„Nem áldozat, hanem hős” – Gondolhatunk-e másként a nehéz gyerekkorra?

Szerző: | 2017. 06. 15. | Család&Gyerek | Olvasási idő: 15 perc
A cikk érzékeny témájára való tekintettel ezen az oldalon nem jelenítünk meg reklámokat.

Ajtócsapkodás, lárma, veszekedés, iszákos és agresszív szülők, olykor fizikai erőszak, az ezzel járó állandó félelem, szorongás és fenyegetettség érzése. Sajnos – bár keveset beszélünk róla – sokan vannak, akik számára ezek a jelenetek nemcsak a filmekből ismerősek. Számukra a gyerekkor nem a biztonságot és érzelmi stabilitást adó, megtartó közeget, hanem a folyamatos készenlétet és feszültséget jelentette. A vonatkozó szakirodalom jellemzően a nehéz gyerekkor hátrányaira fókuszál, de – bár ez önmagában természetesen nem írja felül a gyerekkorban elszenvedett sérelmeket – vannak szerzők, akik szerint emellett arról is fontos beszélni, hogy a zűrös gyerekkorból bizonyos erőforrásokat is ki lehet nyerni.

Hasznot hozó nehézségek?

„Hazudnék, ha azt állítanám, hogy a nehézségek, amiken keresztülmentem, bizonyos szempontból nem hoztak hasznot az életembe” – állítja a Psychology Today oldalán „A nehéz gyerekkor meglepő előnyei” címmel megjelent cikkben az egyik megszólaló, aki egy amolyan „balhés” középosztálybeli családban, az alkoholizáló szülők folyamatos konfliktusai közepette nőtt fel.

A gyerekkorára ma már ötvenes éveit taposó felnőttként visszatekintő érintett bevallása szerint:

  • az átlagosnál fejlettebb megfigyelőképességgel rendelkezik,
  • könnyebben észreveszi, ha valaki valamit rejtegetni próbál előle,
  • ösztönösen, és egy pillanat alatt ráérez egy helyzetben az emberek közötti dinamikákra,
  • valahogy „zsigerből” tudja, honnan jön a félelem, és honnan jön az őszinte nyitottság.

Ezek a képességek nagyon hasznosak tudnak lenni egy viharos gyerekkorban, és ahogy a fentiekből is kirajzolódik, felnőttként is sokat profitálhatunk abból, ha az átlagnál gyorsabban kiismerjük magunkat egy-egy helyzetben.

Márpedig, a nehéz gyerekkort megélt felnőttekről ez nagy általánosságban elmondható. Bár az ezzel járó nehézségeket senki nem kívánná egy gyereknek,

nagyon fontos lenne, hogy ezeket a potenciális erőforrásokat tudatosítsuk a társadalomban – függetlenül attól, hogy stabil érzelmi körülmények között cseperedő, vagy nehéz gyerekkort megélő fiatalokról vagy felnőttekről van szó.

Hogy miért fontos ez?

Egyrészt azért, mert a kemény gyerekkor „nehéz kereszt”, egy olyan teher, amelynek cipelése önmagában is komoly küzdelem. Az érintettek sokszor nem is nagyon bírnak egyedül ezekkel a súlyokkal, amelyeket csak szakember segítségével, és/vagy hosszú évek kitartó munkájával tudnak letenni.

Nem véletlen, hogy a rendelkezésre álló szakirodalom eddig jellemzően a nehéz gyerekkor hátrányaival volt elfoglalva, és ez az az aspektus, ami meglehetősen jól dokumentált. Csakhogy a hagyományos elméletekben kidomborodó „sötét oldal” hangsúlyozása a nehéz terhek mellett egyfajta bélyeget is süt az érintettekre az olyan állításokkal, amelyek szerint:

  • a korai évek során átélt szenvedés további felnőttkori nehézségekhez vezet,
  • ezek az emberek felnőttként hajlamosabbak a depresszióra,
  • gyengébb eredményeket érnek el az intelligencia- és memóriateszteken,
  • fizikális szempontból is sokkal kitettebbek: a krónikus hátfájástól, a szív- és érrendszeri megbetegedésekig egy sor olyan rendellenesség van, amelytől nagyobb valószínűséggel szenvedhetnek, mint azok, akik stabil és nyugodt gyerekkort tudhatnak maguk mögött.

A stressznek kitett gyerekek ráadásul felnőttként ellenségesnek mutatkozhatnak olyan helyzetekben, amelyek mások számára teljesen ártalmatlannak tűnnek. Például hajlamosak lehetnek negatívumként értékelni olyan visszajelzéseket, amelyeket a stabil érzelmi alapokkal rendelkezők természetesnek és normálisnak vesznek. Ez egy biológiai jelenség, amit „üss vagy fuss” reakcióként ismerünk. Ez ebben a kontextusban azt jelenti, hogy a rendszer, amely szabályozza a stresszre adott reakciónkat, alul is, de akár felül is értékelhet egy impulzust, vagy jelzést.

Amikor túlreagálunk dolgokat, akkor fenyegetésként élünk meg olyan helyzeteket, amelyek valójában nem azok – de mi legalább olyan fenyegetőnek értékeljük, mintha azok lennének. Ez egyúttal megnehezíti azt is, hogy az érintett visszatérjen az egyensúlyához: azok a gyerekek, akik folyamatos stresszben élnek, hajlamosak lehetnek hirtelen és meggondolatlanul viselkedni, még akkor is, ha nem provokálták őket – akik mogorva, visszahúzódó kamaszként, majd felnőttként egy pillanat alatt és mindenféle előzmény nélkül veszítik el a türelmüket…

Az ilyen kognitív torzítások nagymértékben akadályozhatják azoknak a képességeknek a kifejlődését, amelyek szükségesek lehetnek a szakmai és társadalmi értelembe vett sikerhez, vagy az előmenetelhez.

Ideje perspektívát váltani!

Az, hogy a hagyományos nézetek ennyire elkeserítő képet festenek az egyébként is nehéz gyerekkort átélt emberek kilátásairól, nem hagyta nyugodni a Hollandiában található Radboud Egyetem kutatóit, nevezetesen Willem Frankenhuist és Carolina de Weerth-t sem. Ők 2013-ban publikálták mára már széles körben ismert tanulmányukat, amely szerint a fent vázolt forgatókönyv felülírható, vagy legalábbis módosítható.

„A legtöbb, kedvezőtlen körülmények között felnőtt gyerekekkel kapcsolatos kutatás arra fókuszál, hogy ők miben rosszak”

– állítja cikkében Jean Marie Bianchi, a Wilson Főiskola tanársegéde, aki szintén a vonatkozó kutatások vezetőjeként nyilatkozott a témában. „A célunk az volt, hogy felfedjük ennek a populációnak az erősségeit is, hiszen arról még csak nagyon keveset tudunk, hogy ők miben jók” – tette hozzá Bianchi.

De milyen lehetséges előnyei lehetnek egy nehéz gyerekkornak?

Teszi fel a kérdést Megan Hustad, a Psychology Today-en megjelent írásában. Ahogy azt a szerző is megállapítja, ez egy nagyon nehéz kérdés, tekintettel arra, hogy a stresszes gyerekkor mindenki számára mást és mást jelent. Van, akinek élete első éveit a szegénység, a nélkülözés, mások számára a bántalmazás, az elhanyagolás árnyékolta be. Ezek a tapasztalások olyan mély sebeket hagynak az ember lelkén, amelyek – azért ehhez nem fér kétség – felnőttkorban is tudnak sajogni – főleg, ha az emlékeket megidéző élethelyzetben találjuk magunkat.

Életünk első évei erőteljesen formálnak minket és agyunk legősibb struktúráit: ezek a tapasztalások amellett, hogy nem ritkán nehezen helyrehozható károkat okoznak, bizonyos szempontból erősebbé tesznek. Mindennek tükrében és a már idézett cikkben megszólaló érintettek visszajelzései alapján feltételezhetjük, hogy a nehéz gyerekkort átélt emberekre jellemző lehet, hogy

  • az átlagnál jobban alkalmazkodnak és rugalmasabbak,
  • megoldásközpontúak,
  • hamar felismerik az emberek valódi szándékait,
  • gyorsabban és hatékonyabban monitorozzák a környezetüket,
  • hamar felismerik az emberek közötti kapcsolatokat és viszonyokat,
  • jobban viselik a bizonytalan helyzeteket,
  • hajlamosak az élet napos oldalát látni,
  • gyorsan képesek nézőpontot és stratégiát váltani.

Ezek az ebben az állapotukban még inkább csak benyomásokként értelmezhető következtetések jelentik a bázisát azoknak a multidiszciplináris kutatásoknak, amelyek ezt a kérdést a tudomány eszközeivel is megvizsgálták.

És hogy mire jutottak?

Ma már több, a nehéz gyerekkor előnyeit, vagy inkább az abból kinyerhető erőforrásokat vizsgáló kutatás is elérhető. Ezek közül az egyik például arra a következtetésre jutott, hogy a nehéz gyerekkort átélt felnőttek gyorsabban tudják áthelyezni a fókuszt egyik feladatról a másikra, azokhoz képest, akik kiegyensúlyozott és stabil körülmények között cseperedtek.

Bruce Ellis, a Utah Egyetem fejlődéspszichológusa szerint ez a fajta kognitív flexibilitás olyan tulajdonságokkal járhat együtt, mint például a kreativitás, de ennek a rugalmasságnak van további hozadéka is: a stresszes körülmények között felnőtt emberek hajlamosak arra, hogy valamit befejezetlenül hagyjanak.

Ez első pillantásra nem feltétlenül tűnik pozitívumnak, ugyanakkor rendkívül hasznos „képesség” tud lenni olyan helyzetekben és munkakörökben, ahol pillanatról pillanatra kell mérlegelni és igazodni a körülményekhez – anélkül, hogy közben elkalandozna a figyelem.

Akik úgy nőttek fel, hogy gyakorlatilag semmi befolyásuk sem volt arra nézve, mi történik velük, vagy körülöttük, nagyobb eséllyel válnak olyan felnőttekké, akik nem különösebben tartják sokra a kontrollt, ami bizonyos munkakörökben nem is feltétlenül hátrány…

Erre jó példa az a (az említett cikkben megszólaló ugyancsak zűrös közegben felnőtt) befektető, akinek meggyőződése, hogy gyerekkori tapasztalatai segítették keresztül a karrierje nehezebb időszakain. Amikor nagyobb kérdésekkel, vagy bizonytalansággal szembesül – például azzal, hogy hova és mennyit fektessen be –, akkor állítása szerint, személyiségéből adódóan jól viseli a kockázatokkal járó helyzeteket, és azokat a bizonytalan időszakokat, aminek a kimenetele siker, és kudarc is lehet.

Megtalálni a lehetőséget

A cikk több vonatkozó kutatást is említ: az egyik például arra a következtetésre jutott, hogy a stabil érzelmi háttérrel rendelkező felnőttek hajlamosabbak jobban támaszkodni a szabályokra és a kapott instrukciókra. Ez sok szempontból és számos élethelyzetben ugyancsak hasznos tulajdonság, ugyanakkor,

ha a megoldást hatékonyan és gyorsan kell megtalálni, akkor a kijelölt ösvényről néha muszáj letérni. Ebben a stresszes közegben nevelkedő gyerekek a kutatás eredményei alapján egyértelműen jobbak.

A szóban forgó vizsgálat során egy számítógépes játékhoz rossz instrukciókat kaptak a kutatás résztvevői. Azok, akik nehéz gyerekkort tudtak a hátuk mögött, gyorsabban változtattak stratégiát és találták meg a megoldást annak érdekében, hogy működtetni tudják a programot. Szemben azokkal, akik stabil érzelmi környezetben szocializálódtak: ők jóval tovább, még akkor is ragaszkodtak a kapott instrukciókhoz, amikor az nyilvánvalóan hátrányokkal járt.

Egy másik kutatás a munkamemória működésében talált különbséget. Ez esetben az eredmények alapján a kutatók azt a következtetést vonták le, hogy a kiszámíthatatlan környezetben felnőtt emberek jobbak az úgynevezett munkamemória frissítésében: megvan a képességük arra, hogy a már nem releváns információkat gyorsan újakra cseréljék.

Emellett, volt olyan vizsgálat is, amely arra a következtetésre jutott, hogy azok, akik kaotikus gyermekkort tudhatnak maguk mögött, az átlagnál sokkal korábban ismerik fel és monitorozzák az esetleges veszélyeket és fenyegetéseket.

Felülírni a sztereotípiákat

Ahogy az eredeti cikk sem, természetesen mi sem állítjuk, hogy a stresszes gyerekkor pozitívan hat az emberekre. Ugyanakkor, ha közelebbről szemügyre vesszük a lehetséges és kinyerhető erőforrásokat, az talán segíthet felülírni az érintettek számára önbizalomhiányt és szorongást okozó sztereotípiákat.

A fenti eredmények és a téma kapcsán azonban fontos látni, hogy az olyan egyértelmű gyermekkori stresszfaktorok, mint a válás, a családon belüli erőszak, a fizikai, szexuális, vagy érzelmi bántalmazás, egy hozzátartozó mentális betegsége, az alkoholizmus, a drogfüggőség nem korlátozódnak egyetlen demográfiai változóra.

A stressz nem egy egydimenziós dolog: más szempontból kihívás egy szegény, de érzelmileg stabil családban nevelkedni, és megint más egy anyagi szempontból biztos körülményeket biztosító, ám érzelmileg elhanyagoló – például a szeretetet a teljesítmény viszonylatában meghatározó – családban felnőni.

A stresszorok hatása nagyon sok mindentől függ: a gyerekkori környezetünk kimenetét a veleszületett biológiai különbségektől a temperamentumon át az öröklött gének kombinációjáig nagyon sok tényező befolyásolja, és teljesen eltérő válaszokat válthat ki akár ugyanolyan körülmények között felnövő gyerekek esetében is.

„Soha nem volt semmi állandó az életemben – kivéve a változást…”

A tudományos eredményektől függetlenül azonban fontos kapaszkodót jelenthetnek azoknak az érintetteknek a gondolatai, akiknek sortársaikhoz hasonlóan rengeteg nehézséggel és bizonytalansággal kellett megküzdeniük gyermekkorukban.

„Ha a gyerekkorod jelentős részét egy paranoid skizofrén anyával töltöd, akkor valahogy kialakul benned egy általános gyanakvás az emberek szándékait illetően. De ez azt is jelenti, hogy folyamatosan képes vagy a változásra. Soha nem volt semmi állandó az életemben – kivéve egy dolgot: a képességet, hogy leküzdjem a változással járó kihívásokat” – állítja az egyik érintett megszólaló a cikkben.

Ezeknek az előnyöknek az ismerete azonban nemcsak az egyén szempontjából, hanem a társadalmi szintű tudatosítás miatt is fontos lenne. A jelenlegi iskolai környezet ugyanis a nehéz körülmények között cseperedő gyerekektől is azt a viselkedést várja el, amit az érzelmileg stabil körülmények között felnövő gyerekektől – csakhogy újraprogramozni az embereket, vagy felülírni az otthonról hozott mintákat nagyon nehéz.

Ha az oktatás résztvevői a gyengeségeik mellett tisztában lennének a nehezebb körülmények között felnőni kénytelen fiatalok erősségeivel is, akkor az olyan iskolai környezetet eredményezhetne, ahol ezekhez az erősségekhez illeszkedő életpálya felé tudnák őket terelni.

Így ahelyett, hogy a „problémás szülők problémás gyereke” bélyeggel a homlokukon kellene keresztülverekedniük magukat a számukra egyébként is nehezebb életszakaszon, ki tudnák használni az erőforrásaikat.

Nem áldozat, hanem hős

Emellett azért is lenne még fontos harcolni a bonyodalmas gyerekkorral kapcsolatos előfeltételezések ellen, mert azok egy idő után önbeteljesítő jóslatként kezdenek el működni.

Ha az ember folyamatosan csak azzal találkozik, hogy a nehéz gyerekkor nehéz felnőttkorra predesztinál, akkor egy idő után szkeptikussá válik a saját kilátásaival kapcsolatban, megijed a lehetőségektől, vagy egyszerűen elveszíti a reményt a fájdalomban és a keserűségben, amit megtapasztalt.

A reményt azonban – ahogy azt a vonatkozó kutatási eredmények és az érintettek tapasztalatai is bizonyítják – nem szabad elveszíteni: azok, akik képesek kinyerni az erőforrásokat a múltból, és felül tudnak kerekedni a jövőjükkel kapcsolatos félelmeiken, különleges felnőttekké válhatnak.

Ezt támasztják alá Ian Morgan Cron, terapeuta szavai is, aki a csoportfoglalkozásain arra szokta kérni a résztvevőket, hogy forduljanak a jobbjukon található szomszédjuk felé, és kérjék őket arra, hogy az áldozat szemszögéből meséljék el az életük történetét 5 percben.

„Amikor ezzel megvagyunk, akkor azt szoktam mondani, hogy «most pedig fordulj oda ugyanahhoz az emberhez, és meséld el ugyanazt a történetet, de most úgy, mintha nem áldozat lennél, hanem hős!». Ilyenkor a résztvevők mindig visszakérdeznek, hogy «Hát úgy is lehet?» Persze hogy lehet!”- válaszolom ilyenkor – „Miért ne lehetne?”.

Elvégre, aki végigcsinál egy küzdelmes gyerekkort, az nem áldozat, hanem hős.

Olyan hős, akinek az egyik „szuperereje” a sok közül az, hogy megtanulta kreatívan megváltoztatni, ami megváltoztatható, ugyanakkor már tudja, hogyan éljen azzal, amit nem tud megváltoztatni.

Via: Psychology Today

Fotó: itt, itt, itt és itt

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Szabó Eszter Judit
Kommunikációs szakember, újságíró. Hisz az önismereti- és terápiás munka sorfordító erejében. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy jógázni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.

Pin It on Pinterest

Share This