„Mit is mondtál, jobbra?” – Avagy másnak miért térkép e táj, miközben én nem tudok tájékozódni?

Szerző: | 2019. 01. 15. | Pszicho&Light | Olvasási idő: 10 perc

Vajon miért van az, hogy míg egyikünknek elég egyszer rápillantania a térképre, hogy az egész útvonalat felmérje és látszólag bármikor könnyedén betájolja, merre jár, addig másokon a GPS sem segít? Mi határozza meg, mennyire tudunk jól tájékozódni: az agyunk van-e „másképp huzalozva”, vagy tanult tényezőkön múlik, hogy „a kanyar után csak menj északnak” utasítás sírásra késztet, vagy valóban hasznos segítségnek bizonyul?

Akárhol járjunk is, mindig egy csipetnyi irigységgel kevert ámulatot érzek, amikor párom egy térkép és rajta egy „ön itt áll” jelzés villámgyors megtekintése után hiba nélkül elnavigál a célhoz, miközben én a GPS-szel is minden gond nélkül eltévedek – akár egy egyenes úton is. Számomra az irányok és az utcanév táblák inkább a káoszt tetézik, így mindig a tájékozódási pontokat keresem – szobrok, furcsa épületek, érdekes formájú utcakő – amik alapján viszont világ végéről is visszatalálnék, akár térkép nélkül is.

Térkép vs. Tájékozódási pont – Az évezredek ajándéka?

Ráadásul a közelmúltban közzétett kutatási eredmények arra engednek következtetni, hogy ez nem csak velünk van így: noha kivételek mindig akadnak, és véletlenül sem szeretnénk senkit előretákolt kategóriákba zsúfolni, úgy fest, hogy míg a férfiak kétdimenziós mentális térképek segítségével navigálnak, addig a nőknek inkább a fentiekhez hasonló tájékozódási pontok jelentenek kapaszkodót a cél felé.

Egyes elméletek szerint ennek az aprócska nemek közötti különbségnek a feltárásához sok-sok évezredet kell visszautaznunk az időben: réges-régen, amikor őseink még vadászó-gyűjtögető életmódot folytattak, előbbi feladat a férfiakra hárult, akik a zsákmány üldözése közben nagy távokat tettek meg – sokszor ismeretlen útvonalakon –, így fontos volt, hogy könnyedén visszataláljanak a többiekhez, ami egy mentális térkép létrehozása (avagy a különböző utak/terek közti kapcsolatok fejben való összerakása) nélkül rendkívül nehéz feladat lett volna. Velük ellentétben a gyűjtögetéssel foglalatoskodó nők célpontjai állandók voltak, s sokszor ugyanazt az útvonalat tették meg egy adott gyümölcsöt, bogyót termő fához vagy bokorhoz, így az ő agyuk inkább az útvonalak és tájékozódási pontok révén való navigáláshoz alkalmazkodott.

Persze a hatalmas időbeni távolság miatt talán sosem fogjuk megtudni, mekkora igazságtartalommal is bír a fenti elmélet, és tény, hogy a nemek közti különbségek nem ennyire sarkosak – talán mindannyian ismerünk pocsék tájékozódási készséggel megvert férfiakat, és nőket, akik viszont profi navigátorként is megállnák a helyüket.

Ráadásul az a nagy helyzet, hogy a sikeres tájékozódáshoz mindkét stratégiára szükségünk van:

Manapság a mentális térképek hasznosak, ha ismerős terepen vagy: valószínűleg viszonylag pontos mentális térképed van például az otthonod közvetlen környezetéről, így könnyedén navigálsz annak különböző pontjai (bolt, zöldséges, drogéria stb.) között.
Ezzel szemben a tájékozódási pontokra támaszkodni hasznos azokon az útvonalakon, amelyeket gyakran teszel meg, például az otthonod és a munkahelyed közt.

De ha pusztán a nemek közti eltérésekkel nem tudjuk magyarázni, akkor mégis honnan erednek az egyének közti különbségek?

A titok nyomában – csakis GPS-szel!

Hogy egy kicsit jobban megértsék a tájékozódási készséget övező rejtélyt, Steven Weisberg és Nora Newcombe kutatók egy érdekes, virtuális valóságon alapuló kísérletet terveztek:

Forrás: Weisberg és Newcombe, 2018

A résztvevők először is négy útvonalat jártak be a virtuális környezetben:

  • Az első kettő „fő útvonal” sosem metszette egymást, ellenben mindkettő mentén 4-4 tájékozódási pont (4-4 épület) segítette a tájékozódást.
  • A második két útvonal mentén nem voltak támpontok, ellenben ezek összekötő útvonalak voltak a főútvonalak között.

Hogy felmérjék, mennyire tudják a résztvevők fejben integrálni az épületek és útvonalak közti kapcsolatot, két tesztfeladatot is terveztek:

  • Az első során az alanyoknak az egyik tájékozódási pontként szolgáló épület előtt állva kellett megmutatnia, melyik irányban található a többi hét épület,
  • A második során pedig egy térképvázlatot kaptak az útvonalakkal, és ezen kellett megjelölniük a tájékozódási pontok helyét.

A fenti kísérlet segítségével a kutatók mindkét tájékozódási stílust felmérhették, az eredmények alapján úgy tűnik, nem egyszerűen arról van szó, hogy van, aki az egyik, míg van, aki a másik stratégia segítségével tájékozódik. Valójában inkább három csoportról beszélhetünk:

  1. Az elsőbe azok tartoztak, akik az útvonalak relatív helyzetének felmérésében és a tájékozódási pontok segítségével való tájékozódásban is jól teljesítettek, azaz mindkét stratégiát hatékonyan használták;
  2. A második csoport tagjai ugyan nem tudták hatékonyan összerakni fejükben az útvonalakat összekötő térképet, ellenben gond nélkül navigáltak a tájékozódási pontok segítségével.
  3. A harmadik csoportba azok kerültek, akik lényegében mindkét feladat során „elhasaltak”.

De vajon mi magyarázza a különbségeket?

A bűnös pedig…

Hogy kizárják annak a lehetőségét, hogy a harmadik csoport eredményeit a motiváció hiánya okozta, megismételték a kísérletet, ezúttal pénzjutalmat ajánlva fel a legjobb résztvevőknek, ez azonban mit sem változtatott az eredményeken.

Miután a motivációt, mint lehetséges bűnöst felmentették a vádak alól, a szorongást vették górcső alá, és ezúttal úgy tűnt, jó nyomon járnak: a harmadik csoport tagjai valóban nagyobb átélt szorongásról számoltak be a feladat közben. Ugyanakkor, ahogy azt Weisberg és Newcombe is kiemelte, ez alapján nehéz megmondani, hogy a feladat okozza a szorongást, vagy az általános szorongás lehetetleníti el a 3. csoport tagjai számára a feladatra való koncentrálást.

A kutatók egyes kognitív készségeket is teszteltek, mint a mentális forgatás (például annak megállapítása, hogy két, térben elforgatott tárgy megegyezik-e, vagy sem) vagy a perspektíva-váltás képességét (avagy hogy el tudod-e képzelni, hogy nézne ki az előtted elterülő táj, ha egy másik pontján állnál, nem az aktuális helyeden). Ezeket a feladatokat a legjobban navigáló csoport lényegesen könnyebben, jobb eredménnyel oldotta meg, mint a másik kettő. Azaz lehet, hogy egyes emberek egyszerűen könnyebben hoznak létre és manipulálnak fejben tárgyakat és tereket.

A kutatók végül az öt fő, a személyiség leírására használt dimenzióra (extrovertáltság, barátságosság, lelkiismeretesség, érzelmi stabilitás és intellektus) is vetettek egy pillantást, és úgy találták, hogy az első csoportba tartozó, tehát mindkét stratégiát hatékonyan használó résztvevőket magasabb értékek jellemezték az alábbi három dimenzió mentén is:

  • Nyitottság, amelyen a magas pont az új élmények felé való nyitott attitűdöt és a kíváncsiságot mutatja.
  • Extrovertáltság, amely a társaságot kedvelő, „magas fordulatszámon pörgő” embereket takarja.
  • Lelkiismeretesség, ami a szorgalom és a kitartás mutatójaként is felfogható.

Azaz megeshet, hogy a tájékozódással legjobban boldogulók nyitottsága, energikussága és az adott terület megértésére irányuló eltökéltsége segíti őket abban, hogy egyre hatékonyabban tájékozódjanak. De az is lehet, hogy a jobb térbeli kognitív készségeik (mentális forgatás, perspektíva-váltás) adják meg azt a plusz löketet, ami ahhoz kell, hogy ne függjenek attól, van-e GPS-jelük.

Most akkor merre??

Ennek megfelelően az is lehet, hogy a navigációban kevésbé sikeres emberek nemcsak, hogy a térbeli, képzeletet igénylő készségekben maradnak alul, de „önsorsrontó” jóslatokkal is aláássak saját esélyeiket: azaz egyszerűen meggyőzik önmagukat, hogy ők úgysem értik ezt az egész észak-dél, jobb-bal dolgot a térképen, és az eltévedéstől való félelmük nem hagyja őket tisztán gondolkodni, és összerakni a mentális térképet.

Láthatjuk tehát, hogy sokkal többről van szó, mint nemek közti különbségről, és néha fontos, hogy emlékeztessük magunkat, hogy csak azért, mert egy feladat számunkra triviális, egy másik személynek komoly problémákat okozhat. Hasonlóképp a rosszul tájékozódóknak is ideje venni egy mély levegőt, abbahagyni az eltévedéstől való párázást, és elismételni a következő mondatot:

Nincs velem semmi baj.

Ki tudja, lehet, hogy pár hét múlva már azt is hozzáteheted: Bye-bye GPS!

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Szabó Anna
Idegtudomány szakirányon végzett, de tanulmányaiba egy nagyobb csipet pszichológia és mozgástudomány is vegyült. Jelenleg doktori tanulmányait folytatja Franciaországban, szabadidejét futással (sokszor a határidők elől is), túrázással, írással és társasjátékokkal tölti.

Pin It on Pinterest

Share This