„Nincs egyetlen érvényes válasz” – 7+1 életbevágóan fontos mondat a függőségről a Csodálatos fiú című film nyomán

Szerző: | 2019. 01. 30. | #SAJÁTÉLMÉNY | Olvasási idő: 18 perc
A cikk érzékeny témájára való tekintettel ezen az oldalon nem jelenítünk meg reklámokat.

„Kétségbeesetten próbáltam segíteni Nicnek, megállítani őt a lejtőn, megmenteni a fiamat. És mindez, a bűntudattal és az aggódással társulva, valósággal felemésztett. (…) Nic kis kihagyásokkal több mint egy évtizeden át használt drogokat, és úgy vélem, ez alatt az idő alatt szinte mindent átéreztem, végiggondoltam és megtettem, amit egy függőségtől szenvedő gyerek szülője átérezhet, végiggondolhat vagy megtehet. Mostanra tudom, nincs egyetlen érvényes válasz, nincs egyértelmű útmutatás a hasonló helyzetben lévő családok számára.”

Olvasható David Sheff Csodálatos fiú című könyvében, amely alapján a tavaly mozikba kerülő, azonos című film is készült. Tehát a könyv, és értelemszerűen a film is igaz történet: a szerző (aki egyébként foglalkozását tekintve újságíró) hozzátartozóként valóban keresztülment a leírtakon, akárcsak fia, Nic, aki egy évtizeden át volt aktív szerhasználó.

Nic, aki ma már 37 évesen családapa, sikeres író, a Tweak: Growing up on Methamphetamines című könyvében publikálta a maga verzióját. Ezt az eddig csak angol nyelven megjelent könyvet még nem olvastam, viszont a hamarosan magyarul is, a Cartaphilus kiadó gondozásában megjelenő, az édesapa által írt, Csodálatos fiú című könyvet.

Látva és olvasva ezt a nem mindennapi történetet, azt gondolom, hogy jól döntöttek az alkotók, amikor vászonra vitték. Akárcsak az apa-fia szerzőpáros könyvei, a film is fontos támpontokat, érdemi kapaszkodókat adhat a függőség témájában érintett hozzátartozóknak és a szerhasználóknak is. Emellett segíthet átérezni és megérteni az összes érintett fájdalmát – és ez a megértés hozzájárulhat ahhoz, hogy jobb esélyekkel nézzünk szembe ezzel az aljas és elképesztően összetett betegséggel, amivel a hazai statisztikai adatokat elnézve nekünk is bőven lenne dolgunk.

Őszintén, hitelesen, segítő szándékkal

Amellett, hogy sokat lehetne vitatkozni a cselekmény gördülékenységéről, vagy arról, hogy hol és mit lehetett volna még csavarni a történet dramaturgiáján, számomra nagyon szimpatikus az – az olykor filmesztétikai szempontokat is felülíró – törekvés, hogy az alkotás őszintén, hitelesen és segítő szándékkal beszéljen a problémáról. (A magam részéről jobban szeretem, ha egy film nem tetszeni akar, hanem segíteni, ha nem egy pörgős sztorit, hanem a valóság színét és fonákját próbálja megmutatni.)

Ezt teszi ez ugyanis ez a film: segíteni próbál – ahogy David Sheff is segíteni próbált a fiának, miközben embert próbáló gyötrelmeken ment keresztül.

Mert egy függő története soha nem csak a függő története, hanem azoké is, akik eszköztelenül és állandó félelemben élve nézik végig, ahogy a szerettük átváltozik valakivé, akire egy idő után rá se lehet ismerni, aki korábban elképzelhetetlennek gondolt dolgokat művel: elárulja, meglopja, bántja, és folyamatosan cserbenhagyja azokat, akik segíteni próbálnak neki. Átváltozik valakivé, akit egy idő után, mondjuk ki, már nagyon nehéz szeretni.

„…látom ezt a sértődött, dühös és kiüresedett embert, látom a menekülését és zavarodottságát, egyre csak azt kérdem magamtól: ki is vagy te?”

-írja David Sheff, aki memoárjában fejezetről fejezetre, mondatról mondatra vezeti az olvasót a függőség poklának legmélyebb bugyraiba. Az út, amit fiával és a család többi tagjával bejár fájdalommal, félelemmel és tehetetlenséggel van kikövezve.

Aki átélt vagy épp most él át hasonlót, jól tudja, hogy egy drogosról gondoskodni legalább annyira bonyolult, megterhelő és kimerítő, mint a függőség maga. Legrosszabb pillanataimban haragudtam Nicre, hiszen a drogosok olykor megszabadulhatnak a szenvedéseiktől, legalább olyankor, ha ismét droghoz jutnak. A szülők vagy gyerekek, a férjek vagy feleségek, akik szeretik őket, soha nem érezhetnek hasonló megkönnyebbülést” – fogalmaz könyvében David Sheff, rámutatva, hogy a függőség sokszor jóvátehetetlen következményekkel jár, és ezeket a következményeket az érintett függők és a hozzátartozók együtt viselik.

Mindenki érintett

Azt hiszem, ez az a pont, ahol mindenkinek érdemes elidőznie annál a kérdésnél, hogy van-e a környezetében olyan ember, akit közvetve vagy közvetlenül érint ez a probléma – vagy azért, mert ő maga függő, vagy azért, mert egy másik függő élete hatással van, vagy hatással volt az övére. Tekintettel arra, hogy az alkohol és a kábítószer között – függőség szempontjából – mindössze annyi a különbség, hogy az egyik lassabban öl, mint a másik, szerintem alig akad ma Magyarországon olyan ember, akit nemmel válaszolna erre a kérdésre.

Ugyanígy jó kérdés, hogy vajon hányan vannak valóban tisztában a függőség természetével, hányan ismerik a függőség megértéséhez szükséges információkat, amelyek függetlenül attól, hogy milyen szert – kokaint, marihuánát, LSD-ét, metamfetamint (Nic jellemzően ezt használta), vagy éppen alkoholt – használ valaki, gyakorlatilag nélkülözhetetlenek a gyógyuláshoz.

Szétszakadva

 „Olyan, mintha Nic-kért két ellentétes erő küzdene, amelyek nem bírnak egymással” – ragadja torkon a lényeget könyvében David Sheff. És ahogy azt a film jelenetei is megmutatják, e között a két erő között, ebben a satuban préselődik az „anyagos”, akit egyfelől feszít a leküzdhetetlen vágy, miközben mardossa a bűntudat és a szégyen, amit pont azok miatt a dolgok miatt érez, amit azért tesz vagy nem tesz, mert egy ponton túl már nem tud nemet mondani.

Szemben a hozzátartozókkal, akiket nem beszorít, hanem inkább széttép a helyzettel járó feszültség, miközben próbálják megtartani a függőt, és próbálják egyben tartani a saját életüket is. Csakhogy az ő életüket – ahogy ez az apával, David Sheff-fel is történt – zárójelbe teszi, hogy a szeretett fia folyamatos életveszélyben van.

Ezt a tényt nem lehet csak úgy leválasztani az életedről, az állandó aggódás, félelem és a küzdelemmel járó agónia a részeddé válik, és egy idő után olyan „természetes” lesz, mint a légzés. És az érzelmi, fizikai és anyagi terheket cipelő hozzátartozókat sokszor már tényleg nincs, aki megtartsa, a sok nehézség egyre mélyebbe és mélyebbre rántja őket…

Ahogy a bevezetőben idézett David Sheff is írja, a függőséggel kapcsolatban „nincs mindenkire érvényes igazság”, ahogy nincs két egyforma történet sem. David és Nic, azaz a Csodálatos fiú története egy a millióból. Ugyanakkor az ő történetükről szóló filmben és a könyvekben kimondódnak olyan mondatok, amelyeket minél több embernek ismernie kéne ahhoz, hogy maradjon remény a függő emberek (és a hozzátartozóik) megmentésére.

  1. „A függőség betegség” – a család betegsége

Ez a mondat mindennek az alapja, és ez az a mondat, amit fontos lenne minél több érintettnek és hozzátartozónak megértenie. Csakhogy ezt nagyon nehéz – ahogy mondani szokás – „ép ésszel felfogni”. Azért (is) nehéz, mert az érintett viselkedése alapján az emberek nagyobb eséllyel feltételeznek szándékosságot és éreznek (valahol teljesen jogosan) haragot. Ez persze nem menti fel a függőket a tetteik következményei alól, de fontos látni, hogy – éppen a betegség összetettségéből adódóan – ez a történet nem az akaraterőről vagy a rosszindulatról szól, hanem biológiai, pszichés és szociális körülmények együttes hatására jut el a függő addig, hogy a szer nagyobb lesz nála, és egy ponton túl már nem ő uralja az életét, hanem a szer parancsol neki.

„A függőség a legrejtélyesebb betegség az összes közül, a vele járó önhibáztatás, szégyen és megaláztatás teszi sajátossá” – fogalmaz David Sheff.

A függők és hozzátartozóik helyzetét tovább nehezíti, hogy a függőséggel járó küzdelem mellett a társadalom által „kiosztott” stigmákkal, az azokkal járó szégyennel és bűntudattal is meg kell küzdeniük. Szemben mondjuk egy szívbeteggel, aki, ha kórházba kerül, és tudható róla, hogy ebben bizony az életmódja, például az egészségtelen étkezési szokásai is szerepet játszottak, teljesen más megítélés alá esik, mint egy szerhasználó. Pedig a végeredményig vezető út között lényegében nincs érdemi különbség: a betegséget egy adott viselkedés, szokás vagy életvitel idézte elő, aminek a következménye, hogy a beteg egészségügyi ellátásra szorul. És ahogy egy szívbeteg, úgy a függők gyógyítása is egy nagyon komplex, lelki, fizikai és szociális síkon is ható folyamat (kellene, hogy legyen).

  1. „A függőség nem (csak) döntés kérdése”

A függők élettörténetében több szakértő szerint is jó eséllyel találni olyan, a korai években gyökerező fájdalmat, amely – a már említett többi tényezővel együttesen – hozzájárulhat az addikció kialakulásához.

Ugyanakkor az is benne van a pakliban, hogy a függőség különösebb kiváltó ok nélkül alakul ki, például azért, mert erre az illető hajlamos, azért csinálja, mert – ahogy a filmben is elhangzik – „olyan rohadt jó”.

Ebből a szempontból (is) kakukktojás a Csodálatos fiú története a függőség témáját feldolgozó filmek között, mert – a szülők válását leszámítva – nehéz „klasszikus” okot vagy magyarázatot találni Nic függőségére: szerető családban nőtt fel, figyeltek rá, gondoskodtak róla, már-már giccsesen idilli élményekben volt része, jó iskolába járt és a kortársai sem voltak rá borzasztó hatással.

„Mint a drogfüggők maguk, a családjuk is olykor teljesen olyan, mint amilyennek az ember elvárná, néha meg egyáltalán nem. Drogfüggők ugyanúgy érkezhetnek csonka családokból, mint teljes, ép családokból. Éppúgy vannak közöttük reménytelen lúzerek, mint sikeres figurák” – fogalmaz könyvében David Sheff.

  1. Segítség nélkül nem megy

Ahogy azt a film is megmutatja, egy ponton túl képtelenség segítség nélkül cipelni az alkoholizmussal vagy rendszeres kábítószer-használattal együtt járó érzelmi és fizikai terheket. És ez a hozzátartozókra, valamint az érintett függőkre egyaránt igaz. Ha már valaki eljut a belátásig, vagy addig, hogy a problémáját be tudja vinni egy közösségbe, az már egy nagyon jelentős lépést tett a gyógyulás felé vezető úton. És ezek a csoportok nem csak a filmekben léteznek!

A függők számára Magyarországon is vannak elérhető Anonim Alkoholista csoportok, míg a hozzátartozók számára az Al Alnon családi csoportok jelenthetnek komoly segítséget.

„Így tudja enyhíteni a sorsközösség a gyötrelmeket. Hatalmas megkönnyebbülést jelent, ha megtapasztaljuk, hogy nem vagyunk egyedül a szenvedéseinkkel, hogy valamennyien egy nagyobb – jelen esetben társadalmi méretű – sorscsapás áldozatai vagyunk, mely járványszerűen terjed, és a gyerekeinket, illetve a családokat sújtja” – fogalmaz könyvében David Sheff, rámutatva, hogy már a sorstársakkal való találkozás milyen sok erőt tud adni ebben a reménytelennek tűnő helyzetben.

  1. A tagadás nem megoldás

Ma Magyarországon a függőség, így az alkoholizmus is egy gigantikus méretű tabu: miközben a társadalom jelentős része függőként vagy hozzátartozóként szenved emiatt, nem nevezzük nevén és egyáltalán nem kezeljük helyén a problémát.

Suttogunk róla, szőnyeg alá söpörjük, úgy csinálunk, mintha nem lenne. A környezet, akarva-akaratlanul, de elkezd szépen igazodni a függőhöz, és pontosan ugyanazt teszi, amit ő is: tagad, tagad, tagad.

„A függők tagadásban élnek, ahogy az őket körülvevő család tagjai is, mert az igazság túl hihetetlen, túl fájdalmas és túl rémisztő” – fogalmaz David Sheff, aki arra a következtetésre jutott, hogy „ha nem ismerjük be a helyzet válságosságát, az sokkal zavaróbb és pusztítóbb, mint szembenézni az igazsággal.”

  1. „Nem te okoztad. Nem te irányítod. Nem te gyógyítod meg”

A hozzátartozók számára talán ezt a legnehezebb elfogadni: hogy bármennyire is nehéz, bármennyire is elfogadhatatlannak tűnik, nem tudják kontrollálni azt, ami a függővel történik. Nem tudnak segíteni, és ami a legrémisztőbb, megmenteni sem tudják. A legtöbb, amit tehetnek, hogy támogatják a felépülésben, de a folyamatot nem tudják helyette végigcsinálni.

Sokan – a David Sheff-hez hasonlóan – elkeseredetten keresik az eszközöket, a megoldást, a megfelelő szavakat, hogy segítsenek a kontrollvesztett szerettüknek, aztán egy ponton túl kénytelenek belátni, a függő akarata nélkül nem fog menni, egy ponton túl a segítő szándék kevés.

  1. „A visszaesés a gyógyulási folyamat része”

Ahogy azt is fontos átlátni, hogy – ha a függő végre hajlandó segítséget kérni vagy elfogadni – akkor a folyamat része az esetek nagyon nagy részében a visszaesés is. Ezen a ponton szerintem sok leszokási kísérlet örökre elvérzik, mert sokan elkeserednek attól a gondolattól, hogy lám-lám, a függő számára fontosabb a szer, mint a családja, jobban szereti azt, mint a saját szeretteit. A film egyik tanulsága szerintem az, hogy

ezen a ponton nem szabad feladni, és ilyenkor, a visszaesések alkalmával kell mindennél jobban hinni abban, hogy az a csodálatos fiú/apa/anya/lány/barát/testvér nem tűnt el örökre, csak még meg kell erősödnie ahhoz, hogy végleg le tudja győzni azt a nála nagyobb valamit, ami a hatalmába kerítette. Ilyenkor kell mantrázni, hogy „a visszaesés a gyógyulási folyamat része”.

  1. Ha nem ismered az ellenséget, nem tudod legyőzni

„Az írás folyamatának része a kényszerű kutatómunka. Mióta megtudtam, hogy Nic metamfetamint használt, próbálok mindent megtudni a drogról. Több ez, mint egy kísérlet a megértésre. Úgy érzem, erőt ad, ha megismerem az ellenséget” – olvasható a már többször idézett, a film alapjául szolgáló könyvben.

Szerintem Nic több szempontból is szerencsés és kivételes helyzetben lévő függő, ugyanis az édesapja – a foglalkozásából eredően is – olyan megküzdési módot választott ebben a helyzetben, amivel rengeteget tudott segíteni magának és a fiának is.

Minden fellelhető információt elolvasott, szakértőkkel interjúzott, kutatott, egyszóval mindent megtett annak érdekében, hogy valóban átlássa, mi is történik a fiával. David ennek köszönhetően pontosan, a legapróbb részletig tisztában volt azzal, hogy mi zajlik a fiában. A viselkedésétől kezdve az agyában zajló folyamatokon át a rá leselkedő veszélyekig, képes volt rendszerben látni és átlátni, min megy keresztül Nic, így bizonyos helyzetekben – a körülményekhez és a lehetőségeihez képest – jól tudott reagálni.

A film egyik nagy tanulsága, hogy bárkivel, vagy bármilyen problémával nézünk is szemben, az első és legfontosabb, hogy közelebb lépjünk hozzá és megismerjük azt – és ez a függőségekkel kapcsolatban különösen fontos.

+ 1 Nincs két egyforma függőség, nincs két egyforma történet

A Csodálatos fiú című könyv és a film kapcsán is fontos látni, hogy ez a történet egy a millióból, és ha megírnánk vagy filmet készítenénk a többiből, mind eltérne ettől. Ahogy nincs két egyforma történet, nincs két egyforma függőség sem. Ebből következően a megoldást jelentő sémákat sem lehet mindenkire egységesen ráhúzni. Ezt az utat sajnos mindenkinek végig kell járnia…

Ugyanakkor a film, és a könyv (amelyet nagyon jó szívvel ajánlok, mert amellett, hogy érzékenyít a problémára, nagyon-nagyon alapos és informatív olvasmány lehet azoknak, akik szeretnék jobban megismerni a függőség természetét) rengeteget segíthet ennek az elképesztően összetett problémának a megértésében. És segíthet abban is, hogy elinduljon egy diskurzus, nyíltabban és őszintén lehessen beszélni erről a betegségről, ahelyett, hogy szégyenkeznénk, felelősöket keresnénk, magunkat vagy másokat hibáztatnánk.

„Egyetlen olyan függőre sem bukkantam eddig, aki függő akart lenni” – olvasható a könyvben az egyik megkérdezett szakértő véleménye. Vélhetően igaza van, de azért ne felejtsük el hozzátenni, hogy ez az állítás éppúgy áll a hozzátartozókra is: egyetlen olyan embert sem ismerek, aki egy függő hozzátartozója akart lenni.

Viszont, ha már így alakult, akkor fontos tisztában lenni azzal, hogy – ahogy a függő akarata ellenére sem lehetséges a leszokás, úgy – a hozzátartozóknak is tudniuk kell, hol van az a pont, amikor már nincs értelme küzdeni. Sokszor ugyanis – legyen bármennyire fájdalmas – éppen az hozhat változást, ha képesek vagyunk kimondani: „szeretlek, de nem tehetek érted semmit, csak magadon tudsz segíteni”.

A Csodálatos fiú című filmet, sok más igényes film mellett megtalálod a Cinego oldalán, ahol kedvedre válogathatsz a hazai művészmozik kínálatából.  

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Szabó Eszter Judit
Kommunikációs szakember, újságíró. Hisz az önismereti- és terápiás munka sorfordító erejében. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy jógázni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.

Pin It on Pinterest

Share This