Amikor a jóból is megárt a sok – Mi a veszélye annak, ha mindig kedves vagy?

Szerző: | 2018. 08. 22. | Social&Smart | Olvasási idő: 13 perc

Egy barátságos gesztus, egy önzetlen szívesség vagy egy nagylelkű ígéret – kedvesnek lenni egyre nagyobb érték és hiány egyre inkább elzárkózó, elszigetelődő társadalmunkban. Mindig és minden helyzetben figyelmesnek, jóindulatúnak és türelmesnek lenni azonban lehetetlen, sőt, ha túlzásba visszük a próbálkozást, káros is. Ha a fogaidat összeszorítva akkor is kedves és megértő maradsz, amikor ugyanabban a helyzetben más már ordítana, ha automatikusan igent mondasz minden kérésre, ha te vagy az első, aki az embereknek eszébe jut, ha kisebb-nagyobb szívességről van szó, vagy ha olyat is megígérsz, ami kellemetlenséggel és áldozattal jár részedről, mégis úgy érzed, nem léphetsz vissza – akkor bizony esélyes, hogy a túlzott kedvesség csapdájába estél.

Jónak lenni, vagyis önként és önzetlenül segíteni, figyelni és törődni embertársainkkal a társadalom által elismert, nagyra tartott jelenség. A másokkal szembeni jóindulat és segítőkészség egyértelműen pozitív hatással van pszichológiai jóllétünkre: örömtelibbnek és elégedettebbnek érezhetjük magunkat tőle, javítja az önértékelésünket, kapcsolatainkat stabilabbá és mélyebbé teszi, valamint erősíti saját létezésünk és a világ értelmébe vetett hitünket. Így hát felmerülhet a kérdés: mi lehet abban a rossz, ha jók vagyunk – vagy legalábbis minden esetben törekszünk rá. A segítőkészség örömén és lélektani előnyein kívül azonban létezik egy olyan halvány határ, amelyen túl a kedvesség nem építi, hanem rombolja testi-lelki egészségünket, ugyanis rengeteg elfojtott sóhajjal, erőltetett mosollyal, lemondással és feszültséggel járhat, melynek során valójában becsapjuk és elrejtjük önmagunkat.

Legyetek jók, ha tudtok – a többi nem számít?!

Robert Taibbi The Dangers of Being Nice című írásában bemutatja, hogy a jóságra való törekvésnek milyen tudattalan mozgatórugói, indítékai és pszichológiai veszélyei lehetnek: ezek alapján elkülöníti az érték-, valamint a szorongás-vezérelt kedvességet. Az értékrendből származó segítőkészség a világ, az emberi együttlét és a kapcsolatok működéséről, esetleges szabályairól szóló meggyőződésekből, hiedelmekből és elképzelésekből fakad. A kedvesség ebben az esetben egy olyan alapvető bizalomból eredő érték, mely az emberiségbe, a sorsközösségbe és az univerzum egyfajta működési rendjébe vetett hiten alapszik. Az ilyen megközelítéssel rendelkező személy bízik abban, hogy az ő hozzáállását és viselkedését a másik fél is tükrözni fogja – vagyis ha ő kedvesen és jóindulatúan közelít a másikhoz, a másik is hasonló módon fog vele bánni.

A szerző hangsúlyozza, hogy ez a fajta jószívűség nemcsak a másik, hanem a saját szempontjainkat is figyelembe veszi, azaz csak bizonyos határok között valósul meg. A jóság értékében hívő személy önmagával szemben is együttérző és kedves, azaz saját érdekében és védelmében képes nemet mondani, határozottnak és őszintének lenni anélkül, hogy a másik felet megbántaná vagy megsértené ezzel.

A szorongás-vezérelt kedvesség ezzel szemben inkább a „kell”-ekből, a magas elvárásokból és a mindenáron megfelelni akarásból származik. Míg az értékrendből fakadó jóság az önmagunkhoz és másokhoz való egészséges viszonyt testesíti meg, a szorongásból kiinduló ezzel ellentétben önmagunk leértékelését, a másoknak való alárendelődést mutatja. Taibbi szerint egyfajta önvédelmi és stresszkezelési manőverként is szolgálhat az örökös készségesség:

az egyedüli érzelmi biztonságot ilyenkor az jelenti, akkor válunk elfogadhatóvá és szerethetővé, ha úgy viselkedünk, azt mondjuk és mutatjuk, amit elképzelésünk szerint elvárnak tőlünk – vagyis hogy mindig, minden körülmények között és mindenáron jók legyünk.

Az egyén önértékelését és az önmaga iránti szeretetét ekkor mások véleménye és értékelése határozza meg, a látszólagos türelem és jóindulat mögött pedig a konfliktusoktól való félelem bújik meg. Így ez a fajta kedvesség valójában egy pajzsként szolgál, amely véd minket attól, hogy valódi arcunkat mutatva kudarcnak, elutasításnak vagy sérülésnek tegyük ki magunkat, titkolva ezzel valós gondolatainkat, véleményünket és érzéseinket.

Vigyázat, robbanásveszély!

Negatív érzelmeink, azaz a harag, a bánat, az irigység és a félelem emberi mivoltunk természetes és hasznos velejárói, és ugyanolyan létjogosultságuk van, mint az örömnek, a hálának és a büszkeségnek. A görcsös jóra való törekvés során azonban nem megengedett a negatív érzelmek megélése – az örökös „jófiúk és jólányok” úgy vélik, nem mutathatják ki, ha valaki feldühítette vagy megbántotta őket, mivel akkor eltérnének az általuk idealizált viselkedéstől, valamint lehetőséget adhatnak arra, hogy a másik esetleg negatív módon ítélje meg őket.

Mivel normális esetben egy nap alatt, kisebb vagy nagyobb intenzitással, de többször is átélünk negatív érzéseket, ezért az állandó kedvesség szinte folyamatos elfojtással jár. Érzelmeink mélybe való lenyomása és ott tartása rengeteg pszichés energiát igényel és kelt, amely nem kerül feldolgozásra, ezért csak egyre növekvő, egyre sűrűbb feszültséget generál.

A mindenáron kedvességre törekvő személyekre jellemző lehet a váratlannak tűnő, a látszólag szinte semmiből kirobbanó acting-out, azaz indulatkitörés, melyet általában még több bűntudat és önmarcangolás követhet. Egy ilyen kitörés során a felgyülemlett pszichés energia talál magának egy kis rést, szelepet, melyen át némileg kipárologhat – ilyenkor egy jelentéktelennek látszó helyzetet hurrikán módjára, kontrollt vesztve, meglepően és aránytalanul nagy indulattal reagálunk le. A robbanást követően megrémülhetünk saját indulatainktól, és a szégyenkezés miatt az eddigieknél is jobban igyekszünk majd minél inkább kordában tartani, elfojtani negatív érzéseinket. A ki nem adott feszültség és érzelmeink ilyen mértékű korlátozása depresszióhoz, szorongáshoz, szerhasználathoz, testi és lelki kimerültséghez is vezethet.

Másokkal együttérző, önmagunkkal kíméletlen

Míg a túlzottan kedves személyek másokkal folytatott interakcióban, párbeszédeikben mindig megértőek és elnézőek, addig magukkal szemben merevek, kíméletlenek – sőt, olykor a legkegyetlenebbek.

Képtelenek magukkal együttérezni, folyamatosan ellenőrzik, kritizálják és minősítik saját viselkedésüket, a vélt hibákon és tévedéseken nem tudnak felülemelkedni és megbocsátani, helyette egyre csak ostorozzák magukat – „sokkal jobbnak kellene lenned”, „csakis a te hibád”, „megbocsáthatatlan, ahogy viselkedtél”.

Ez a fajta, önmagukkal szemben gyakorolt verbális agresszió azonban csak tovább erősíti a negatív spirált, önvádat, szégyent és neheztelést ébresztve bennük saját magukkal kapcsolatban.

„Pedig kitalálhattad volna…!”

A neheztelést azonban nem csak magukkal szemben, hanem – ugyan mélyen elnyomva, de – mások felé is érzik. A jószívűség és a segítőkészség általában elvárásokkal is jár a másik felé – hiszen a másik majd biztosan értékelni, viszonozni fogja önzetlen cselekedetüket, erőfeszítéseiket és az érte meghozott áldozatokat, vagy legalábbis megköszöni azokat. Ezek az elképzelések azonban csak ritkán válnak valóra: mivel az állandóan kedves személyek általában nem kommunikálják, mennyi időt és energiát jelentett nekik a jótett, vagy azt, hogy nekik mire lenne szükségünk, a másik fél pedig nem tudja magától kitalálni, ezért a nyílt és őszinte önkifejezés hiányában a hála és a viszonzás a legtöbb esetben elmarad. A folytonos kedvesség végén tehát a legtöbbször magukra maradunk a keserűséggel, fortyogással, önsajnálattal és a másikkal szemben érzett, gondosan elfojtott nehezteléssel.

A maszk mögött

A kapcsolaton belüli elégedettséget és kiegyensúlyozottságot a ki nem mondott vágyakon, a magas elvárásokon és a neheztelésen kívül erősen befolyásolja még az önfeladás és konfrontációtól való félelem. A túl kedves személyek annyira félnek kiállni és megvédeni saját igényeiket és szükségleteiket, esetleg vitába szállni miattuk, hogy önként és automatikusan a legutolsó helyre teszik magukat.

Taibbi leírása szerint

az állandó „jófiúk és jólányok” hajlamosak a pre-kompromisszum jelenségére: próbálják előre kitalálni a másik fél vágyait, és azokkal összhangban alakítják a saját igényeiket, végül eleve ezeket kommunikálják a másik fél felé – vagyis a valódi párbeszéd, az igazi, mindkét félnek kedvező kompromisszum kialakítása előtt már lezajlott belül, csendesen a saját igényekről való lemondás és önfeladás.

Ilyen módon azonban rejtve maradnak az álmok, a vágyak, a hóbortok, a sebek és a csorbák, vagyis mindaz, amitől igazán esendő és csodálatos, vagyis önmaga lehet az ember. Mivel azonban folyamatosan feladják és elrejtik önmagukat, így nem képesek igazán őszinte, meghitt és intim kapcsolatot kialakítani, hiszen a másik fél valójában sosem ismerheti meg őket – csak azzal a nehéz, kifogástalan és hűvös maszkkal érintkezhet, amelyet viselője a hibáktól és az elutasítástól való félelem miatt vett fel.

Feladnál egy kis kedvességet?

A szerző a túlzott kedvesség pszichológiai ártalmainak összefoglalása mellett a kiutat is megmutatja a fárasztó mosolyok és szívességek, a megfelelési kényszer, a felületes kapcsolatok és az önfeladás verméből. Ha elég volt a kedvességből, a következőket érdemes megfontolnunk, szem előtt tartanunk és napi szinten gyakorolnunk:

1. Megismerni valódi gondolatainkat, érzelmeinket, reakcióinkat: A „jófiúk és jólányok” annyira el vannak foglalva a körülöttük levő személyek, a külvilág monitorozásával, hogy saját belső világuk rezdüléseire már nem is marad kapacitásuk. Éppen ezért ajánlatos az eddig kifele irányuló figyelmet befelé fordítani. Törd meg a szokásos köröket és rutinokat – mielőtt egyből igent mondanál, vegyél egy mély lélegzetet, és tedd fel magadnak a kérdést: „Mit is érzek valójában? Mit is szeretnék tenni? Mihez volna kedvem?” Ha megvannak a válaszok, légy őszinte magaddal és másokkal, kezdj barátkozni azzal a szóval, hogy: nem! Csak mondd ki, és megtapasztalhatod, hogy nem történnek akkora katasztrófák, mint amiket vártál.

2. Elfogadni és használni negatív érzéseinket: A félelmünk, a haragunk, az indulatunk és a fájdalmunk is mi vagyunk, sőt, hasznos jelzéseket adnak számunkra – a haragunk például figyelmeztethet arra, ha határainkat éppen megsértik és átlépik.

Attól, hogy valaki vagy valami felbosszant, elkeserít, ugyanolyan elfogadható és szerethető vagy, mint előtte. Jobban belegondolva, ha a másik fél megijed a dühödtől, esetleg csak legyint vagy kineveti félelmedet, nem tud megbirkózni a csalódottságoddal, hanem ezeket látva inkább ellök és elítél, akkor inkább neki vannak problémái és nehézségei a negatív érzelmek kezelésével és feldolgozásával.

Engedd bele magad bánatodba, éld meg dühödet, pörgesd ki magadból bűntudatot! Ha kitisztult a fejed, nézz rá a helyzetre, a kiváltó okokra, a szerepedre és az összefüggésekre – ha hagyod őket megmutatkozni, a negatív érzéseid segítik fejlődésedet.

3. Légy kedves – önmagaddal! Eleget hallgattad már a kritikus hangodat – kezdd el gyakorolni az önmagaddal együttérző beszédet. Próbálj meg olyan kedves, türelmes, szeretetteljes és törődő lenni önmagaddal, amennyire eddig másokkal voltál. Az egészséges önzés jegyében a listád utolsó helyéről hozd fel magad az első helyre, hiszen ezt helyetted senki nem fogja tudni megtenni. Ne feledd: kedvesnek lenni (alapvetően) menő – pláne önmagaddal!

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Brunner Zsanett Anna
Pszichológus és elfeledett esztéta, aki nehezen ír magáról tőmondatokban. Amiben mindig is biztos volt, hogy szeretne írni, és az emberi lélek finom rezdüléseit felfedezni. Számára az a minden, ha gyöngyöt dobálhat és a semminek örülhet. Folyton zsonglőrködik az idővel és a nagy kérdésekkel, de nem adja fel. Hiába tagadja, örök idealista marad. Meg a nagyon rossz vicceket is szereti.

Pin It on Pinterest

Share This