„A bizalom a lehető legnagyobb ajándék, amit egy anya adni tud a várandós lányának” – Így lettem anyából nagymama

Szerző: | 2018. 10. 20. | #SAJÁTÉLMÉNY | Olvasási idő: 11 perc

A nagyszülői szerep amolyan másodvirágzás, egy erőteljes örömünnep, ami elfogadó és odaadó szeretetre, figyelemre és megértésre kötelez. Végül is egy utolsó sansz arra, hogy a babához való kapcsolódás során kicsit újraéljük a fiatal énünket, a szunnyadó gondoskodó szeretetet, hogy ismét átadhassuk valakinek azt, amit már tudunk a világról. Mindez már abban a korban történik, amikor mélyebb önismerettel rendelkezünk, mint anno fiatal édesanyaként. Azonban bármennyire is szép ez a szerep, azért a szépségek mellett tartogat nehézségeket is.

22 évesen szültem a legidősebb lányomat, majd meglehetősen gyorsan, öt év leforgása alatt három kislány édesanyjává váltam. Szoptattam, fejtem, főztem, játszótérre jártam, és nem foglalkoztam azzal, hogy mi lesz a karrieremmel. Úgy tudtam az anyaságra gondolni, hogy most ennek van itt az ideje, ezt akarom megélni, minden pillanatát magamba szívni. Nem volt időm gondolkozni, vajon elég jó anya vagyok-e, leginkább a maga természetességében tettem a dolgom. Szívvel és lélekkel, mert úgy éreztem, hogy egy anya akkor tud hiteles lenni, ha önmagát adja.

„Kis gyerek, kis gond!” – mondogatták az idősebbek, én mégis azt hittem, egyre könnyebb lesz majd. A kezdeti szoptatás-fejés-pelenkázás Bermuda-háromszögét felváltották a gyermekkori betegségek, logisztikai problémák, a különórák, a véget nem érő anyák napi ünnepségek, ahol könnyes szemekkel egyszerre három különböző helyen kellett volna lennem. Később a feleselések, a kamaszkori szerelmek és csalódásokkal tűzdelt szakítások. A folyamatosan bennem dúló érzelmek, néha csodálattal és büszkeséggel tarkított elégedettség, néha pedig düh és kétség, netán egy futó gondolat, hogy valamit nem csinálok jól. De mindig sikerült úrrá lenni a kétkedésemen és három életigenlő, aktív, önérvényesítő lányt nevelnem.

Majd következtek a francia egyetemi évek, majd egy markáns kérdés a legidősebb lányomtól: ”Hová jelentkezzek doktorizni: Japánba, Új-Zélandra, vagy Kanadába?”

Ma már nagyszülőként tudom, hogy ennek a folyamatnak soha nincs vége, mert a „nemzetközi helyzet fokozódik”. Oly annyira, hogy 6407 km távolságban, a kanadai, Québecből érkezett a hír, hogy megfogant az első unokám. Ideje volt elkezdeni tudatosan készülni a nagymama szerepre.

1. A nagyszülőség origója – bizalom a lányom iránt

Amikor egy édesanya lánya babát vár, főleg úgy, hogy nem adatik meg neki az, hogy végig mellette legyen, akkor nagyon kell tudnia bízni. Pont úgy, mint a légtornásznak, aki az ugrás során biztos abban, hogy a másik elkapja őt. Ekkora távolságból elhinni, hogy rendben mennek a dolgok, az egy intenzív érzelmi libikóka. Mert a „Mi lesz, ha nem sikerül…?” – kérdés is ott dobol makacsul az ember halántéka mögött, miközben azt is el akarja hinni, hogy minden jól fog alakulni. Azt mantrázza magában folyamatosan, hogy a lánya is éppen olyan jól fog tudni szülni, vagy még talán szerencsésebben, mint ő maga.

Bölcs, távolságtartó módon érdemes remélni a jót, és kordában tartani a kétségeket. Olyan igazán mély elfogadással. Azt hiszem, ez a nagyszülőség felé vezető út origója. Hiszen már csak a szemlélődésre és a megadó várakozásra van szükség: már nem én hozom a döntéseket, nem én vagyok az események aktív résztvevője. Már nem nekem kell vállalnom a felelősséget, mert ez már nem az én dolgom.

Ez a bizalom egy ajándék, a lehető legfontosabb, amit egy anya adni tud a várandós lányának. Bízni abban, hogy a lányom is figyel majd magára, a testére. Bízni a magzat életerős egészségében és a jó génekben. Abban, hogy helyettem is ott áll a lányom mellett a nagyszerű férje, hiszen én nem a szomszéd utcában lakom, nem tudok csak úgy „átugrani” a tengerentúlra, ha segítségre van szükség.

A várandósság alatt megéltem a tehetetlenséget is. Féltettem a lányomat és a babát, amikor pocakosan kerékpáron ülve járt dolgozni. Az őszinte kapcsoltunk arra is kötelez, hogy beszéljek neki az érzéseimről. Mert a ki nem mondott érzések mérgezik a kapcsolatot, ezt pedig akkor különösen nem engedhető meg, amikor ennek a kapcsolatnak éppen új dimenziói nyílnak meg.

Egyes szám első személyben, a saját érzéseimről beszéltem. Nem minősítettem a döntését, hanem azt mondtam el neki, hogy féltem őt, és hogy már nemcsak érte, hanem a babáért is aggódom. Aztán megnyugtatott a jókedvű, mosolygós nevetése: „Anya, bízz bennem! Hidd el, érzem azt, hogy mit bírok!” Ilyenkor az aggodalom megnyugvásba csapott át bennem, azt éreztem, hogy erős szövetség a miénk. A lányom követi azt az értékrendet, amit átadtam neki.

2. Ősi titkok

A várandósság alatt sokat beszélgettünk a lányommal a saját babavárásunkról. Arról, milyen nehézségeket éltem meg én, amikor őt vártam, és hogy ő mit érez most, hogyan reagál a teste és a lelke a baba érkezésére. Ezek a beszélgetések a legősibb női titkokról szóltak. Arról, hogy ő, mint leendő anya, és én, mint leendő nagymama összefonódunk a nőiség mezsgyéjén. Ősi titkok ezek, különös erejű titkok, amik egy újabb erős szálat jelentenek közöttünk.

3. A nagyszülői öndefiníció, avagy milyen nagyszülőnek képzelem magam?

Pszichológusként rengeteg olyan élettörténetet hallok, amiben a nagymamának kitüntetett szerepe van. A felhőtlen együtt töltött nyarak, az elfogadó szeretet egy falusi környezetben, ami nem a tökéletességről és a fényűzésről szól, megtanították nekem, hogy a nagyszülői szerep alapja az elfogadó szeretet. Van olyan saját élményem is, ami ezt igazolja.

Emlékszem, hogy kisgyermekkoromban a tari nagymamám sötétedéskor behívott a homokozóból. Ilyenkor mindig tejbegrízt készített nekem vacsorára. Igen ám, de a tejbegríz megkeményedett, mire én bementem a házba, pedig én csakis a „folyós gríz”-t voltam hajlandó megenni. A nagymamám zokszó nélkül újrafőzte nekem, amiért a mai napig hálát érzek. Érzem, hogy ezt az odaadó szeretetet magammal viszem, és nagymamaként én is továbbadom.

Nagymamává nem lehet úgy válni, hogy nézem az órát. Mert nem lehet az időt sürgetni. A jó kovásznak is idő kell ahhoz, hogy abból foszlós kenyér váljon majd. Az igazán értékes nagymama-unoka kapcsolathoz is mélyről jövő kötődésre van szükség.

Zamatos, sárgabarack lekvár ízű, a kézzel kötött pulóvertől meleg, betakargatós, dédelgetős, biztonságos kötődésre. Mindent kizáró figyelemre, mindig úgy, oly módon, ahogy a kicsi lány megkívánja. Nem elkényeztetni szeretném őt, hanem azt adni, amit az ő igényei diktálnak. A közös időt úgy szeretném vele eltölteni, hogy érezze a köztünk lévő köteléket.

4. „Érted is tekerek”

Amikor a saját öregedésemről gondolkozom, akkor nem a ráncok miatt aggódom, hanem leginkább azért, hogy a fizikai és szellemi képességeimet meg tudjam őrizni. Néhány éve, amikor spinningre jártam, találkoztam egy idős férfivel, aki a pólóján az unokáinak a fényképét viselte, ezzel a mondattal: „Érted is tekerek!” Akkor még nem igazán értettem, inkább csak sejtettem azt, hogy mi ennek a jelentősége.

Korábban úgy éreztem, hogy a saját egészségem megőrzése mellett azért is kötelességem sportolni, mert a gyerekeimnek is szüksége van rám. Mióta megtudtam, hogy Tímea érkezik, azóta még nagyobb súlya van annak, hogy egészséges életet éljek. Mert ennek a pici lénynek nem egy beteg nagymamára van szüksége, hanem egy olyan nagyira, aki képes lépést tartani a korral, aki nyitott és energikus, aki teljes értékű időt tud vele tölteni.

A nagyiság kötelez arra is, hogy méltó példa lehessek a lányomnak ahhoz, hogy kövesse majd a példámat. Olyan sportos és fitt nagyi szeretnék lenni, aki teljes életet él, és a kis jövevény egy plusz ajándékként teszi még teljesebbé az életét.

5. Megszületett Tímea – új érzések kavalkádja

Tudtam, hogy bement a szülőszobába. Ültem a rendelőmben, és az utolsó klienstől köszöntem el éppen, amikor megérkeztek a fotók. Rajtuk a kis Mea, egy csodálatos kislány, és a nagyszerű anyukája, a lányom, aki éppen olyan ősi bölcsességgel szült, mint ahogy annak idején én. Visszavonhatatlanul nagymama lettem, egyszerre büszkeséggel, megkönnyebbüléssel és türelmetlenséggel teli nagyszülő.

Kilenc hónapon át készültem erre a pillanatra. Elképzeltem a kis jövevényt, baba zoknit, hálózsákot, kis pulóvert kötöttem neki, mert Québecben hosszú és hideg a tél.

Két héttel később, elmondhatatlan élmény volt először megölelni az anyává lett lányomat és kezemben tartanom a kis Meát, felfedezni az arcában a lányom és a vőm vonásait, látnom a párom párás tekintetét, óvatos cirógatását, amint ismerkedik a kis jövevénnyel. Kicsit tartottam attól, hogyan fogok majd egy újszülöttel bánni, hiszen huszonhét év telt el azóta, hogy a legkisebb lányommal babáztam. De az ösztönös mozdulatok a legbensőmből áradó érzések ismerős tudásként törtek a felszínre.

Éreztem, hogy a nagyszülőség egy valódi ajándék, éltet és értelmet ad. A letisztult érzelmek és a babához való kötődés időtlensége már egy kétségek nélküli örömünnep. Amolyan bölcs és érett virágba borulás. A nagyszülőség egy melengető közös szerep a párommal, nevetős összekapcsolódás egy most induló közös, kalandos úton.

Ez a szerep egy lehetőség arra, hogy ha valamit elrontottunk szülőként, akkor jóvátegyük. Hiszen ki nem mondott olyan mondatot a gyermekének, amit már akkor megbánt, amikor kicsúszott a száján? Ilyenkor bebizonyíthatjuk saját magunknak, hogy tudunk jobban is szeretni. Érettebben, bölcsebben, odaadóban, méltósággal.

A lányommal való kapcsolatom is megváltozott. Már nem egy kislányt szeretek benne, akit tanítgatnom kell, hanem egy felnőtt nőt és anyát, akit tisztelek és becsülök. Aki ha rám bízza a gyermekét, akkor olyan feltétlen bizalmat szavaz nekem, amit én érzek iránta.  Ez számomra azt jelenti, hogy anyaként jelesre vizsgáztam és méltó vagyok a nagyszülői szerepre.

Forrás: itt, itt itt és itt

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Bibók Bea
Pszichológus, szexuálpszichológus. Három felnőtt lány édesanyja. Terápiákat tart pároknak és egyéneknek, cikkeket ír a szexualitásról és a párkapcsolatokról. Bogozza az elé tárt problémagombócokat, sportol, lekvárt főz, köt, egyfolytában tanul, mindig akar valamit. Érzékeny, aktív, nyílt energiabomba, aki folyamatosan, fáradhatatlanul fejlődni szeretne.

Pin It on Pinterest

Share This