Az önsorsrontás csapdájában – boldogságunk szabotálásának „művészete”

Szerző: | 2017. 12. 18. | Én&Te | Olvasási idő: 9 perc

Párkapcsolataink érzékeny területén egyensúlyozva, kisebb-nagyobb hullámvölgyeivel küszködve sokakban felmerülhet a kérdés: hogyan is kerülök én mindig ugyanabba, vagy legalább is egy korábbi kellemetlen szituációhoz nagyon hasonló helyzetbe? Mi az oka annak, hogy az előzőhöz hasonló, működésképtelen kapcsolatban élek ismét? Miért rontom el sorozatosan ugyanolyan módon a kapcsolataimat? Vagy éppen miért nem sikerül az első, második vagy ötödik randevún túllépve kialakítani egy jól működő kapcsolatot? Az ókori filozófus, Hérakleitosz azt mondja: kétszer nem léphetsz ugyanabba a folyóba. Vagy mégis?

Amikor megáll az idő

Hérakleitosz azt is mondja, hogy: minden mozgásban van, és semmi sem marad változatlan. Azonban mi is történik akkor, amikor azt éljük meg, hogy újra és újra ugyanazon a ponton rontjuk el a párkapcsolatunkat? Esetleg nem tudjuk, hogy mi okból és hogyan, de azt érezzük, hogy egy korábbihoz hasonló módon működő, rossz viszonyban élünk? Amikor két hónap után kiderül, hogy a választottunknak nem csak mi vagyunk az életében, vagy esetleg úgy döntünk, hogy én csalom meg őt, mielőtt ő megcsalhatna

Az életünk színpadán megjelenő szereplők ugyan változnak, de a minta, ami alapján döntünk, működünk, és ami mentén kapcsolatainkat működtetjük, valahogy ugyanaz marad.

Sémáink – azaz a világról alkotott elképzeléseinket, elvárásainkat magában foglaló forgatókönyvek – a múltban gyökereznek, így a múltban szerzett tapasztalataink, megkérdőjelezhetetlennek hitt hiedelmeink hatással vannak az életünkre és kapcsolatainkra a mostban.

Befagyott mintáink

Eric Berne pszichiáter sorskönyvnek nevezi azokat a részben, vagy egészében tudattalan életterveket, sémákat, melyek strukturálják az életünket. Ezek a gyermekkori tapasztalatokon, szülői odaforduláson, mintakövetésen és gyermekkori döntéseken alapuló hiedelmek, vagy illúziók gyermekkorunk első hat évében alakulnak ki és szilárdulnak meg. Az első iskolaévekre kiforrt életterv a kialakulás pillanatában pozitív szándékkal jön létre, segíti az alkalmazkodást az adott szituációhoz: hogyan kell viszonyulni édesanyánkhoz, vagy édesapánkhoz, hogyan kell reagálni a felnőttekre, a hajunkat meghúzó kisfiúra, vagy a hisztis szomszéd kislányra ahhoz, hogy megfelelően tudjunk alkalmazkodni az adott helyzethez.

Ez a gyakran ismételt viselkedés pedig mintává válik, és a korábbihoz hasonló szituációkban aktiválódhat. Mivel ezek a mintázatok nem változnak, a fejlődésünket gátló, azaz maladaptív sémáink felnőtt párkapcsolatainkban mutatott működésünket is meghatározhatják, és önsorsrontó viselkedési, érzelmi és gondolati mintákat hozhatnak létre. Korai élettapasztalataink tehát meghatározzák működésünket és választásainkat, gondolkodásunkat és érzéseinket is.

Miért csináljuk, ha nem jó nekünk?

Számos módon akadályozhatjuk saját boldogságunkat, fejlődésünket vagy éppen egy kiegyensúlyozott párkapcsolat kialakítását. Ellen Hendriksen, a Boston University klinikai szakpszichológusa több lehetséges magyarázatot is ad arra a kérdésre, hogy milyen előnyünk származik az önsorsrontó szituációkból.

1. Az emberek szeretnek következetesek lenni: a tevékenységünk általában szinkronban van hiedelmeinkkel és értékeinkkel. Ha ez a stabilitás aktuálisan felborul, arra törekszünk, hogy állapotunk megfeleljen a korábban kialakult hiedelmeknek.

Ez azt jelenti, hogy ha korábbi tapasztalataink alapján az a meggyőződésünk, hogy nem érdemeljük meg a sikert és a boldogságot, akkor egy-egy kellemes szituációt, kiegyensúlyozott és boldog kapcsolatot is képesek vagyunk (természetesen nem tudatosan) átértékelni és feláldozni annak érdekében, hogy feloldjuk a bennünk feszülő disszonanciát.

Ez tehát sokszor a kapcsolat megromlásával jár együtt.

2. Az önsorsrontás hátterében az a sokszor tudattalan meggyőződés is állhat, mely szerint jobb az ismert rossz, mint maga az ismeretlen. Azaz jobb kézben tartani saját kudarcainkat, mint minden kontroll nélkül fejest ugrani az ismeretlenbe. Ez azonban fejlődésünk és boldogságunk gátja lehet.

3. Előfordulhat, hogy nem is a potenciális partnerekkel van probléma, amikor úgy gondoljuk, nem találjuk köztük az igazit? A imposztor szindróma akadályozhatja a kapcsolat kialakítását. Ez az a helyzet, amikor attól tartunk, lelepleződünk a másik előtt: nem is vagyunk olyan szépek, okosak, humorosak mint ahogy azt a másik gondolja, és előbb utóbb erre a másik is rá fog döbbenni. Így a nagyobb csalódás elkerülése érdekében érdemes a „kisebb rosszat” választani, és el sem kezdeni a kapcsolatot, vagy bebizonyítani a másiknak, hogy félreismert minket, mi nem vagyunk annyira jók, mint ahogy ő azt hiszi.

4. Ahogy fentebb már írtam, az emberek szeretnek következetesek lenni. Ha valaki azt élte meg, hogy sokat bántották, gyakran figyelmen kívül hagyták, vagy kihasználták, bármennyire is különösnek tűnhet, de igyekszik ezt az ismerős, így számára stabilnak hitt helyzetet változatlanul fenntartani a későbbiekben, akár más-más élethelyzetekben – többek között a párkapcsolatában – is. Ezzel olyan kapcsolatokat alakíthat ki, melyben kihasználják, nem tisztelik, vagy figyelmen kívül hagyják.

5. Az önsorsrontás az unaloműzés egy formája is lehet, amely természetesen nem véletlenszerű cselekvés, hanem élettörténetbe ágyazott, korábban kialakult, jól bejáratott minták alapján lépünk bele abba a bizonyos folyóba. Ezzel előidézhetővé válik az instabilitás és káosz, számunkra ismerős és éppen ezért biztonságos(nak hitt) érzése.

Amikor az az érzésem, hogy a kapcsolatunk nem elég izgalmas, ellaposodott, annak érdekében, hogy ne unatkozzunk, vagy nehogy elhagyjon, sótlannak tartson a másik, inkább kirobbantok egy veszekedést. Ahelyett, hogy a valós félelmeinket tudatosítanánk és megbeszélnénk érzéseinket partnerünkkel elindítunk egy játszmát, amit a feszültség, vagy a rossz érzések megjelenésekor előhúzhatunk a kalapból.

Kiút a kapcsolati útvesztőkből

Azonban szerencsére van választásunk. Mercedes Coffman pszichoterapeuta szerint a múltbéli fájdalmas emlékek és minták megtestesítője helyett régi bevésődött önsorsrontó mintáink korrekciós lehetőségeként is tekinthetünk a párkapcsolatunkra. A feloldás irányába vezető első lépés a felismerés és tudatosítás. Amíg nem ébredünk rá saját működési mintáinkra, addig sötétben tapogatózunk. Mi lehet ennek az útja?

1. Fontos tudatosítani kötődési stílusunkat.

Korai gyermekkorunkból mindannyian hozunk magunkkal egy kötődési mintázatot – biztonságos, bizonytalan, elkerülő, vagy dezorganizált kötődési stílus –, mely alapján további kapcsolatainkban működni tudunk. Ahogy szüleink reagáltak ránk, meghatározza azt, hogyan tekintünk magunkra és másokra.

A korai traumatikus élmények, elhagyatás, elárasztás, bizonytalan, elkerülő kötődési stílust alakítanak ki. Kötődési stílusunk azonban alakítható, így – ha dolgozunk rajta – akkor tudatosabban és kiegyensúlyozottabban lehetünk jelen felnőttkori kapcsolatainkban.

2. Azonosítsd a kiváltó tényezőket, melyek beindítják az önsorsrontó viselkedést.

Ez sok figyelmet és türelmet igényel! Pontosítsd azt, hogy mi történt; mit éreztél, amikor megtörtént az adott esemény; mitől féltél; és reálisan végiggondolva, egyáltalán bekövetkezhet-e az, amitől tartottál. A válaszok segítenek beazonosítani a viselkedési mintákat és segítenek feltárni a viselkedésed fejlesztendő területeit.

3. Figyelj a reakcióidra és arra, hogy milyen érzések, gondolatok indítják el azokat!

Ezzel a rálátással nyakon csíphető és lassan kioltható a bevésődött viselkedési minta, és megtanulható az is, hogyan lehet kezelni a kapcsolatokban felmerülő kellemetlenségeket.

4. Figyelj az erős érzelmi reakciókra, mivel ezek lehetnek a legjobb nyomok múltunk befejezetlen ügyeihez.

Következő alkalommal, mikor úgy érzed, hogy a helyzetre adott reakciód aránytalanul nagyobb, mint maga a kiváltó esemény, állj meg egy pillanatra, mielőtt reagálnál, és kérdezd meg magadtól: mennyi ebből a múltam visszajátszása és mennyi a jelen? Ha nem is tudsz azonnal választ adni a kérdésre, segíthet közelebb jutni egy kiegyensúlyozottabb működésmódhoz.

5. Beszéljétek meg a visszatérő témákat!

Ha bizonyos témák újra és újra felmerülnek, fontos azokat megbeszélni a partnerrel, mivel ez eszköz lehet az önsorsrontó magatartásformák feltárásához.

6. Gyakorold az önelfogadást és önegyüttérzést!

Ez elengedhetetlen az önbizalom kialakulásához és egy jól működő kapcsolathoz.

Önsorsrontó viselkedésünk átformálása természetesen nem egyszerű és gyors folyamat, de megéri a belefektetett időt és energiát.

Forrás: Eric Berne: Sorskönyv. Háttér kiadó, Budapest. 2013.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Porpáczi Júlia
Pszichológus, de jártas a kommunikáció területén is. Mindig tanul valamit. Saját magát is. Család, barátok, mozgás, fejlődés, vidámság, természet – ezek szerinte a fontos dolgok.

Pin It on Pinterest

Share This