„Nincs rossz gyermek, csak irányvesztett” – Mi is az a melegszívű fegyelmezés?

Toporzékol. Hisztizik. Ellenszegül. Provokál. Követelőzik. Visszabeszél. Hazudik. Agresszív. Utálatos. Nemtörődöm. Sokunk számára ismerősek ezek, a kisgyermekkortól egészen a kamaszkorig tapasztalható viselkedésformák, melyeket nem ritkán a rosszaság jelzővel intézünk el. Valóban lehet rossz egy gyerek? Kim John Payne világhírű gyermekpszichológussal karöltve ennek járunk utána.

Kim John Payne gyermekpszichológus és pedagógus több évtizeden keresztül dolgozott szociális munkásként, gyermek és felnőtt tanárként a világ minden táján. Ázsiai menekülttáborokban töltött évei alatt olyan gyermekekkel foglalkozott, akik átélték a poszttraumás stressz-zavart, vagyis a háború következményeitől szenvedtek. Payne később megfigyelte, hogy a háborús traumát nem átélt, vagyis a látszólag sértetlen társadalmak gyermekei is hasonló tüneteket produkálnak.

„Felfokozott éberség, idegesség, szorongás, az alkalmazkodóképesség hiánya, az impulzusok kontrolljára, vagy az empátiára való képtelenség, amit ma sokszor a rossz vagy engedetlen gyűjtőnévvel illetünk, a mai békében élő társadalom legkisebb tagjaira is fokozott mértékben jellemző.”

A szakember hosszú terepmunkája során szerezett tapasztalatai alapján arra a következtetésre jutott, hogy nincs rossz gyermek vagy kamasz, csak irányvesztett: a problémás és ellenszegülő viselkedés mögött olyan kis lélek bújik meg, aki nem érzi magát biztonságban, ezért frusztrált és zavarodott. A biztonság hiányának megéléséhez pedig nem kell valódi háborús övezetbe vonulnunk, a frontvonal sokszor a saját családi életünk színpadán alakul ki.

Payne az Egyszerűbb gyermekkor című nagysikerű kötetében már felvázolta a nyugodtabb,  boldogabb, kiegyensúlyozottabb gyermekkor felé vezető út mérföldköveit, legújabb,

Melegszívű fegyelmezés című könyvében pedig annak járt utána, miként válik egy gyermek és ezzel együtt a családja is irányvesztetté, kölcsönös tanácstalanságuk hogyan alakul egyre kellemetlenebb, folyamatosan egymásra ható, öngerjesztő folyamattá.

„Amikor a gyermek a legrosszabb formáját hozza, nekünk akkor kellene a legjobb formánkat hoznunk: ehelyett a bennünk munkáló kétség és bűntudat gyakran egy szempillantás alatt dühös reakcióba csap át” – summázza a legnehezebb gyermeknevelési helyzeteket Payne, aki nemcsak nyakon csípi a problémákat, hanem gyógymódot is kínál rájuk: a melegszívű fegyelmezést. Bár a fegyelmezés szó sokunk tudatában a szigorral, netán a verbális büntetéssel vagy fizikai fenyítéssel azonosul, a szakember szerint a „a fegyelmezés nem büntetés, hanem a család alapértékeihez nem tartozó felesleg lefaragása.”

A zavarodottság megértése – túl sok zaj, csábítás és követelmény

Mi zavarja a gyermekünket, miért fordult ki önmagából és viselkedik problémásan?

Payne szerint egy gyermek akkor bokrosodik meg, amikor a belső világa összeütközésbe kerül a külvilággal. Ha a belső világát elöntik a kívülről érkező benyomások és elvárások, a gyerek ki fog borulni vagy ellenszegül.

„Az egészségesen fejlődő gyermek bábszerű tokot képez maga körül azon a felületen, ahol a külvilág ingerei és követelményei a belső világa erőivel és képességeivel találkoznak. Ez a védőburok választja el egymástól a külső és a belső világot. Amikor a kétféle irányú „erők” egyensúlyban vannak – azaz a világgal töltött idő mellett jut elegendő önmagával, a szeretteivel és a természetben tölthető, pihentető ideje is, akkor a gyermek rugalmas és állóképes lesz.

Ilyenkor a báb belsejében egy élénk, sokoldalú személyiség érik, akinek folyamatosan fejlődik az önismerete, az önbecsülése, és egyre jobban tájékozódik az életben” – összegezi az író. Szerinte viselkedési gondok akkor keletkeznek, ha a külső és belső erők egyensúlya felborul: a külső nyomás túl erőssé válik, a gyerek túlterheltnek érzi magát és ellen fog állni. Amikor a gyerekek „kifordulnak önmagukból”, akkor egyszerűen csak „visszalőnek”, ám valójában a kiegyensúlyozatlan életüktől szenvednek.

De mivel terheljük túl őket? – tesszük fel magunkban a kérdést. Ebbe Payne szerint sok minden belejátszhat: túl sok játékszer, túl sok iskola utáni tevékenység, túl sok tévézés vagy számítógépezés, túl sok felnőttinformáció. Ezeket tetézheti az óvoda vagy iskola utáni bevásárlás, a közlekedés, az orvosi vizsgálatok, a házi feladat. Ilyenkor a gyerek vagy kamasz „ostromlott állapotba” kerül, úgy érzi, hogy már nem bírja sokáig tartani a frontot, előbb visszavonul, majd ellentámadásba megy át. Azonban van remény, egyrészt a háború megelőzhető, másrészt, ha már kialakult, lehet tűzszünetet, sőt békét is kötni – biztat bennünket a szakember.

A határok tisztáznak, a falak elválasztanak

Egy angolszász mondás szerint „jó kerítés épít jó szomszédságot” – említi Payne, aki szerint ebből az következik, hogy a jó család jó határokra épül. Mitől függ, milyen határokat húzunk, vagy húzunk-e egyáltalán határokat? Sok esetben ez a saját gyermekkori élményeinkre vezethető vissza: vagy kísértetiesen másoljuk a szüleinket, vagy homlokegyenest ellenkező nevelési elveket követünk, ahogyan a kötetben szereplő édesanya: a gyermekkorában túlszabályozott, szigorú katolikus nevelésben részesült nő, miután elköltözött otthonról, hátat fordított a vallásnak is. Később saját gyermekeinek sem volt hajlandó korlátokat szabni, mert semmiben sem akarta meggátolni őket. Aztán jött a keserű ébredés.

„Mivel a szüleim falépítők voltak, vadul romboltam le minden keretet, ami érzéseim szerint korlátozott engem vagy a gyerekeimet – így az évek során elidegenítettem magamtól nemcsak a gyerekek barátainak szüleit, de a tanárokat is. Meggyőztem magam, hogy a gyerekeim szabadságáért küzdök, de ma már látom, hogy így csak vadak, kiszámíthatatlanok és tiszteletlenek lettek. Egyáltalán nem az történt, amire én gondoltam, amikor szabadságot adtam és kívántam nekik.”

Szabadság és rend

Payne azt is megfogalmazza, milyen a jó határ: szilárd, de változtatható. Nem túl laza, és nem is túl szoros. A határok akkor működnek jól, ha nemcsak a gyereknek, hanem a szülőnek is irányt mutatnak. A gyerek, a kiskamasz vagy a kamasz talán nem lelkesedik a határokért, de valójában biztonságérzetet ad neki, hogy tudja a helyét a családban, a szűkebb és távolabbi értelemben vett világban. Tehát szükség van a családot meghatározó határokra – ami nem egyenlő a családtagokat elválasztó falakkal.

A fegyelem három fázisa

A kötet egy nagyszerű modellt kínál ahhoz, hogy a gyermekek életkorához, és az egyéni helyzethez mérten választhassuk meg szülői alapállásunkat. Kim John Payne fegyelmezési filozófiája hármas elvre épül: alapja a Kormányzó-Kertész-Kalauz megközelítés. Ez a szülői beavatkozás három, egymásra épülő fázisa: három olyan szerep, amelyek segítségével megfelelő módon reagálhatunk bármely kényes fegyelmezési helyzetben.

Kormányzó-fázis

A kisgyermekkortól 9 éves korig.

A nevelés ebben a szakaszában jóindulatú, a gyermek igényeit jól ismerő családi Kormányzóként kell működnünk. A Kormányzó szülő határozott, egyértelmű vezetőként ért ahhoz, hogyan húzzon meg szeretetteljes hozzáállással szilárd határokat, amelyek biztonságot és jó közérzetet adnak a gyermeknek. A szülőknek ebben a fázisban védelmezniük kell a „családállam határait”, vagyis kiszűrni minden olyan momentumot, amitől óvni kell egy kicsi gyereket. Payne szerint ezt a szerepet csak úgy tudjuk hatékonyan megvalósítani, ha hajlandóak vagyunk eljátszani a tekintélyszemély szerepét, aki betartatja a szabályokat és óvja a családi értékeket. Így a gyermek biztonságban érzi magát, megtanulja szabályozni indulatait és követni a vezető iránymutatását. Ez megteremti az egészséges alapot.

Kertész-fázis

9 éves kortól 13 éves korig.

A jó kertész vagy gazda mindig figyeli a talajt, hogy tudja, mikor vessen, mikor arasson. Türelemre és gondos megfigyelésre vagy szüksége, de ha megszületett a döntése, teljes mellszélességgel kell végrehajtania. Egy búzamezőt nem lehet többé-kevésbé learatni! Kiskamasz gyermekünknek látnia kell rajtunk, hogy meghallgatjuk, odafigyelünk rá és ráhangolódunk, amint egyre inkább – és változó módon – képes kezelni önmagát. Ugyanakkor látnia kell azt is, hogy továbbra is a szülő a főnök, és ő a felelős a végső döntésekért. A Kertész segíti a kibontakozó kiskamaszt abban, hogy észrevegye, mindenki függ mindenkitől a családban, amelynek ő is tagja. A szülő továbbra is vezető, de olyan vezető, akinek fontos, hogy a kiskamasz hogyan látja a dolgokat és milyen tervei vannak. Mindez természetes módon vezet a kamaszévek Kalauzához.

Kalauz-fázis

13 éves kortól a tinédzserévek végéig.

A Kalauz már ismeri a járást, és meghallgatja a kamasz elképzeléseit, együtt tervezik meg a céljai és az álmai felé vezető legjobb utat.

A Kalauz maga is korábbi felfedezők nyomában jár, akik térképet rajzoltak a bolyongásaikról, és megosztották a tapasztalataikat. Hosszú évek óta tartó, sikerekkel és kudarcokkal tűzdelt felfedezőútja során a Kalauz is gondos kiegészítéseket fűzött a maga térképéhez. Bár így sem lett teljes, ez a térkép szolgálatot tehet bármelyik újoncnak, amikor útnak ered.

A jó Kalauz azt is tudja, hogy a hegytetőre nem egyetlen út vezet, és egy új felfedezőnek is megvannak a maga elképzelései, merre taposson ösvényt, talán olyan képességei is vannak, amelyek által ott is átjut, ahol mások elakadtak.

Amikor kamasz gyermekünket igyekszünk kalauzolni, ügyeljünk rá, hogy a magunk élettapasztalata ne nyomja el az ő kibontakozó életszemlélete iránti érzékenységünket. A tinédzsert a saját útja érdekli a legjobban, nem pedig a mi véleményünk! Amikor félresiklani látszanak a dolgok, beszéljünk a kamasszal az ő útjáról, és arról, hogy mi tudná segíteni, és mi hátráltatja.

A Melegszívű fegyelmezés című kötet mindhárom életszakaszra hoz valódi példákat, szerzője pedig idéz a hozzá forduló elkeseredett anyák, apák leveleiből, számtalan gyakorlati esetet elemez, ezzel valódi mankókat kínál a szülőknek a legkényesebb vagy éppen legkilátástalanabbnak tűnő helyzetekben is.

És ha elkéstem?

„A gyerekem 15 éves, és végig rosszul csináltam az egészet. Végleg elrontottam?” –  kérdezi egy tinédzserével küzdő édesanya. Payne válasza hangsúlyosan nem. Soha nincs túl késő. A melegszívű fegyelmezés minden életkorban alkalmazható megközelítést jelent, amellyel még egy serdülőnél is jó eredményeket érhetünk el. Csak fel kell tennünk magunkban a kérdést: kinek kell lennem itt és most, hogy a gyermekemnek segíthessek?

Bárányok és farkasok

A könyv talán legfontosabb üzenete az, hogy a fegyelmezés és a családi játékszabályok meghozása és betartatása nem egyenlő a családi zsarnoksággal. Ha a gyerekeknek egészséges határokat szabunk még 8-9 éves koruk előtt, az nem fenyeget azzal a veszéllyel, hogy alárendelődő „birkatermészetre” neveljük őket. Inkább tekintsünk a fiataljainkra kerítések biztonságát igénylő bárányokra. Amíg tudatosan a gyermek változó igényeihez igazítjuk a határokat, nem fogjuk sem elnyomni, sem túlterhelni őket.

„A jól meghatározott, koruknak és viselkedésüknek megfelelő korlátok a gondoskodás és biztonság érzetét nyújtják a gyerekeknek, így a családi kötelék is erősödik általuk.”

Tehát nem az a kérdés, hogy szabjunk-e határokat, hanem hogy mikor, hol és hogyan húzzuk meg őket. Ebben ad megszívlelendő tanácsokat a kötet.

Forrás: Kim John Payne: Melegszívű fegyelmezés – Kisgyermekkortól kamaszkorig. Kulcslyuk Kiadó