„Egyetlen jól célzott mondattal rommá zúzzák a boldogságot” – Kik azok az örömgyilkosok és miért érdemes tőlük óvakodni?

Vannak emberek, akik észrevétlenül mérgeznek bennünket, az életünket, a gondolkodásunkat és veszik el azokat a pillanatokat, amiért egyébként sokan élni szeretünk, és amiért élni érdemes. Ők azok, akik egyetlen jól célzott mondattal rommá tudják zúzni a boldogságunkat, függetlenül attól, hogy egy szakmai részsikernek, vagy éppen egy csésze finom kávénak örülünk. Vendégszerzőnk és állandó szakértőnk, Limpár Imre tanácsadó szakpszichológus az örömgyilkosok lélektana mellett azt is elmagyarázza, hogy miért érdemes távolságot tartani az ilyen emberektől.

Egy pillanatra hunyd be a szemed! Képzeld el, hogy valami igazán jó dolog történik! Felhőtlenül örülsz. Lehet, csak egy finom cappuccinonak, egy heti kisebb eredménynek, vagy épp valami nagy, korszakos sikernek. Lehet magánéleti fergeteges eufória, de munkaerő-piaci mosolyt hozó momentum is. Tehát bármi; a lényeg az öröm elképzelése. Engedd bele magad gondolatban-érzetben ebbe a merengésbe!

Sajnos hátravan még a feketeleves! Mivel ezzel a gyakorlattal a környezetedben lévő örömgyilkosokat keressük, így merd feltenni a kérdést: vajon kik azok, akik az imént elképzelt örömteli élethelyzetet egyetlen jól célzott mondatukkal rommá tudják zúzni?

Ki a gyilkos?

Kik, milyen arcok jelennek meg, villannak be lelki szemed előtt? Ez a kulcskérdés! Óvakodjunk tőlük! Néha még a hangjukat, hangszínüket, hangtónusukat is halljuk magunkban. Akkor is, ha nincsenek jelen. Megszoktuk már, hogy a mondataik velünk vannak.

Ha ugyanis régóta jelen vannak az életünkben, akkor könnyen lehet,  észrevétlenül mérgeznek bennünket, életünket, gondolkodásunkat és veszik el azokat a pillanatokat, amiért egyébként sokan élni szeretünk és amiért élni érdemes.

S mi jut helyette osztályrészül? Szarkazmus, irónia, panaszkodás és temérdek bántás. Ráadásul még azt is megkaphatjuk tőlük, hogy ők valójában nem is pesszimisták, hanem realisták, az pedig csak nem bűn, vagyis még az imént elvett és legyilkolt örömünk sem elég, hanem azonnal visszatámadnak, hogy milyen jogon vádoljuk őket. Hiszen, ”ők csak a véleményüket mondják, azt csak szabad, nem!?” Elvégre ezek asszertív jogok.

Azonban a fürdővízzel a gyereket is kiöntik. A vitát és az érvelési csatát persze megnyerik, abban nagyon jók, csakhogy az élet sava-borsa rég eltűnt már abból a létezésből, amiben nekik részük van. A baj az, hogy ezzel sokszor minket is lerántanak, függetlenül attól, hogy melyik idősíkban vagyunk.

Az örömgyilkosság ugyanis múltra, jelenre és jövőre is vonatkozhat…

• A múltat kétségbe vonják. „Az nem is úgy volt!” Az elbagatellizálás éppúgy technikájuk, mint a negatív emlékezés, vagyis egy olyan attitűddel léteznek, ami kiszűri és folyamatosan fenntartja a múlt negatív eseményeit, fájdalmait.
• A jelen örömeit relativizálják. Ha épp egy sonka finomságát méltatjuk, akkor biztosan arról panaszkodnak, hogy az ő foguk közé bizony beszorult egy darab. Ha egy filmbe beleszeretünk, mert egyszerűen jólesett megnézni és kész, akkor biztosak lehetünk benne, nekik nem volt elég mély, és különben is gond volt néhány jelenettel. Ha beszámolunk egy-egy tanulmányi sikerről vagy munkahelyi eredményről, szintén megtalálják az okát annak, hogy miért nem olyan különleges az, aminek mi örülünk.
• A jövő reményét egyszerűen földdel teszik egyenlővé. Negatív váteszek ők. Olyan jósok, akik csak a negatívat prognosztizálják az eljövendő életeseményekben. Szerelmi fellángolások idején inkább arra fogadnak, úgysem sikerül, esetleg kifejtik, hogy a szerelem egyébként is veszélyes, mert mindenkit kifordít önmagából. Ha házasodni készülünk, akkor szembesítenek, hogy majd megbánjuk, esetleg egy-két anyósviccet dörgölnek az orrunk alá. Ha ellenben nem tervezzük a frigyre lépést, akkor állandó kérdéseinkkel, hogy „Van-e már végre valakink!?” az őrületbe kergetnek.

Egy biztos: a jövő sötét és fekete, és nekik mindig igazuk lesz e tekintetben, csak ki kell várni, hiszen minden elmúlik. Akkor pedig diadalittasan kimondják: „No, ugye!” Könnyedén megfeledkezve arról, hogy miközben mi éltünk, ők  csak lézengtek saját létezésükben, panaszkodva mindenért és lázadva mindenki ellen.

Ne legyenek illúzióink. Örömgyilkos mondataink időnként mindannyiunknak vannak. Egyszerűen belefutunk. A tendencia viszont lényeges és azért elsősorban mi magunk felelünk. Örömgyilkos pedig bárki lehet, kolléga, főnök, beosztott éppúgy, mint akadémikus vagy kettes portás, testvér, anyós vagy házastárs.  Az örömgyilkosság nem a szerepből jön, az belőlünk fakad, feltéve, hogy hagyjuk.

Mit kezdjünk velük?

Egyszer e témában tartott előadás előtt odajött hozzám valaki.

– Csak arról lesz szó, hogy tartsuk távol magunkat az örömgyilkosoktól, vagy majd mond olyat is, hogy mit kellene velük kezdeni?

Megnyugtattam, hogy való igaz, a távoltartás is egy út, de sok más ösvény létezik. Vagy így, vagy úgy, az első lépés azonban vitathatatlanul az azonosítás. A második lépés már az egészséges én- és önvédelem.

Egy fizikai agressziónál evidens, hogy megpróbáljuk megvédeni magunkat. A lelki terror, a fékezhetetlen örömgyilkolással és véget nem érő energiavámpírkodással szemben miért nem az? Attól, hogy valaki „szeretetből” keseríti meg az életünket, nem kell hagynunk ezt, bármilyen közeli rokoni vagy baráti kapcsolatról legyen is szó.

A védekezésben az egyik legpraktikusabb módszer a késleltetés művészete. Ha tudjuk róla, hogy örömgyilkos – és mivel egyébként fontos személy az életünkben, mégsem teleportálhatjuk a Plútóra – az örömünk megosztásának pillanatát ellenben megválaszthatjuk. Példaként, ha egy sikeres lánykérés után vagyunk, és megkaptuk a nagybetűs IGEN-t, mit mond majd az igazi örömgyilkos, mikor beszámolunk életünk legnagyobb döntéséről? „Majd megbánod”, esetleg „Jaj, már Te is!”, netán „Te tudod!” Ismerjük őt, tudjuk, mi várható. Minden örömnek megvan azonban a lélektani lefutása. Egy ekkora eufória esetén könnyen lehet, 2-3 hónapot is érdemes várnunk, míg beszámolunk róla.

A mi életünk a miénk és nem a hozzátartozóinké. Asszertív jogunk védekezni, bármennyire is belőlünk akarnak sokan élni. Oscar Wilde gondolata mindig örök marad a témában: „Nem az az önzés, ha úgy élünk, ahogy nekünk tetszik, hanem ha elvárjuk másoktól, hogy úgy éljenek, ahogy nekünk tetszik.” Ne csak tudjunk, hanem merjünk is tenni azért, hogy az életünk és benne örömeink ne pusztán alakuljanak, történjenek, hanem alakítsuk is saját sorsunkat.