biztosan az-e. Egy gyakorlati példánál maradva: az egykori oktatási intézményünk értékrendje is nagyban meghatározza az alapvető értékeinket és ezzel együtt az életünket. Miközben ezek az iskolák arra voltak berendezkedve, hogy megmondják, miről mit gondoljunk. Hogy mást ne mondjak, az egyetemeken a mai napig úgy hívják a tanulókat, hogy hallgató… Nomen est omen [nevében a végzete], ahogy a régiek mondták.

Nem mondom, hogy az ott kapott értékek között nem találni jót, de érdemes összhangot teremteni a két sík – a múlt és jelen között – és őszintén megválaszolni magunknak a kérdést: azért csinálok vagy gondolok valamit, mert valahol valakik azt mondták, hogy így kell, vagy magamért és azért, mert tényleg hiszek benne?

A családi minta szintén megkerülhetetlen a sikerhez való viszonyulásunk kapcsán…

Az egyik leginkább esszenciális hiedelmünk, hogy „a szülőnek mindig igaza van”. A szüleink részéről nyilván célravezető ezt képviselni, amikor 3 évesek vagyunk, de egy 30 éves felnőtt már egyedül is tud dönteni, (és jó esetben tényleg tud…) arról, hogy hol és kivel tölti az idejét, mondjuk a vasárnap délutánt. És ez az a pont, ahol fontos különbséget tenni elvárás, vállalás és kötelesség között: köteles vagyok betartani a törvényeket, de a családi ebéden minden vasárnap megjelenni – főleg, ha ehhez amúgy semmi kedvem – nem kötelesség, hanem elvárás, illetve annak való megfelelés. Ha feltétel nélkül elfogadom, hogy a szülőmnek igaza van abban, hogy nekem akaratom ellenére ott a helyem mindig és mindenkor, akkor viselnem kell annak a következményeit is, hogy az alatt az idő alatt biztosan nem azt az életet élem, amilyet élni szeretnék. Az ilyen gondolatoknál nagyon sok szülő szisszen fel, csakhogy a gyermek nem tulajdon, függetlenül attól, hogy 3 vagy 30 éves „gyerekről” van szó.

Ezzel szemben dönthetek úgy is, hogy havonta csak egyszer megyek. Ez már egy vállalás. A kettő között van egy deficit, egy mozgástér, ami megadja a választás lehetőségét. Az élet más területien is nagyon tanulságos felülvizsgálni ezeket a határokat. Azért használom a felülvizsgálni szót, mert, ha nem vigyázunk, a vállalások pillanatok alatt elvárásokká alakulnak – ilyenkor kell észnél lenni és figyelni a határainkra. Maximalistáknak különösen, ők önmaguk börtönét építik nap mint nap.

Hasonlít ehhez a megalkuvás vs. kompromisszum kérdése is: megalkudni szerintem nem szabad, kompromisszumot kötni viszont igen. Ehhez viszont fontos tisztában lennünk azzal, hogy melyik az a részem, amit mindenáron érdemes védeni, a többit pedig meg merem-e kérdőjelezni akkor is, ha ez valakinek nem tetszik.

Nagyon sok önreflexióra teret kínáló kérdést teszel fel a könyvedben. Ha szeretnénk elindulni a siker felé vezető úton, akkor melyikkel kezdjük?

A csapból is az folyik, hogy az önismeret milyen nagyon fontos, emiatt már szerintem kicsit immunisak is rá az emberek, átsiklanak fölötte, ha valaki tanácsként megfogalmazza… Pedig minden ezzel kezdődik: tisztában vagyok-e azzal, ki vagyok én? Szerintem első körben erre a kérdésre kell egy igazi választ keresni. Ezt persze lehet szűkíteni, vagy más-más aspektusból vizsgálni olyan kérdéseken keresztül, hogy Mi a dolgom ebben az életben? De gyakran kérdezem a klienseimtől azt is – és bizony sokan gondolkodóba esnek – hogy melyik az öt legfontosabb érték az életükben? Ha ezt már tudjuk, akkor nézhetünk eggyel mélyebbre, és elmerenghetünk azon, hogy mondjuk a felelősségvállalás vagy a kitartás az számunkra miért alapvető? Hogy alakult ez ki? A saját utamon milyen események vezettek oda, hogy a több száz érték közül nekem éppen ez az öt számít a leginkább?

Azt, hogy a könyved valóban más aspektusból és mélyebb rétegeket is érintve nyúl a sikerhez, mutatja, hogy az elmúlás témáját is beemeled: Polcz Alaine-t idézve írod, „A halál tükrébe nézve mélyebb, gazdagabb életet élhetünk.”  Hogy látod, hogyan aránylik a halál gondolata a sikerhez?

Heidegger szerint van a létezést tudatosító és a létezést feledő állapot: a létezést tudatosító állapotban arra ébredünk rá, hogy a dolgok vannak, és ez nem evidencia. Gyakran szoktam mondogatni: a lényeg nem az, hogy a pohár félig tele van, vagy félig üres – a lényeg az, hogy van pohár – ez is ebből a heidegger-i gondolatból ered, ahogy az a „mániám” is, hogy

átlagosan 27 375 napot élünk. Ez egy véges szám, tehát segít tudatosítani a létezésünk végességét is, ami – ahogy azt Polcz Alaine írja – egy tükör. Olyan tükör, ami előtt porba hull, ami csak fontos, és megláthatjuk benne azt, ami lényeges. Szerintem a lényegesért élünk, csak sajnos a hétköznapok nem abba az irányba terelnek minket, hogy ezt meg is tegyük.

A minket bombázó fogyasztói üzenetek, a hiedelmeink, a leolvasó-kártyás rendszerben működő munkahelyi környezet elhiteti velünk, hogy mindig vannak fontosabb dolgok a saját életünknél – pedig a lényegesnél nincs fontosabb. Ez pedig az, hogy a saját életemben ne statiszta és epizodista legyek, hanem főszereplő.

Mi az a tudás, készség vagy képesség, amire szükségünk van ahhoz, hogy ezek között a körülmények között megőrizzük a stabilitásunkat és ne sikkadjanak el a lényeges dolgok?

Először is határozzuk meg a saját origónkat, ahelyett, hogy másokhoz hasonlítgatjuk, és olyan teljesítményhez méregetjük magunkat, amilyennek lehetetlen megfelelni… Legyünk tisztában azzal, hogy ezt az origót kapjuk, de jogunk van megváltoztatni – ahogy Carl Rogers fogalmaz:

„A változás azzal kezdődik, hogy elfogadjuk magunkat olyannak, amilyenek vagyunk.”

Amellett, hogy ennek a folyamatnak nyilván van érzelmi és tudat alatt működő része is, sok mindenről dönthetünk. Kimondhatjuk: ez mostantól nem lesz számomra érték, mert ez nem lényeges.

Ide kapcsolódik a selfkomplexitás fogalma is, aminek a lényege, hogy minél több éndefinícióm van, annál stabilabban állok a földön. Ha én nemcsak Limpár Imre, pszichológusként tudom magam definiálni, hanem férjként, apaként és mondjuk hobbiszakácsként is, akkor, ha egy küzdelmesebb időszakon megyek keresztül az egyik életterületemen, a másikba tudok kapaszkodni, ott tudok sikereket megélni és abból erőt meríteni. Így egy-egy mikrokrízistől nem omlok össze, nem visel meg annyira, mintha csak egy dologról szólna az életem. Ezt különösen a szakbarbár karrieristáknak kellene átgondolniuk. Ők kockáztatják a legnagyobbat. Ha egyszer meginog a talaj a lábuk alatt, a pokolban érzik magukat.

A stabilitás szempontjából az is fontos még, hogy, ha jön egy gubanc, akkor ne essek kétségbe, bízzak magamban és abban, hogy én azt a helyzetet képes leszek megoldani. Ezt érdemes építeni magunkban, és ezt kellene erősíteni a gyerekeknél is – átadva nekik, hogy nem az a sikeres élet titka, ha megszerzünk valamit és aztán tíz körömmel kapaszkodunk bele, hanem az, ha van hitem abban, hogy ha egyszer már megszereztem vagy elértem valamit, akkor máskor is megtehetem ugyanezt.

Ha már gyerekek… A könyvedben többször is idézel egy kislányt, aki – miközben arról győzködte az édesapját, hogy igenis képes megenni a hatalmas adag vattacukrot – nagyon helyesen azzal érvelt, hogy nincs ok az aggodalomra, hiszen „sokkal nagyobbak vagyunk belül, mint kívül”.

Ez a mondat szerintem azért esszenciális, mert rengeteg olyan körülmény van, ami a kishitűséget növeli bennünk. Direktbe, vagy közvetve folyamatosan azt sulykolják belénk, hogy „Maradj a seggeden!” „Ne ficánkolj!” „Végezd el a dolgod! Ne ellenkezz, hallgass a neved!”. „Ne okoskodj, ne kérdezz!”. Tele vagyunk örömgyilkosokkal, akik szép lassan kiölik belőlünk azt a hitet, hogy képesek vagyunk változni, vagy változtatni. Félreértés ne essék, ez alatt nem azt értem, hogy „Minden lehetséges” vagy, hogy „A lehetetlen nem létezik”, azt sem állítom, hogy „Csak rajtunk múlik.”,  „Minden fejben dől el”, vagy hogy „Bármit elérhetünk”. Elmondhatatlanul irritálnak ezek a marketinglózungok… Ezek a mondatok egész egyszerűen semmibe veszik a tudattalan folyamatokat, és azokat az akár több évtized alatt kialakult zárványokat, amelyek akadályozzák, hogy egyről a kettőre jussunk. Ne becsüljük le a tudattalant, mert a végén mi húzzuk a rövidebbet. Ha valaki gyors és egyszerű utat ígér, akkor forduljunk azonnal sarkon 180 fokot és meneküljünk, mert egy újabb kuruzslóval van dolgunk.

Helyesen ez úgy hangzik, hogy kemény és kitartó munkával sokkal többet érhetünk el, mint azt általában észleljük. Pszichológusként ezeket a még ismeretlen létlehetőséget szeretem megláttatni a klienseimmel. De azt is mindig hozzáteszem, hogy ez nem megy egyszerűen, nem mehet egyik pillanatról a másikra. Hit és idő, mire kiépítjük új feltételrendszerünket a saját életünkben – a boldogság, és innen nézve a siker is lassú. Sokat tehetünk érte, de tisztelni kell a ritmusát.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Szabó Eszter Judit
Kommunikációs szakember, újságíró. Hisz az önismereti- és terápiás munka sorfordító erejében. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy jógázni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.

Pin It on Pinterest

Share This