10 kérdés, ami segíthet elindulni az önazonos élet felé – Dr. Almási Kitti előadása nyomán

Mások véleményétől függetlenül, a saját belső késztetéseink szerint élni, úgy, ahogy az nekünk jó. Vállalni a felelősséget a döntéseinkért. Kilépni a biztonságot jelentő komfortzónánkból, vállalva a sérülés és a kudarc kockázatát, vállalni azt, akik, és amik vagyunk. Akkor is, ha emiatt elveszítjük mások szeretetét, vagy éppen a népszerűséget, amire annyira, de annyira vágyunk.

Hát igen, nem állítjuk, hogy az út, amely ehhez a fajta a szabadsághoz, vagyis egy minden szempontból önazonos élet felé vezet egyszerű, és sajnos nem jó szándékkal van kikövezve… Számos külső és belső tényező hat ránk, és még talán ennél is több nehéz döntést kell meghoznunk, ha a körülményektől független, szabad emberré szeretnénk válni.

A helyzet tehát nem egyszerű, de nem is reménytelen, így Dr. Almási Kitti, klinikai szakpszichológus, a XXII. Pszinapszison azonos témában tartott előadása nyomán összegyűjtöttük azokat a kérdéseket, amelyek talán segíthetnek elindulni ezen az úton.

1. Vállalom-e a felelősséget azért, ahol tartok?

Sok helyzetben hajlamosak vagyunk a körülményekre mutogatni és elhárítani magunkról a felelősséget. A kibeszélés, a gúny, az irigység általában arról szól, hogy mások hogyan és miért tehetnek az én nehéz helyzetemről, azzal, hogy emlékeztetnek a hiányosságaimra. Mindig könnyebb másokra, vagy éppen a sorsra, a körülményekre és a pech-re hivatkozni, de az önazonossághoz vezető út ott kezdődik, hogy vállalom a felelősséget a döntéseimért, nem mutogatok másokra, és nem a többiek elégedettségétől és szeretetétől teszem függővé az életemet.

2. Teszek-e azért, hogy erősebb legyek?

Sokszor bele sem gondolunk, mennyi mindent tehetünk annak érdekében, hogy lelkileg megerősödjünk. Persze, rövid távon jóval energiatakarékosabb sopánkodni a körülmények, vagy a minket ért méltatlanságok miatt, de vajon mi az, amit mi teszünk azért, hogy változtassunk és kimozduljunk egy számunkra kedvezőtlen állapotból? Az önmagunkat gyengítő, bántó és kritizáló megjegyzések helyett („Úristen de béna voltam!”, „Mekkora lúzer vagyok”. „Annyira hülye vagyok.”) például elkezdhetjük erősíteni magunkat, önmarcangolás helyett gyakorolhatjuk az önelfogadást. Ezen felül még számos olyan önismereti, vagy stresszcsökkentő technikát alkalmazhatunk, amely segít abban, hogy mentálisan és lelkileg megerősödjünk, és függetlenítsük magunkat a körülményektől.

3. Merek-e valamilyen lenni egy világban, ahol ezt nem nézik jó szemmel?

Az, hogy valaki meri-e vállalni magát, sajnos sok esetben már nagyon korán eldől. Bármennyire is fáj ezzel szembenézni, a jelenlegi oktatási rendszer Magyarországon arról szól, hogy mindenki legyen minél egységesebb, ne térjen el nagyon se felfelé, sem pedig lefelé.

„Különlegesnek, másnak lenni veszélyesnek számít. Szürke, uniformizált egységek ülnek az iskolapadban, és aki ki akarja dugni a fejét, azt visszaütik. Nagyon korán megtanuljuk, hogy aki másképpen gondolkodik, az irritál ezzel másokat. Rögtön az életünk elején kapunk egy erős külső nyomást arra vonatkozóan, hogy hogyan kellene működnünk. A helyzet az, hogy kinevelünk egy csomó birkát”

– fogalmazott előadásában Dr. Almási Kitti, aki szerint szomorú, de igaz: itthon sok iskolában nem az a kérdés, hogy jól gondolkozik-e egy gyerek, hanem az, hogy használta-e a kulcsszavakat, amiket a tanár megadott. Nem az a lényeg, hogy jól oldotta-e meg a feladatot, hanem az, hogy úgy oldotta-e meg, ahogy a tanár szerint jó. „Ne akarjál kilógni a sorból, ne akarj valamilyen lenni” – ezt az üzenetet idejekorán magunkba szívjuk, és azt tanuljuk meg, hogy különlegesnek lenni, másképp gondolkodni, az veszteséggel, megaláztatással jár.

„Amikor nem ugyanazt képviseled, amit a többség, akkor már valamilyenné válsz. Itthon ez ijesztőnek számít. Egyszerűen érzelmileg nem elég érett a társadalom ahhoz, hogy elviselje, ha valaki másként gondolkodik. Márpedig a szabad és önazonos élet többnyire egy előfeltételhez köthető: merek másként gondolkodni, merem vállalni önmagam, merek kilógni a sorból akkor is, ha ezt nem nézik jó szemmel”.

4. Meg merem-e haladni a szüleimet?

Az emberek azért sem szeretik, ha másképp csinálsz valamit, mert birizgálja őket, hogy olyan valamit képviselsz, amit ők is szeretnének, vagyis irigyek, mert meg mertél mutatni vagy ugrani valamit, amit ők nem. Ez szembesíti őket a saját gyengeségeikkel, a saját korlátaikkal és a saját elszalasztott lehetőségeikkel. Ez a konfliktus sokszor éppen azokkal kapcsolatban a legkiélezettebb, akik a legközelebb állnak hozzánk.

„Gyakran látom, hogy éppen a szülő az, aki nem díjazza, ha a gyereke meg mer tenni egy bátor lépést. E mögött sokszor annak a keserűsége áll, hogy ők ezt annak idején nem merték meglépni, vagy valami miatt nem léphették meg” – mutat rá Dr. Almási Kitti.

Aztán jön a gyerek, akinek viszont van „elég vér a pucájában” hogy megpályázzon egy külföldi ösztöndíjat, vagy felálljon egy rossz munkahelyről, amire rögtön érkeznek a sablonos érvek: „A biztos keresetet nem szabad otthagyni.”, „Gyerekem, mi lesz így veled?” Ezek a mondatok azt üzenik: „hajtsd le a fejed, törődjél bele abba, ami van, ne akarjál túl sokat szakítani, elégedj meg azzal, ami van, mert ha nagyon ugrálsz, abból csak baj lehet!”

A szülő ezeket nem azért mondja, mert rosszat akar, hanem azért, mert tele van félelemmel, ahogy akkor is tele volt szorongással, amikor előtte álltak nyitva ezek a kapuk. Ezért a gyereküket is féltik, aminek az a következménye, hogy a bátor lépésektől rettegő, megalkuvó és szorongó felnőttet nevelnek, akikben folyamatosan erősítik ezt a félelmet, és akikről nem hiszik el, hogy képesek megugrani azt, amit ők sem mertek. Aztán ha ez mégis sikerül, akkor kialakul a szülőben egyfajta – gyakran bűntudatkeltéssel párosuló – ellenségesség, mert a gyereke sikerei mélyen elgondolkodtatják a saját életén, és azokon a lehetőségeken, amelyeket ő elszalasztott.

5. Ki merek lépni a ketrecemből?

„«Birds born in a cage think flying is an illness».” (Alejandro Jodorowsky) Vagyis azok a madarak, akik ketrecben születtek, azt gondolják, hogy a repülés az egy betegség.

Ha «egy ketrecben» szocializálódtunk, akkor szárnyalni, a világban szétnézni, új utakat és lehetőségeket felfedezni, az számunkra egy jeges félelemmel járó, veszélyes dolog, aminek az lesz a következménye, hogy a ketrecen kívüli világ felfedezése helyett állandóan biztonságot adó fogódzókat keresünk.

Mert, annak ellenére, hogy a ketrec az egyfajta rabság, egy olyan terület is, ahol jól kiigazodunk, ahol megmaradhatunk szürke átlagembernek, olyannak, aki nem lesz mások szemében szálka, és nem okoz problémát” – fogalmazott előadásában Dr. Almási Kitti.

A baj ezzel csak az, hogy – ha bent maradunk a ketrecben – az életünk egy pontján, rosszabb esetben a vége felé, rádöbbenünk, hogy „a ketrecen túl még van élet” amiből semmit nem láttunk, mert mindig meghátráltunk, amikor kirepülhettünk volna. Ennek a bátortalanságnak a felelősségét nagyon szeretjük áthárítani másokra, de az a helyzet, hogy a ketrec kulcsa a mi kezünkben van.

6. Merem-e a járt utat járatlanra cserélni?

A legtöbb ember nem mer hinni abban, hogy egy járatlan úton sikeres lehet. Ehhez ugyanis el kellene hinnünk magunkról, hogy az úton képesek leszünk végigmenni. Sőt, el kell fogadnunk annak a lehetőségét is, hogy ezen az úton sosem fogunk végigérni, vagy az mégsem lesz olyan klassz, mint ahogy azt elsőre gondoltuk.

„Abban, ahogy valaki vállal egy olyan utat, ami még járatlan, megvan az a fajta bátorság és eredetiség, hogy azt is el tudja fogadni, hogy az a valami, amibe belevágott, mégsem jön be. Ez viszont azt is jelenti, hogy nem azért csinálja, mert tudja, hogy sikeres lesz, hanem azért, mert ő ilyen. Óriási különbség!” – mutatott rá Dr. Almási Kitti.

Az összes olyan, aki másolja az eredetit, azért csinálja, mert már látta, hogy a másiknak jó volt, és ő ezen keresztül akar valamilyen szeretetet vagy elismerést kapni. Az egésznek az íze, a hangulata az energiája teljesen más. A másolatok mindig szoronganak, mindig rettegnek attól, hogy valamitől eltérnek, hogy valamiben nem lesznek elég jók.” Ezért is érdemes a járt utat járatlanra cserélni és – tűnjön az elsőre bármilyen nehéznek – elindulni azon akkor is, ha korábban mások még nem jártak előttünk.

7. Mennyire függök a visszajelzésektől?

Amikor kilép az ember a ketrecéből, akkor általában perdöntő, hogy mik az első visszajelzések. „Megpróbálom, aztán, ha megdicsérnek, akkor megyek tovább”. A visszajelzések azonban többnyire elmaradnak, és miközben a szívünk mélyén arra számítunk, hogy drukkerek hada kísér és biztat minket a jó szándékkal kikövezett úton, a valóság egészen más képet fest.

„Amikor valaki, elindul egy járatlan úton, vagy felvállalja önmagát, akkor sajnos számolnia kell azzal, hogy ezt a többség nem nézi jó szemmel. Ezen a ponton sokan visszafordulnak, mert nem kalkulálnak azzal, hogy nem a drukkerek a világában élünk, ahol, ha valamiben kipróbálod magad, akkor odasereglik egy csomó ember és azt skandálja, hogy «hajrá, szárnyalj, meg tudod csinálni!» Ha te ettől teszed függővé a haladást, akkor biztos, hogy vissza fogsz menni a ketrecedbe” – mondta Dr. Almási Kitti.

Soha nem a visszajelzésekben, hanem magunkban kell megtalálnunk azt az erőt, ami segíthet közelebb kerülni ahhoz a célhoz, amit kitűztünk magunk elé.

És ez a negatív előjelű visszajelzésekre is igaz: sokan azért mennek vissza a ketrecükbe, mert nem akarják kitenni magukat ezeknek a kritikáknak. Csakhogy, ha mindig visszalépsz, akkor az eredmény az lesz, hogy benne maradsz a komfortzónádban, ahol igaz, hogy nem bántanak, de nem is éled az életedet.

8. Mások vágya éltet, vagy a sajátom?

A gyerekek nagyon jó megfigyelők, és hamar felmérik, hogy mit kell tenniük azért, hogy örömöt szerezzenek a szüleiknek. Egy kisgyerek számára ugyanis előbbre való a szülő állapota, mint a sajátja. Az a célja, hogy anya jól legyen, hiszen belőle akar gondoskodást és szeretetet meríteni.

Ezért, ha egy problémáktól terhelt családi közegben a gyerek azt tanulja meg, hogy anya öröme abban rejlik, ha jól viselkedik, mert attól mosolyog és megkönnyebbül, akkor az a gyerek elkezdi hazaszállítani a jó jegyeket, szétgürizi magát az iskolában, ahelyett hogy kifejezné azt, amire valójában vágyik, jól megrángatná anya szoknyáját és megkérné, hogy babusgassa egy kicsit.

Ezek a gyerekek folyamatosan pakolják le az asztalra a jobbnál jobb eredményeket, annak reményében, hogy hátha egyszer meglátják a valódi örömet a szüleik arcán. Aztán felnőttként ráeszmélnek, hogy tök egyedül vannak valaminek a csúcsán, amikor már nem lehet több papírt vagy eredményt letenni az asztalra, és rádöbbennek, hogy nem ezért fogják őket szeretni. Azért sem, mert a sok papír és ilyen-olyan elismerés, az valójában nem ő, hanem csak egy teljesítmény, amit fel tud mutatni.

„Ha gyerekként azt tanultuk meg, hogy nem az a lényeg, én mit akarok, hanem az, hogy te mit szeretnél, akkor az önazonos élet felé vezető úton az egyik legfontosabb kérdés, amit feltehetünk magunknak az az, hogy mi az, amit szem előtt tartunk, mi az, ami irányít minket az életünkben? A saját vágyaink, vagy másoké?”

Ha teszek valamit, akkor azt látom magam előtt, hogy neked mi a jó, vagy azt is, hogy nekem mi okoz örömöt? Ha csinálok valamit, akkor az lebeg a szemem előtt, hogy mit fogsz hozzá szólni, vagy megengedem magamnak, hogy az a valami a saját vágyaimról  is szóljon?

9. Tudod, hogy mit akarsz?

Ha valaki minden helyzetben mások szemében lesi a jóváhagyást ahelyett, hogy magára figyelne, az egy gyermeki állapot, amelyben nem arra koncentrálunk, hogy valójában mire vágyunk, hanem mások igényei és vágyai szerint kezdünk el működni.

„Ennek a működésmódnak gyakran az a következménye, hogy annyira másokra figyelünk, hogy amikor megkérdezik tőlünk, hogy mit is akarunk egy helyzettől, vagy úgy általában az életünktől, akkor erre a kérdésre nem nagyon tudunk válaszolni.”

Elkezdünk olyan fogyasztóvá válni, aki azt eszi, amit elé raknak, igénytelenek leszünk magunkkal szemben. Mindegy, mit kapunk, mert minden jó ahhoz az ürességhez képest, amiben már azt sem tudjuk, hogy kik is vagyunk valójában. Első körben tehát érdemes tisztázni a kérdést: tisztában vagyok-e azzal, hogy mit is akarok?

10. Mennyire érdekel mások véleménye?

Amikor elindulunk a járatlan úton, akkor eleinte az az elsődleges szempont, hogy vajon mások akkor is szeretni fognak-e, ha más irányba indulok. Vajon akkor is támogatnak-e engem, ha merem másképp csinálni? Ki mit fog majd szólni?

„Ez a fajta kiszolgáltatottság rabságban tart. Rettegünk attól, hogy egy fintor, egy kritika, vagy az ismeretlen élménye miatt átmenetileg vagy tartósan elpártolnak tőlünk emberek. Itt dől el, hogy te mit választasz: azt, hogy önmagad maradsz, vagy visszasimulsz a komfortos helyzetbe. Mered-e a saját utadat járni vagy sem? Mit feltételezel a reakciókról, és mit feltételezel magadról azzal kapcsolatban, hogy ezt hogyan tudod elviselni?”

Azzal, hogy a ketrecbe zárod magad, azt hiszed, hogy biztonságban vagy, és amikor kilépsz, és ér valamilyen rossz hatás, akkor az az első zsigeri reakció, hogy visszaugrasz a ketrecedbe. Ezen nincs mit csodálkozni, evolúciósan úgy vagyunk bekötve, hogy a veszélyt lessük.

„Ezért is gondoljuk azt, hogy jó az az élet, amit a ketrecen belül élünk – itt nem bántanak. Az a kérdés, hogy valóban ez a legfőbb cél az életünkben? Hogy ne bántsanak? Ha elég bátrak vagyunk ahhoz, hogy elinduljunk az úton, akkor bizony benne van a pakliban, hogy kapunk bántást, de megkapjuk annak a szabadságát is, hogy önmagunk lehetünk. A kulcskérdés mindig az, hogy el tudsz-e addig jutni, hogy a megerősítést magadból meríted, nem pedig másoktól várod. Egyetlenegy egy ember van, akiben mindig bízhatsz, és az te kell, hogy legyél” – mondta Dr. Almási Kitti.