Amikor nincs hova kapaszkodni… – a Maradjunk annyiban című előadást ajánljuk

„Mindenki a maga sorsáért felelős, ha változtatni akarna, megtehetné.” „Miért nem megy el dolgozni, ahelyett, hogy kéreget?” „Nem adok neki piára.” „Egyszerűen csak büdös neki a munka.” „Van nekem elég bajom, nemhogy még a hajléktalanokat is én istápoljam!” „Ő tehet róla, hogy utcára került, nyilván megvan az oka.” Hosszasan lehetne még sorolni azokat az önfelmentő mondatokat és gondolatokat, amelyeket akkor mantrázunk, amikor hajléktalan embert látunk, és/vagy visszautasítjuk, ha segítséget kér tőlünk.

Amikor odalép hozzánk valaki, és kér, földre szegezett tekintettel rázzuk a fejünket, ingerülten az orrunk alá sziszegjük, hogy „nem, most nem, nincs nálam, hagyjál” – jobb esetben hozzátesszük, hogy ne haragudj. Egyszerűen csak nem nézünk oda, elfordítjuk a fejünket a másik irányba, megpróbálunk minél gyorsabban kilépni a helyzetből, felgyorsítjuk a lépteinket, rohanunk tovább az úgynevezett rohanó hétköznapokban. Sietünk A-ból B-be, otthonról a munkába, a munkából haza. Miközben ők maradnak egyhelyben, mert nincs se munka, se otthon. Nekik nincsen hova menni.

És nem, ezt nem az ismerősöm ismerősének a barátja csinálja: mielőtt bárkiben felmerülne, hogy beláthatatlan morális magasságokból osztom az észt a hajléktalankérdésről, gyorsan szeretném hozzátenni, hogy ez velem is történik, ezt én is csinálom: semmivel sem vagyok különb azoknál az embereknél, akik nap mint nap lefutják ezeket a gondolati köröket, amikor a dolgukra sietve – olykor szó szerint – átlépnek és keresztülnéznek a kiszolgáltatott helyzetbe került embertársaikon.

Az, hogy ez így van, az én felelősségem is. Nem másé, nem a szomszédé, nem a főnöké, hanem az enyém.

Kemény dolog ezt így leírni, kemény dolog ezzel szembenézni, de amikor jegyet vettem a Centrál Színház Maradjunk annyiban című darabjára, akkor arra gondoltam, hogy egy próbát azért megér.

És tényleg megérte

Persze senki ne számítson katartikus és felszabadító színházi élményre, könnyed előadásra pláne… A darab egy 26 éve az utcán élő hajléktalan nő, Lakatosné Jutka életéről szól, amit Szalai Kriszta írt meg és vitt színpadra, ő a monodráma főszereplője. A színésznő azt követően, hogy megismerte Jutka történetét, még a darab megírása előtt öt napot töltött az utcán.  Valószínűleg ez is nagyon sokat tett ahhoz, hogy ennyire mellbevágóan és átlényegülten, a maga pucér valóságában mutatja meg a színpadon ezt a történetet.

Szándékosan nem úgy fogalmazok, hogy „elmeséli”. Mert ezt a történetet nem lehet elmesélni, ez a szó nem való ide. Ez nem egy mese. Egyetlen eleme sincs, ami azzá teszi: a kendőzetlen rögvalóság visszhangzik az arcunkba a színpadról.

Egyetlen hajléktalan ember egyetlen története, ami olyan, mint egy örökké háborgó tenger. Hallgatni is pont olyan kényelmetlen a recsegő-ropogó mondatokat, mintha egy ilyen tengeren utaznánk.

Az utolsó pillanatig kapaszkodtam a gondolatba, hogy ezek bizonyára „csak” történetrészletek, hogy ezt biztosan az utcán hallottak alapján ollózta össze a színésznő több hajléktalan ember sorsából – de a darab végén bebizonyosodik, hogy nem ez a helyzet.

Arra, hogy mennyire nem, meggyőző bizonyítékot szolgáltat az előadás záróakkordja. Ez a záróakkord, (vagyis a találkozás Lakatosné Jutkával, az emberrel, akivel a színpadon elhangzó dolgok valójában megtörténtek), még hosszan visszhangzott bennem tovább – hazafelé a metrón, az aluljáróban, és fülsiketítően hangos lett, amikor két nappal az előadás után odalépett hozzám a buszmegállóban egy hajléktalan férfi, hogy kérjen pár forintot…

Fotó: Székely Péter

Mert neki nincs…

És – ahogy az A Város Mindenkié csoport összegzéséből kiderül – ezzel vannak még így „páran”: „2015-ben az országban összesen több mint 60 ezer igénybevevőt tartottak nyilván a hajléktalan-ellátásban és családok átmeneti otthonában (…) és ami szintén megdöbbentő, a felnőtt korú lakosság 7 százalékának van olyan ismerőse, rokona vagy családtagja, aki hajléktalan. Vagyis több mint 600 ezer embernek közvetlen tapasztalatai vannak erről az élethelyzetről.”

Ezek a szikár tények, elborzasztó statisztikai számadatok. Amiért szerintem nagyon fontos a Maradjunk annyiban című előadás, az az, hogy ezeket a számokat történetekké változtatja. Történetekké, amelyekről szeretnénk azt gondolni, hogy „nem véletlenül alakultak úgy, ahogy”, hogy nincs hozzá közünk, hogy nem is léteznek, hogy azok nem érzésekkel teli, hús-vér emberekről szólnak. Pedig de.

Az, hogy Szalai Kriszta és Lakatosné Jutka ebből a több tízezer történetből megmutatott egyet, szerintem óriási dolog, és – ahogy az az előadáson is elhangzott – a taps nem ennek a keserves élettörténetnek, hanem a bátorságnak szól, amiért az igazi főszereplőnek ezt volt ereje megosztani és megmutatni.

Ez a darab elmondhatatlanul sokat tesz azért, hogy átértékeljük magunkban a gyakran mantrázott önfelmentő mondatokat, hogy a Centrál Színház épületéből kilépve, (ironikus módon éppen az Andrássy úton, a luxuscikkekkel megpakolt kirakatok előtt sétálva) kicsit átkeretezzük a világról alkotott képünket. És ami még fontosabb:

az előadás megmutatja azt is, hogy amit ezekből a félresiklott emberi sorsokból mi látunk, az csak a jéghegy csúcsa, és a mélyben pótolhatatlan hiányok, az érintetteken kívül álló, sötét és borzalmas történések, feldolgozhatatlan traumák húzódnak. Olyan traumák, amelyek egy életre képesek megdermeszteni és mélybe taszítani egy embert. És ha – ahogy az Jutka esetében is történt – nincs a közelben egyetlen megtartó emberi kapcsolat, amibe belekapaszkodhatunk, akkor azon a bizonyos lejtőn nincs megállás. Akkor nincs mibe és kibe belekapaszkodni.

Azok az emberek, akik az utcán élnek és nincs mit enniük, nincs hova, nincs kihez hazamenniük, csak belénk tudnak kapaszkodni. Ezért kérnek segítséget és nekünk ezért kell megpróbálnunk segíteni.

Szalai Kriszta célja, hogy az előadás minél több emberhez eljusson, és minél több embert érzékenyebbé tegyen erre a problémára. Amennyiben úgy gondolod, hogy a 1,5 órás darab hasznos színház-pedagógiai előadás lehet a környezetedben, például színházban, vagy helyi művelődési házban, akkor itt érdeklődhetsz.

Érdekesnek vagy hasznosnak találtad a cikket? Ha igen, akkor iratkozz fel hírlevelünkre, így biztosan nem maradsz le a legizgalmasabb pszichológiai témájú hírekről, programokról és cikkekről.

Fotó forrás: itt