„Erről is te tehetsz” – Miért hibáztatunk mindig valakit?

A szüleinket. A társunkat. A főnököt. Önmagunkat. Sok mindenkit elővehetünk azért szóban vagy gondolatban, ha valami nem úgy sikerült, ahogyan elterveztük – legyen szó egy megbeszélésről, de akár a pályaválasztásunkról is. Mi állhat annak a hátterében, hogy ha félresiklik valami, sokan azonnal a felelőst keressük, és nem nyugszunk, amíg meg nem találjuk? És ha megtaláltuk – vajon hogyan tovább?

„A konyhámban vagyok, és egy bögre kávét iszom. Fehér nadrágot viselek egy kardigános együttessel. Hirtelen elejtem a bögrét, ami millió darabra törik a padlón, a kifröccsenő kávé pedig beteríti a ruhámat. És azonnal, abban a milliszekundumban, amint a bögre földet ért, az én számat a következő mondat hagyja el: A fenébe, Steve!”

Ezt a kis anekdotát Brené Brown, az ismert amerikai kutatónő osztotta meg a hibáztatásról szóló videójában. Brown, ahogy maga is bevallja, szintén azok közé tartozik, akik hajlamosak rögtön felelőst keresni, ha valami nem, vagy rosszul sikerül. A hibás pedig ebben a fenti esetben a kutatónő férje, Steve volt.

De ő kezdte!

Steve ugyanis néhány barátjával együtt rendszeresen eljár vízilabdázni. Így tett a kávés incidenst megelőző estén is. A felesége figyelmeztette, hogy érjen haza legkésőbb tízre, mert nem tud elaludni addig, amíg ő nincs otthon. Steve azonban csak fél tizenegyre futott be, ami miatt a nő a szokottnál később tudott lefeküdni, ezért másnap fáradt volt, és még a délelőtti órákban egy második bögre kávé mellett döntött – ami végül a padlón landolt. Brené Brown okfejtése szerint tehát természetesen a férje a hibás a tönkrement ruhákért és a rendetlenségért, hiszen ha nem késett volna előző este, ő soha nem is töltötte volna ki magának azt a második kávét. Logikus, nem igaz?

„Tulajdonképpen ekkor jöttem rá arra, hogy milyen óriási mértékben érint engem is a hibáztatás problémája” – vallja be a kutatónő. A hibáztatás (azaz angolul blaming, amiről biztosan sokaknak eszünkbe jut a mi magyar „blamálni” szavunk…) folyamata gyakran kicsit úgy festhet a külső szemlélő számára, mint azok a régi, óvodáskori csetepaték, amikor az igazságért kiáltva a másikra mutatunk: „De hát ő kezdte!!!”.

Ahogyan Steve és a kávé, valamint a klasszikus „ki nézett csúnyán a másikra” konfliktus esetében: lehet, hogy megtaláljuk, ki a felelős a történtekért, és még az is megeshet, hogy elnyeri érte méltó büntetését. Az igazi kérdés azonban az: megváltozik-e ettől bármi?

Még ha az enyém is, de legalább legyen valakié

A kávé biztosan nem varázsolódik vissza a bögrébe, és a lehorzsolt térdek sem gyógyulnak meg egy csapásra attól, hogy kiderül, ki a hibás. A szakításunk, a munkahelyünk elvesztése sem lesz semmis attól, ha megtaláljuk, ki a felelős azért, ami történt. A hibáztatásnak tehát nem is a végeredménye igazán érdekes, hanem a gyökerei: hogy egyáltalán miért csináljuk.

Az első válasz, ami erre a kérdésre eszünkbe juthat, valószínűleg a felelősség áthárítása lehet; azaz annak a mindenáron való elkerülése, hogy nekünk kelljen elvinni a balhét. Ez az esetek egy részében igaz is lehet, ám a hibáztatás gyökere ennél is mélyebbre nyúlhat: azok ugyanis, akik igazán hajlamosak azonnal felelőst keresni egy balul sikerült dologért, ha nem találnak mást, ugyanolyan készségesen „blamálják” saját magukat, mint bárkit a környezetükben. Tehát túl azon, amikor a saját önértékelésünk védelmében mást jelölünk ki a kudarcaink forrásául, a hibáztatás egy nagyon fontos, ám illuzórikus érzést nyújt számunkra: a kontroll érzetét.

Úgyis tudtam, hogy becsapsz

„A hibáztatás egyszerűen annak a diszkomfortnak, fájdalomnak és haragnak a kiadása, amit érzünk egy ilyen helyzetben” – mondja Brené Brown. A szakember a kutatási eredményei alapján azt vallja, hogy a hibáztatás egyfajta fordított összefüggésben áll a bizalommal:

minél nehezebben bízunk meg a másikban, annál inkább hajlamosak vagyunk a felelőst keresni akkor, ha valami nem az elképzeléseinknek megfelelően alakul. És bár a felszínen úgy tűnhet, ezáltal a kezünkben tartjuk az irányítást, a mélyben ott feszül bennünk a düh, amely mintha azt mondaná: tudtam, hogy nem bízhatok meg benned, és látod, igazam is volt.

Ahogy azt mindezek alapján sejteni lehet, ez a fajta harag, bizalmatlanság és maga a hibáztatás folyamata nincs jó hatással sem ránk, sem pedig a kapcsolatainkra. Randi Gunther klinikai pszichológus, házassági tanácsadó szerint az, ha mindenért, ami balul üt ki, azonnal meg kell találnunk a felelőst, a párkapcsolaton belül egy fájdalmas, és rendkívül nehezen abbahagyható játszmába torkollhat.

Már megint

A párkapcsolatban ugyanis nagyon könnyen állandó szereplői lehetünk ugyanannak az újra és újra lejátszódó történetnek: félresiklik valami, amitől mindketten frusztráltak vagyunk, és elkezdődik a hibáztatás folyamata. A két fél aztán – temperamentumuknak megfelelően – vezeti végig a forgatókönyvet: vagy mindkettő a másikra mutogat, vagy pedig mindig lesz valaki, aki készségesen „elviszi a balhét”, miközben a másik „ugye, megmondtam” bólintással hátradől, és lelkesen hibáztat.

Abban, hogy melyik szerepben érezzük igazán otthonosan magunkat, fontos szerepet játszik a személyiségünk, gyerekkori tapasztalataink és az önértékelésünk. Alacsonyabb önértékeléssel, illetve – ahogy Gunther fogalmaz – „jógyerek” attitűddel ugyanis hajlamosabbak lehetünk arra, hogy készséggel simuljunk bele nem csak a felelős, de a bűnbak szerepébe is (azaz hogy akkor is vállaljuk a felelősséget, amikor nem mi hibáztunk).

Biztosan sokak számára ismerős a helyzet, amikor a pár egyik tagja indulatosan érkezik haza este egy, a kapcsolattól teljesen független munkahelyi konfliktus miatt – a másik pedig ösztönösen, szinte reflexszerűen bocsánatot kér, holott nem ő tehet az egészről.

A hibáztató működésmód pedig, valljuk be, hosszú távon akkor is kényelmes lehet, ha a személyiségünkből eredő hajlamunk nem is volt rá, hiszen minden konfliktus esetén ez lehet a mi „Ingyen kijöhetsz a börtönből” Monopoly-kártyánk, amivel minden vitás helyzetben miénk a nyerő pozíció… Randi Gunther szerint a párkapcsolaton belül ezt az ördögi kört csak akkor lehet megtörni, ha mindkét fél tudatosan figyel arra, mely ponton lépnek be ebbe a mintázatba, közösen megállítják a folyamatot, és ahelyett, hogy a felelőst akarnák mindenáron pellengérre állítani, a megoldáson kezdenek dolgozni.

Ő a hibás – de már úgyis mindegy

Ez a módszer nem csupán a párkapcsolatokon belül siethet a segítségünkre, ha mi magunk is hajlamosak vagyunk a hibáztatás ördögi körében pörögni. A kudarcokért, balul sikerült eseményekért vagy megtaláljuk a felelőst, vagy nem, a hibáztatás azonban egyvalamit egész biztosan nem hoz meg számunkra: a feloldást. Lehet, hogy kiderül, hogy a szüleink miatt vannak problémáink; lehet, hogy valamiért egyedül mi vagyunk a hibásak. De egy nagyobb képet szemlélve mennyire számít ez tulajdonképpen?

Felelősséget vállalni a tetteinkért, a döntéseinkért, és hibáztatni mást vagy magunkat, ha rosszul sikerül valami, két nagyon különböző dolog. Az első esetben ugyanis benne rejlik annak a lehetősége, hogy a személyiségünk fejlődik a kudarcok, negatív történések által, hiszen aktívan keressük rájuk a megoldást, és gyakoroljuk a kontrollt az élethelyzeteink felett. A másodikban azonban nem. Ott lényegében egy passzív szerepben várjuk, hogy jöjjön valaki, és igazságot tegyen – hiszen a másik volt a hibás.

„A hibáztatás azért is igazán káros a kapcsolatainkban, mert mindaddig, amíg dühöngünk, és felelőst keresünk, elveszítjük a lehetőséget arra, hogy empatikusak legyünk; ahogyan velem is történt a férjem és a kávé esetében” – mondja Brené Brown. A kutatónő szerint amint hibáztatni kezdünk, már nem figyelünk igazán sem magunkra, sem egymásra; nem halljuk meg azokat a történeteket, amelyekben nagy szükségünk lenne az empátiára: másokkal, de önmagunkkal szemben is.