„Mintha lenne egy negyedik gyerekem” – A fel(nem)nőtt kapcsolatok mérgező dinamikája

Szerző: | 2019. 04. 24. | Család&Gyerek | Olvasási idő: 12 perc

Nagyon sok párkapcsolatra jellemző, hogy annak működése sokkal inkább emlékeztet egy szülő-gyerek kapcsolatra, semmint két felnőtt ember egyenrangú viszonyára. Gyámolításra szoruló kislányok, felelősségvállalásra képtelen kisfiúk, anyává transzformálódó „házisárkányok” és a párjukat a széltől is óvó apafigurák élnek nem éppen boldog, és gyakran teljesen szexmentes életet. Hogyan és miért alakul ki ez a torz minta, és miként lehet a romboló berögződéseket megváltoztatni? Szexuálpszichológus szerzőnk két konkrét eseten keresztül ad választ ezekre a sokakat foglalkoztató kérdésekre.

“Szeretni tehozzád szegődtem” – A Pszichoforyou párkapcsolati kibeszélője

Legújabb programsorozatunkban hónapról hónapra egy-egy őszinte és tartalmas beszélgetés keretében foglalkozunk a párkapcsolatok „sötét oldalával”. Fontos témákat és csodálatos szakértőket hozunk nektek – ahogy azt tőlünk megszokhattátok, szívvel-lélekkel.

Kattints a részletekért!

 „Úgy érzem a férjem a negyedik gyerekem”

Egy pár érkezik hozzám. Laci, 43 éves mérnök, Juli, 42 éves közgazdász. Három gyermekük van, és nem működik a szexuális életük.

„Nem értem, mi van Lacival. Én egy vagány pasast ismertem meg, mostanában pedig magába roskadva, csöndesen ül, nem beszél, soha semmiről nincs elképzelése, „minden mindegy” üzemmódban él. Például hétvégén megkérdeztem tőle, hol töltsük a húsvéti ünnepeket, erre ő azt válaszolta, hogy ahol én akarom. Nem foglal állást, nincs saját véleménye, éppen ezért mindig nekem kell dönteni, ami nagyon fárasztó dolog. Természetesen a felelősség is az én nyakamba zuhan. Sokszor érzem azt, hogy magányos vagyok. Lehetséges, hogy egyedül is könnyebb lenne, mert most olyan, mintha egy egyedül álló anya lennék, aki négy gyermeket nevel, és akinek még szex sincs az életében.” – önti ki szívét sírva Juli.

Ha – Laci és Juli esetéhez hasonlóan – a férfi passzív szereplővé válik a párkapcsolatban, akkor a nőnek nincs más választása, mint dominánssá válni.

Pont, mint egy elváró anya, aki nógatja, noszogatja a kicsi fiát, hogy hozzon már döntést, legyen már felnőtt. Ez a „házisárkány üzemmód” egy üldözői viselkedés, amit sokszor már a kezdetek kezdetén előrevetít az, ha a nő, akár egy csomagot, átveszi a férfit az anyjától. Ebben az esetben az Isten sem menti meg a kapcsolatot attól, hogy abban a férfi amolyan nagyra nőtt kisgyermekként létezzen.

Csakhogy ezzel a viselkedéssel egy időben a párok szexuális élete is megpecsételődik: jellemző, hogy ha nem két kompetens, egyenrangú, autonómiával rendelkező fél él együtt a párkapcsolatban, akkor előbb-utóbb szexuális probléma üti fel a fejét, hiszen a szex, mint egy érzékeny barométer, azonnal jelez.

A torz, szülő-gyermek mintát követő működésnek a következménye ugyanis gyakran az, hogy az így létrejött dinamikában aktivizálódik egy ősi incesztus tabu, miszerint a „szülő–gyermek” kapcsolatban tilos a szex.

 „Olyan vagy, mint az anyám!”

Szintén hasonló problémával, és a szülő-gyerek mintára kísértetiesen hasonlító dinamikával érkezett hozzám a harmincas éveik közepén járó Klári és Zoli. Fiatal házasok, akiknek még nincsen gyermekük. Klári egy bizonytalan, törékeny, csendes nő, ő egyáltalán nem tudja elképzelni magát édesanyaként, ami folyamatos konfliktusforrás a kapcsolatukban:

„Rengeteget segítek Klárinak. Mindent elintézek helyette, csakhogy ne érezze túlterheltnek magát. Örömmel teszem, a házimunkát is leveszem a válláról. Szeretném, ha tudná, hogy ő mindennél fontosabb a számomra. Figyelek a rezzenéseire, igyekszem a dolgokat is úgy alakítani, ahogy számára jó. Éreztetni szeretném vele, hogy ha kisbabánk lesz, akkor sem lesz másként. De már kezdek belefáradni, mert Klári passzív és nem veszi észre, hogy fel kellene már végre nőnie” – panaszolja a 34 éves Zoli.

A beszélgetések során kiderült, hogy Klári édesanyja sem nőtt fel soha, ő sem érezte magát kompetens felnőttnek. Édesapja volt az irányító, a mindent megoldó fél a házasságukban. Az édesanyja Klári szavaival élve leginkább csak úgy „el volt” a kapcsolatban. Klári korán megtanulta, hogy nőnek lenni egy tehetetlen, áldozati szerepet jelent. Ezzel a tanult viselkedésmintával Klári azt az üzenetet küldte a világnak, hogy őt meg kell menteni.

Ráadásul az édesapja őt is burokban tartotta egész gyermekkorában. Nem kellett döntenie, nem voltak feladatai, amiért felelősséget kellett volna vállalnia, hiszen édesapja mindent megoldott. A széltől is óvták őt, megtanulta, hogy semmiért sem kell erőfeszítést tennie, akkor is kielégülnek a szükségletei.

Szemben Zoli családjával, ahol az volt a szeretet fogalma, hogy „Akkor vagy szerethető, ha segítesz másoknak.” A férfiről alkotott hiedelem pedig az volt, hogy „Egy igazi férfi mindent elbír!”

Zoli és Klári kompatibilis szükségletei egy olyan párkapcsolatot eredményeztek, ami sokkal jobban emlékeztet egy függő viszonyra, semmint két autonóm ember egyenrangú kapcsolatára.

Zoli egy irányító apa, Klári egy elkényeztetett kislány szerepét „alakítja” ebben a szimbiotikus, összeolvadt kapcsolatban – anélkül, hogy ez tudatosult volna bennük. Zoli pozitív gondoskodó attitűddel ugyan, de felszámolta az énhatárait, hogy a szülői házból hozott forgatókönyvek zöld utat kaphassanak. Klári pedig a női mintának megfelelő kompatibilis szükségleteivel (gyámolításra szoruló kislány szerepe) ehhez „szépen” tudott is igazodni.

A szimbiotikus kapcsolatokban minden külső fél, mint például egy barát vagy kisbaba egy bombához hasonlóan szétrobbantja az összeolvadást, pont úgy, mint amikor egy késsel félbe vágjuk az egybesült zsemlét azért, hogy közé férhessen a szalámi. Éppen ezért a szimbiózisban élő párok összeolvadt életüket nem nyitják meg. A kapcsolatuk zárt, fullasztó, amiben nem érzik jól magukat, de – segítség nélkül – sokszor változtatni sem tudnak

Miért és hogyan válunk gyerekké és/vagy szülővé egy párkapcsolatban?

Az érzelmi kapcsolatunkban az elsődleges igényünk a biztonság. Már attól kezdve, hogy kisbaba korunkban elkezdünk mászni, távolodni az anyánktól, szeparációs szorongást élünk át. A felnőttkori érzelmi kapcsolatainkban is mindent elkövetünk azért, hogy ne kelljen átélni a legmélyebb magány érzését. Éppen ezért ezt a szükségletünket sok esetben úgy akarjuk kielégíteni, hogy szerethető embereknek mutatkozunk. Kiszolgáljuk a másik igényeit, miközben saját magunkat háttérbe szorítjuk. Nem mondunk ellent, nem konfrontálódunk, mert félünk attól, hogy megbántjuk a másikat.

Miközben feladjuk az érzelmi kapcsolatunkban az énhatárainkat és a párunk saját magunknál is fontosabbá válik, a párkapcsolat elkezd egy szülő-gyermek kapcsolathoz hasonlítani. Ilyenkor az egyik fél egy inkompetens, tehetetlen, áldozati pozícióba helyezi magát, a párja pedig egyre erőteljesebb üldözőként jelenik meg a kapcsolatban.

Ilyenkor „elnyomott félként” olyan negatív üzenetekkel bombázzuk magunkat, ami roncsolja az önértékelésünket. Úgy is mondhatjuk, hogy a tudatalattinkba húzgáljuk azokat a strigulákat, amik súlyos aknamunkát végeznek a pszichénkben: „Már megint nem vagy fontos magadnak!”, „Aha, szóval már megint nem szereted magad!”, „Helló, öregem, most is jól kiszúrsz magaddal!”, „Normális vagy? Szólalj már meg! Már megint nem mondod el a véleményedet!”, „Mitől félsz? Szóval egy beszari alak vagy!”.

Eközben észre sem vesszük, hogy – miközben egyre értéktelenebbnek érezzük magunkat, a külvilág és a párunk számára is megüzenjük, hogy nem számítunk, nem jelenünk meg ellenpólusként a kapcsolatban. Tulajdonképpen az önvédelmi rendszerünket bocsájtjuk áruba a szeretetért.

Riadtan sodródunk a bizonytalanság árjával és félelemmel éljük a legfontosabb érzelmi kapcsolatunkat, mert attól rettegünk, hogy ha az eltérő igényeinknek hangot adunk, akkor a számunkra legfontosabb ember nem fog minket szeretni.

Aztán jön a szex, amiben igazi férfiként/nőként kellene teljesíteniük, ám a tudatalattiból a masszívan elraktározott üzenetek aktiválódnak: „Te nem vagy jó semmire! Te nem is vagy férfi/nő!”

Ilyenkor a mindent elsöprő fájdalom még visszahúzódóbbá teszi az embert, ami miatt egy reménytelenséget hozó, negatív spirálban találja magát. Mindez onnan indult, hogy a saját szükségletek nem kerültek kimondásra.

Mindeközben a félénk, riadt gyermeki szerepet „alakító” fél párja arra vágyik, hogy a társa határozott ellenpólusként jelenjen meg, aki képes beszélni a szükségleteiről. (Elvégre azért választotta őt, mert szeretetet érez iránta, és igazán kíváncsi arra, hogy milyen az igazi énje, hol vannak a határai.) Adni szeretne, de úgy nagyon nehéz, ha a párja belesimult a kapcsolatba, hiszen már önmagának sem fontos. Ebből a reménytelenségből alakul ki egy olyan üldözői magatartás, amit leginkább a tehetetlenség és a düh táplál. Úgy érzi, hogy bármit, amit tesz, azt egyedül teszi, elkeseredetten, magányosan. Ez pont olyan érzés, mintha egyedül élne, társ nélkül.

Hogyan tudunk változtatni?

Ennél sokkal izgalmasabb folyamat a párkapcsolatban létrehozni a „közös”-t, a „kettőnkét”, mindazt, amiben társként, férfiként és nőként kézen fogva mindketten ott vagyunk, és megadni magunknak azt, hogy két egyenrangú partnerként élvezzük a közös életünket; legyen az egy közös program, egy fergeteges szex, vagy a közös jövő tervezgetése.

A párkapcsolatokban megjelenő szükségletek mindkét fél számára fontosak, éppen ezért akkor tud jól működni hosszú távon, ha van arra lehetőség, hogy az egyén a személyes autonómiáját is megélhesse. Például

  • bátran lehessen a párkapcsolatban élő feleknek saját, önálló szükséglete. Elfogadott legyen, hogy két különböző családból, eltérő mintákkal érkező ember, más-más tapasztalatok birtokában egy helyzetről másként vélekedik. Tudatosítsuk, hogy nincs ezzel semmi baj, hiszen ezt két felnőtt ember képes megbeszélni, és még az sem baj, ha nem értenek egyet.
  • a kapcsolatban mindkét fél képes megvédeni a saját határait, érvényesíteni és képviselni azt, ami számára fontos.
  • kimondják az érzéseiket és a véleményüket, még akkor is, ha ez éppen ellentétes a párjuk véleményével. (Annak érdekében, hogy a dühös, tehetetlen érzés ne romboló búvópatakként ássa alá a párkapcsolatot.)

Az autonómia azt jelenti, hogy kiállok a saját szükségleteim megvalósításáért és azért, hogy (élet)teret kaphassak a kapcsolatban. Ehhez fontos látni, hogy a párkapcsolatba két önálló, felnőtt ember lép be, ami azt feltételezi, hogy képesek egyenrangú félként tekinteni a másikra, tudnak önállóan döntéseket hozni, és azért felelősséget vállalni, de ugyanígy tudnak kérni a másiktól, emellett képesek elfogadni azt is, ha a másik önállóan szeretné megoldani a problémáját.

A minden szempontból felnőtt és játszmáktól mentes kapcsolatban a párok képesek kimondani és megmutatni az érzéseiket egymásnak, megbeszélik az életünkben előforduló nehézségeket, empátiával állnak egymás mellett és kölcsönös megértéssel viseltetnek egymás felé.

Az énhatárok a saját védelmi rendszerünk, amire szükségünk van egy párkapcsolatban is. Ha erre nem figyelünk, akkor sérülékennyé válunk. Ha pedig nincs ilyenünk, akkor jó eséllyel nem merjük kimondani és kimutatni az érzelmeinket, mert az nagyon félelmetes dolognak tűnik. Az énhatár az egyetlen eszközünk arra, hogy legyen privát terünk, ez segít minket ahhoz, hogy párunk nőként/férfiként, ne pedig egy gyámolításra szoruló kisgyerekként definiáljon minket.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Bibók Bea
Pszichológus, szexuálpszichológus. Három felnőtt lány édesanyja. Terápiákat tart pároknak és egyéneknek, cikkeket ír a szexualitásról és a párkapcsolatokról. Bogozza az elé tárt problémagombócokat, sportol, lekvárt főz, köt, egyfolytában tanul, mindig akar valamit. Érzékeny, aktív, nyílt energiabomba, aki folyamatosan, fáradhatatlanul fejlődni szeretne.

Pin It on Pinterest

Share This