„Miért nem kezd már végre valamit az életével?” – A tanult tehetetlenség hatása a párkapcsolatokra

Szerző: | 2019. 03. 04. | Én&Te | Olvasási idő: 12 perc

Gyakran előfordul, hogy egy párkapcsolatban azért borul az egyensúly, mert az egyik fél tele van célokkal, hiszen motiválja az önmegvalósítás lehetősége, a másik fél viszont képtelen kilépni a már megszokott helyzetéből.

Sokszor ez oda vezet, hogy a passzívabb fél inkább úszik az árral, kényelmesen „elvan” a párkapcsolatban, mivel nincsenek egyéni céljai, vagy egy mélyen gyökerező, bénító félelem miatt nem mer azok felé elindulni. Ez a különbség egy ideig nem okoz problémát, mert a kezdeti tűz és lelkesedés minden gondot elfed, de később a párkapcsolati egyensúly elbillenését okozhatja.

Fél megváltozni

Ilyenkor az történik, hogy a változás félelme passzív tehetetlenségben tartja az egyik felet, a másik pedig nem győzi kivárni azt, hogy párja elinduljon valamerre, ami miatt türelmetlen feszültség uralkodik a kapcsolatban.

Olyan ez az állapot, mintha egy kerek erdőben az egyik fél az egész területet meg szeretné ismerni, miközben a másik leül inkább a fa tövébe és várja, mikor tér hozzá vissza a párja.

Felvesz egy passzív, tehetetlen szerepet, amiben elhiteti magával és a másikkal, hogy neki egyáltalán nem fontos lépéseket tennie. Az aktív fél ebben a helyzetben két dolgot tehet: eldöntheti, hogy ő is leül a fa mellé és ezzel lemond a felfedezés öröméről (adott esetben a vágyairól), vagy egyedül indul el, hogy aztán tapasztalatokkal, sikerélményekkel megrakott hátizsákkal térjen vissza a fa tövében ücsörgő társához.

Ezek a tapasztalatok növelik az önismeretét és önbizalmát, míg a fa tövében gubbasztó fél ezt nem mondhatja el magáról. Ő ez idő alatt leginkább azt erősíti meg önmagában, hogy tehetetlen, semmire sem képes, sőt valószínű, hogy nem is kell erőfeszítéseket tennie, akkor is megvalósulnak a dolgok.

Nem csoda, ha idővel a két ember közötti különbség óriásira nő: miközben az aktív fél élményekkel gazdagodik, átesik egy jelentős személyiségfejlődésen, a másik egyre szerencsétlenebbnek érzi magát, hiszen érzékeli a saját lemaradását. Mindennek ellenére hiba lenne a passzív emberekre a „szerencsétlen flótás”, az „örök vesztes”, vagy a „lúzer” jelzőket aggatni – ahogy arra a cikk elején is utaltunk, a céltalanságnak tetsző állapot hátterében gyakran mélyen gyökerező félelmek húzódnak.

Ez a félelem az úgynevezett tanult tehetetlenséggel magyarázható, amely egyéni szinten, és egy társkapcsolatban is komoly következményekkel járhat.

De mi is az a tanult tehetetlenség?

A tanult tehetetlenség fogalma Martin Seligman nevéhez fűződik, az ő (egyébként meglehetősen kegyetlen) kísérlete érzékletesen megmutatja azt a folyamatot, hogy miként válhat valakiből az életet passzívan szemlélő és azt kilátástalannak látó ember.

Az 1960-as években megvalósított állatkísérlet keretében Seligman két csoportra osztotta a vizsgálatba bevont kutyákat.

Az egyik csoport állatait előző nap leszíjazták egy függőágyban, ahol kiszámíthatatlan időközönként áramütést mértek rájuk. Mivel le voltak kötözve, nem tehettek semmit a szabadulásuk érdekében. Ezzel szemben a másik csoport állatait nem bántották, nem tették ki ilyen hatásoknak. A kísérlet másnapján a kutyák (mindkét csoport) egy ketrecben szintén áramütést kaptak, de előtte egy lámpa felvillanása figyelmeztette őket a fájdalmas áramütésre. Ebből a ketrecből voltak kivezető menekülési útvonalak.

A kísérlet tapasztalatai azt mutatták, hogy azok a kutyák, akik előző nap szabadon mozoghattak, gyorsan rájöttek, hogy, ha a lámpa felvillanása után megkeresik a ketrecből a kivezető utat, akkor elkerülhetik a fájdalmat.

Azok a kutyák azonban, akik előző nap leszíjazva tűrték a fájdalmat, egy ideig ugyan keresték a ketrecből való menekülés útját, de hamar feladták a próbálkozást. Inkább a padlóra feküdtek és tehetetlenül várták a fájdalmas áramütést. Még akkor sem próbáltak menekülni, amikor kikapcsolták az áramot, mert előző nap azt tanulták, hogy nincs esélyük elkerülni a fájdalmat.

Tehát a gondolkodásukon még a körülmények megváltozásakor sem módosítottak. Ezért viselkedtek passzívan akkor is, amikor viszont lett volna lehetőségük a menekülésre és a fájdalom elkerülésére.

Tulajdonképpen ez, vagy legalábbis valami nagyon hasonló történik azokkal az emberekkel is, akik gyerekkorukban azt tanulták, hogy nincs értelme küzdeni, például az édesanyjuk közelségéért vagy figyelméért. Ennek sok oka lehet: előfordulhat például, hogy nem foglalkoztak velük, ha sírtak, vagy szomorúak voltak, de az elhanyagoló szülői attitűd mellett a bántalmazás is hasonló következményekkel járhat.

Ha valakinek a tudatába ezekben a korai években bevésődik, hogy „úgysincs értelme próbálkozni, mert az nem vezet sehova” vagy „Ha próbálkozom, akkor abból úgyis baj lesz” akkor jó eséllyel felnőttként is ez lesz a hozzáállása. Vagyis egy olyan felnőtt és társ válik belőle, aki inkább a fa tövébe kucorodik, vagy a padlón fekve, passzívan várja, hogy történjenek vele a dolgok…

Tanult tehetetlenség helyett tanult optimizmus

Ezzel szemben, ha valaki olyan közegben nő fel, ahol a szülei pozitív üzeneteket küldtek, biztatták, dicsérték, bátorították, reagáltak a jelzéseire, tehát biztonságos kötődést alakult ki, akkor az a gyermek felnőttként is könnyebben elhiszi, hogy egy adott helyzetben képes sikereket elérni.

Számukra nem veszélyeket rejteget a világ, hanem a sikerélmény forrásaként tekintenek a lehetőségekre.

Ha az egyik fél ezzel a mintával, ha úgy tetszik, belső motorral (vagy már készen, önismereti vagy terápiás munkával a háta mögött) érkezik a kapcsolatba, míg a másik a tanult tehetetlenség állapotában „fekszik a padlón”, akkor óhatatlanul kialakul kettejük között egy romboló játszma, amelyben az egyik fél passzív áldozattá, a másik fél pedig vagy megmentővé, vagy üldözővé válik.

Megmentő vs. áldozat

Az egyébként Eric Berne nevéhez fűződő párkapcsolati játszmák elmélete szerint, ha az áldozat az önsajnálat oldaláról közelíti meg a helyzetét, akkor ő indítja a játszmát. Például folyton azon siránkozik, hogy másoknak minden könnyű, bezzeg neki mennyire kilátástalan az élete.

Ebben a helyzetben az aktív partnernek két szerep „marad”. Vagy a megmentő szerepébe szorul, aki folyamatosan azon van, hogy valahogy megoldja a másik életét és ennek érdekében minden tőle telhető segítséget megad. Vagy üldözővé válik, aki minden eszközzel próbálja rávenni a másikat, hogy kezdjen már végre valamit magával és az életével.

Egyik szerep sem szerencsés, mert miközben a megmentői játszma a passzív félnek azt üzeni „Nem hiszem el rólad, hogy képes vagy!” vagy „Majd én mindent megoldok helyetted.”, addig az üldözött szerepében még tehetetlenebbnek érzi magát, hiszen rossz érzés számára szembesülni azzal, hogy párja elégedetlen vele.

„Úgy érzem magam, mint egy vándorcirkusz a temetőben”

Ott van tehát egy, a tehetetlensége miatt egyébként is lehangolt, rosszkedvű partner, aki mellett az energiától duzzadó, tevékeny társa legalább annyira tehetetlennek érzi magát, hiszen mindennél jobban vágyik arra, hogy egy hozzá hasonlóan jókedvű és motivált ember mellett élhessen.

Ezzel szemben azonban jellemzően az történik, hogy a kezdeti, a párkapcsolat újdonságának betudható lelkesedés semmivé lesz; egy idő után elkopnak a nevetések, a közös összekacsintások, a tréfával feloldott nézeteltérések és sokszor a szex is. Hiszen hogyan tekinthetnénk kívánatos férfinek/nőnek azt az embert, aki önmagában sem hisz? Hogyan tudná valaki működtetni az inspiráló szexuális energiát, ha nem bízik önmagában?

Ehelyett csalódottságtól átitatott veszekedések, a tehetetlenségből fakadó dühös megnyilvánulások ütik fel a fejüket. Ahogy egy kliensem fogalmazott:

„Este, amikor egy sikeres nap után hazamegyek, mosolyogva, jókedvűen, általában öt perc is elég ahhoz, hogy úgy érezzem magam, mint egy vándorcirkusz a temetőben. A párom ül otthon, lógatja az orrát és az önsajnálat mocsarában tapicskol. Boldogtalan, mert rosszul érzi magát a munkahelyén, de évek óta képtelen arra, hogy változtasson.

Nem képes rá, mert nem hiszi el önmagáról, hogy sikerülhet. Általában addig jut el, hogy gondolkozik a dologról, de a változáshoz szükséges lépéseket nem teszi meg. A tehetetlenség rányomja a bélyegét az egész kapcsolatunkra. Egy ideig biztattam, aztán dühösen számon kértem, majd amikor semmi sem történt, akkor ultimátumot adtam neki. Szeretnék neki segíteni, de ezzel neki van dolga. Bízom benne, felismeri majd, hogy pszichológusi segítségre van szüksége. Egy biztos, nem tudok tovább tapicskolni a megoldatlan problémakupacban! ” – meséli Kata, 36 éves közgazdász.

Ahogy a fenti beszámolóból is kiderül, mindkét ember nagyon nehéz érzésekkel telik meg a kapcsolatban, így az egyenlőtlenség és érzése mellett sok esetben még reménytelenséget is megélik. Az aktív fél egy ideig még remél, kitart, bízik, megüzeni társának, hogy hiszek benned, hiszen együtt állnak az elköteleződés ernyője alatt. Ám ha a passzív fél nem eszmél, nem akarja a változást, tehát nem képes elhinni azt, hogy a céltalanságon, az önsajnálattal teli állapoton csak az elindulás segíthet, akkor párkapcsolati krízis ütheti fel a fejét.

Mi a megoldás?

Joggal merül fel a kérdés, hogy mégis mit lehet tenni annak érdekében, hogy ez a helyzet ne vezessen a kapcsolat végéhez?

Ha a pár megpróbál tenni valamit a hétköznapokban a kapcsolati egyensúlyért, akkor a biztató üzeneteknek nagyon sok pozitív értéke van. Ilyenkor valóban elhisszük a másik emberről azt, hogy képes a megvalósításra, hiszen kompetens. Erre egyetlen eszközünk van, a verbális kommunikáció.

Egy ideig a párkapcsolatokban jellemző is a biztatás, de ha a passzív fél nem jut el a saját célok kijelöléséig és addig, hogy elinduljon az úton, a társa egy idő után elfárad és csalódottá válik. Komoly dilemma merül fel benne: kapok-e a párkapcsolatomban egy valódi társat, akivel egy ütemben tudok fejlődni, akivel partnerként tudom élni az életemet?

Ez a krízis egy párkapcsolati tünet, ami azt jelenti, hogy a megszokott formájában már nem tud működni a kapcsolat. Ilyenkor a pár eldöntheti, hogy párterápiás segítséget kér, vagy esetleg a szétválás mellett döntenek.

Jellemző, hogy ilyen esetekben a szex elmaradása készteti arra a párokat, hogy felkeressenek egy szexuálpszichológust, vagy párterapeutát. A terápia során aztán kiderül, hogy a pár rendelkezik-e elegendő érzelmi tartalékkal és motivációval ahhoz, hogy tanuljanak önmagukról és a párkapcsolatukról a terápiás folyamatban, és elköteleződjenek a változás mellett. Ebben a döntésben az is benne van, hogy a szétválás jelenti a megoldást, és a két ember külön-külön halad tovább a személyiségfejlődés útján.

Megoldást jelenthet még az egyéni terápia is, amiben feltárhatóak azok a mélyen rejlő tanult minták, amik a tehetetlenséghez vezetnek. Ez az egyéni fejlődés egy mélyebb önismereti folyamat, ami nagy hatással van a párkapcsolatra is, hiszen ez egyfajta újjászületés.

A csoportos pszichodráma is lehet egy olyan lehetőség, ahol olyan felismerések születhetnek, amelyek segíthetnek kievickélni a tehetetlenség mocsarából. Ha erre rászánjuk az időt és az energiát, akkor egy fejlettebb önreflexióval, és a változtatás igényével élhetjük az életünket, immár egy magasabb önismereti szinten.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Bibók Bea
Pszichológus, szexuálpszichológus. Három felnőtt lány édesanyja. Terápiákat tart pároknak és egyéneknek, cikkeket ír a szexualitásról és a párkapcsolatokról. Bogozza az elé tárt problémagombócokat, sportol, lekvárt főz, köt, egyfolytában tanul, mindig akar valamit. Érzékeny, aktív, nyílt energiabomba, aki folyamatosan, fáradhatatlanul fejlődni szeretne.

Pin It on Pinterest

Share This