„Néha egy ‘nem’ a legjobb karácsonyi ajándék, csak nem mindegy, hogyan csomagoljuk” – Egy „kicsit Grincs” vallomásai

Szerző: | 2018. 12. 21. | #SAJÁTÉLMÉNY | Olvasási idő: 10 perc

Ha arra gondolunk, milyen az ideális karácsony, szinte biztosan felrémlenek a szemünk előtt azok a képek, amik a reklámokban is gyakran visszaköszönnek: szépen terített asztal, roskadásig megpakolva mindenféle finomsággal, villogóan tiszta lakás, az arcokon boldog mosoly. A valóságban azonban szerintem nagyon kevés ember ünnepe néz így ki, vagy ha mégis, annak sokszor ott van a hátterében az, ami a szépen fotózott hirdetéseken nem látszik: fáradtság, stressz, rohanás, viták. Ez már önmagában szépen összefoglalja azt, amiért gyakran kapom meg ebben az ünnepi időszakban, hogy én vagyok a Grincs. De elmesélem bővebben is.

„Bezöldülésem” története évekkel ezelőttre nyúlik vissza, amikor – ahogy már biztosan sokakkal történt ez előttem – egy betegség kényszerített rá, hogy végiggondoljam, mi az, ami igazán fontos számomra. Mivel az én ágyhoz kötöttségem ideje éppen karácsonyra, és az azt megelőző hetekre esett, ennek az átgondolásnak főleg az ünnep volt a középpontjában. Ekkor jöttem rá, hogy fogalmam sincs, mit jelent nekem a karácsony.

Mi az, hogy ünnep?

A betegség előtt ugyanis minden évben, ahogy a legtöbben az adventi és karácsonyi időszakban, azokat az elvárásokat igyekeztem teljesíteni, amiket belém sulykolt a fogyasztói társadalom és a média, amik a környezetem részéről érkeztek, és amiket én állítottam saját magam elé. Ha karácsony, akkor ajándékhegyek, vendégvárás és -látás, hatfogásos menü, feldíszített fenyő, és természetesen nagytakarítás, mert az ünnep nem ünnep, ha poros a szekrény teteje. Csak nektek, itt és most, halkan megsúgom: nem szerettem a karácsonyt.

Mindig volt olyan, hogy egyszerűen kifogytam az ajándékötletekből, elkeserített, hogy nagy gonddal elkészítünk egy ételt, amit nincs időnk megenni, mert 25-én kora reggel úgyis fel kell kerekednünk a férjemmel, hogy az ország két végébe szétszórt családunkat meglátogassuk, és utálok szekrényt porolni, mert tériszonyom van, és szédülök a létrán.

Ebbe érkezett aztán az igazi kihívás: hogyan takarítsak, főzzek, utazzak, ha felkelni is nehezen sikerül? Valamikor karácsony előtt néhány nappal szembesültem úgy igazán azzal, hogy most egész biztosan nem fogok a mínusz hét fokban ablakot tisztítani (igen, volt már erre példa). És az első reakcióm a pánik volt: mi lesz így a karácsonnyal? Csak később, az ünnep után éreztem meg, hogy ez a betegség valójában egy álruhás ajándékként érkezett éppen akkor, amikor. Mert a fájdalom dacára valami olyasmit tapasztaltam meg azokban a napokban, amit addig soha: a karácsony igazi szellemét.

Én, a Grincs

Azon a karácsonyon kénytelen voltam minden elvárást elengedni, hiszen úgysem tudtam volna őket teljesíteni. A helyükbe pedig nem várt nyugalom és béke költözött.

A szekrény teteje poros maradt, az ablak homályos, de a fenyőillat betöltötte a lakást, azzal voltam, akit szeretek, és életemben először volt időnk arra, hogy addig együk a 24-én főzött ételt, amíg el nem fogy. Egészen addig nem tudtam, hogy számomra ez hiányzott a karácsonyból: kevesebb rohanásra vágytam, és több nyugalomra.

A „Grincs” név pedig azért ragadt rám, mert azóta, mióta tudom, hogyan szeretek én ünnepelni, én bizony nem adom a karácsonyom. Nem veszek fát, mert sajnálom, hogy kivágják azért, hogy kidobjam; ha nagyon hiányzik a fenyőillat, egy gallyat szoktunk hazahozni. Nem főzök és sütök tonnaszámra, bármilyen csábítóak is ilyenkor a képekkel tarkított receptek, mert tudom, hogy úgysem fogy el, és nem szeretek ételt kidobni. Csak annyit takarítok, amennyit muszáj, nem áltatom magam azzal, hogy éppen 24-ére fogok rendet tenni a számlák és az iratok között. És nem veszek ajándékot. Nagyon szeretek adni, és ezt megteszem születésnapokon, vagy csak úgy, spontán, ha eszembe jut valaki valamiről, de a karácsony ajándékhajhászásnál drágább és stresszesebb mulatságot el sem tudok képzelni.

Neked mit jelent a karácsony?

Nem tudom, felhördültetek-e ezeket a sorokat olvasva, de ha igen, hozzáteszem: ez csak én vagyok.

Higgyétek el, senkit nem ítélek el, aki úgy érzi, számára az ünnep igazi lényege a kettőhúszas Nordmann-fenyő; senkit, aki imád főzni, és csak karácsonykor van ideje beszabadulni a konyhába, és fantasztikus sütikbe sűríteni minden kreativitását, mondjuk úgy ötfélébe. Tudom, hogy sokan a gyerekek, a tágabb család kedvéért tartanak nagy karácsonyt, mert generációk óta megvannak a szokások, amiket jó évről évre újraélni, még ha fáradságos munka is végigcsinálni. És ez teljesen rendben is van így.

Ilyenkor, az ünnep előtt a beszélgetések 99%-ában felmerül a kérdés: na és mit csináltok karácsonykor? Ezután szoktam én még megkérdezni (semmi Grincs, őszinte kíváncsiságból): és neked mi a karácsony? Mitől érzed igazán, hogy ünnep van, hogyan töltenéd szíved szerint ezeket a napokat? És ha valaki felsóhajt, hogy bizony jó lenne reggel egy kicsit tovább aludni, vagy nem teljesen leégni a nagy ajándékvásárlásban, vagy egy kicsivel kisebb traktát rendezni a vendégeknek, azt is megkérdezem: miért nem csinálod akkor így? (Oké, ez már egy kicsit Grincs.)

Néha egy „nem” a legjobb ajándék

A legtöbben erre a kérdésre (egy enyhe pánikrohamot követően) azt válaszolják: de hát nem lehet, mert menni/venni/csinálni kell, nálunk ez nagyon fontos, és megharagszanak a barátok/nagymama/szülők, ha lemondjuk a meghívást/elkésünk/nincs gyöngydíszes mézeskalács. Én pedig, immár fényes zöldben ragyogva, megadom a kegyelemdöfést: biztos vagy benne? Megkérdezted?

Ez a bizonyos „énkarácsonyom” nálam is azzal kezdődött, amitől szerintem a legtöbben úgy igazán fázunk egész életünk során: nemet mondtam. Nemet az ajándékdömpingre, a sok-sok stresszre, nem csak másoknak, de saját magamnak is. Nem akarok senkit áltatni: nem volt könnyű. Nálunk is volt sértődés, győzködés, vita, és egy jó adag bűntudat. Néha még mindig van. De így, öt év után ki merem mondani, hogy néha egy „nem” lehet a lehető legjobb karácsonyi ajándék magunknak, és azoknak is, akiket szeretünk. Csak nem mindegy persze, hogy hogyan csomagoljuk.

Miért csak az a három nap számítana?

Az én esetemben se úgy képzeljétek el, hogy széles Grincs-vigyorral közöltem a szűkebb-tágabb családdal és a barátokkal, hogy nem megyünk (nem veszünk, nem sütünk stb.). Nagyon szerencsésnek érzem magam, és hálás vagyok azért, hogy sok embert szerethetek, és sokan vannak, akik számára a szeretet ünnepe teljesebb lehet azáltal, ha velem is találkoznak.

De úgy hittem és hiszem, hogy a valódi minőségi idő, amit együtt tölthetünk, nem feltétlenül abban a három napban valósulhat meg, csak és kizárólag, ami pirossal van szedve a naptárban.

Vettem hát egy mély levegőt, és őszintén elmondtam mindenkinek, hogy mivel elég rohanó életmódot élünk, fontos lenne számomra a pihenés, legalább karácsonykor. Ez pedig nem tud megvalósulni a sok vendégség és utazgatás mellett. Az ajándékvásárlás hatalmas stressz, és lássuk be, tárgyakból egyikünk sem szenved hiányt; miért gyarapítanánk hát a pakolgatható dolgok halmazát csak azért, mert karácsonykor „muszáj”? És láss csodát: senki nem haragudott meg. Sőt, volt, aki megkönnyebbült, hogy legalább egy beszerzőkört levettünk a válláról. A kérdés, hogy akkor mikor találkozunk, persze nálunk is rendszeresen előkerül. De hát miért lehetne csak karácsony napjain szeretetben együtt lenni? Miért ne lehetne akár a két ünnep között, de akár januárban is találkozni? Mert lehet.

Ne tűnj el az ünnepben!

Onnantól, hogy október táján felcsendülnek az első karácsonyi dallamok, egészen advent utolsó napjaiig elég idő telik el ahhoz, hogy megjöjjön, majd el is múljon az ünnepi hangulatunk, és mire elérkezik a karácsony, a legtöbben alaposan el is fáradunk benne. Sokszor azért, mert olyan elvárásoknak próbálunk megfelelni, amiknek – mondjuk ki – lehetetlen. Nem leszünk ott minden karácsonyi vacsorán, nem készül el az összes süti és kézzel készített dísz, nem lesz pormentes a szekrény teteje. És valahol ezeknek az elvárásoknak az óriási tömegében vész el oly sokunk számára az ünnep igazi lényege, hangulata, jelentése.

Senki karácsonyát nem szeretném ellopni, csak annyit tanácsolok: kérdezd meg magadtól, számodra mi az ünnep! És ha tudod a választ, azt próbáld meg megvalósítani és megélni, ne egy hangulatos Pinterest-fotót! Lehet, hogy lesz, amire nemet kell mondanod. De lehet, hogy a végén ráébredsz, hogy nagyon szereted a családi vendégsereget, csak éppen nagyon elfáradsz a főzésben-mosogatásban, és a nem helyett elég lesz kimondanod: segíts. Vagy azt: máskor. Így vagy úgy, de biztosan közelebb kerülhetsz majd egy igazibb karácsonyhoz.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Herendi Kata
Pszichológus, szakfordító. Szeret beszélni, de hallgatni, figyelni és írni még inkább. Imádja az állatokat, az őszt, az angol nyelvet. Két dolog nem létezik számára: túl hosszú séta, és túl sok könyv – ezekből sosem elég.

Pin It on Pinterest

Share This