„Ebben a zűrzavarban kizárólag a megértés, ami segítséget nyújthat” – Interjú Orvos-Tóth Noémivel

Szerző: | 2019. 06. 21. | Család&Gyerek | Olvasási idő: 12 perc

Egy árnyas budai cukrászdában találkozom Orvos-Tóth Noémivel, akinek Örökölt sors című könyve 2018 decemberében jelent meg, és hat hónap leforgása alatt több mint 30 ezer példányt adtak el belőle. Nem sokkal Noémi előtt érkezem a megbeszélt helyszínre. Miután belép a kerthelyiségbe és leül, jelzem neki, hogy nyugodtan fújja ki magát, mielőtt beszélgetni kezdünk. Nézem a jegyzeteim, már indítanám a felvételt, amikor olyan dolgot teszek, amit még egyszer sem az elmúlt húsz évben, amióta riporter vagyok. Röviden elmesélem neki az én történetem – pár mondat után potyogni kezdenek a könnyei, aztán már én is sírok. Ott ülünk a gesztenyefa árnyékában és mindketten sírunk. Két nő, akik tíz perce sincs, hogy találkoztak. Ilyen ez a transzgenerációs transzmisszió.

Számítottál ekkora sikerre a könyv kapcsán?

A lelkem mélyén éreztem, hogy valami jó és fontos dolog született, de ilyen elsöprő sikerre nem számítottam. Az elmúlt hónapokban rengeteg előadást tartottam, megszámlálhatatlanul sok helyre hívnak, úgyhogy eddig a sikernek elsősorban a feladat oldalával szembesültem. Naponta tucatnyi levelet, telefonhívást kapok, mert akik olvasták a könyvet, azt érzik, végre van valaki, akivel jó lenne megosztani a történetüket. Leírnak, elmesélnek évtizedek óta kimondatlan családi traumákat, megosztják velem a fájdalmaikat vagy felismeréseiket.

Ez a bizalom, és a felém áradó szeretet felemelő dolog, amiből én magam is folyamatosan töltődöm. Hihetetlen, mennyi szeretet vesz körül. Alig fér el a szívemben! Áldott dolognak érzem, és hálás vagyok a sorsnak, hogy ez a fontos és megkerülhetetlen szemlélet rajtam keresztül juthatott el az emberekhez. A másik oldalon azonban ez a siker a saját határaimmal is szembesített, mert lehetetlen vállalkozás minden egyes üzenetre érdemben reagálni. Sokszor bánt, hogy vajon, mit gondolnak azok, akiknek eddig nem tudtam válaszolni, és szeretném, ha éreznék, milyen nagyra értékelem a bizalmukat.

Miért akartad megírni az Örökölt sorsot? Mi volt a legfőbb motivációd?

Összeállt a fejemben egy rendszer arról, hogy mi minden hat ránk, milyen erők, történések, tapasztalatok formálják az életünket. Azt éreztem, hogy ami bennem megszületett nem maradhat csak az enyém, erre a tudásra nagyon sok embernek szüksége van.

Érdekes volt a könyv születése is, a törzsszöveg szinte kibuggyant belőlem, mintha módosult tudatállapotban írtam volna. Később újra kellett olvasnom néhány fejezetet, mert alig emlékeztem, hogy tényleg leírtam-e a gondolataimat. A legtöbb időt az utómunkálatokkal töltöttem. Igyekeztem, hogy minden mondat a helyén legyen: nehogy bántónak, kioktatónak vagy okoskodónak tűnjön. Tudtam, hogy erős szöveggel dolgozom, és éreztem, hogy lesznek, akiket nagyon megmozgat majd a könyv.

Sokszor gondoltam rá, hogy úgy formáljam meg az üzenetet, hogy az olvasó mindvégig érezze, támaszként állok mögötte. Mivel fizikailag megtartani nem tudom, ezért a szöveget kellett úgy alakítani, hogy miközben az olvasó halad előre, és szembesül a saját és a családja traumáival, sebzettségeivel, rég eltemetett tragédiáival, érezze, hogy nincs egyedül, hogy vele vagyok ebben a folyamatban.

Arra is ügyeltem, nehogy bárki úgy érezze, hogy ez a szemlélet egyrészt az előző generációk hibáztatásáról szól, másrészt pedig felmentést ad, és valami eleve elrendelést sugall. Erről egyáltalán nincs szó. Sőt! A transzgenerációs szemlélet az egyik legfontosabb segítség lehet a változásban.

Ha megértjük a generációk egymásra hatását, akkor egészségesebb érzelmi viszonyokat leszünk képesek kialakítani a felmenőinkkel, és a gyerekeinkkel egyaránt.

Sokkal kevesebb sértődöttség, frusztráció, düh vagy félelem nehezíti majd a kapcsolatainkat. A transzgenerációs elképzelés egyébként már jó néhány évtizede jelen van a pszichológiában, de mostanra születtek meg azok a megkérdőjelezhetetlen kutatási eredmények, amik igazolják, hogy felmenőink tapasztalatai, traumái, élményei bennünk is tovább élnek.

Miért a transzgenerációs trauma-feldolgozást választottad szakterületednek?

Történetmesélős családban nőttem fel, a szüleim és a nagyszüleim is folyamatosan meséltek a múltjukról. Sokszor esti mese helyett is azt kértem, inkább „régi történeteket” meséljenek nekem. A családtörténet így számomra nagyon ismerős műfaj, amit egészen az 1700-as évekig visszamenőleg ismerek. Ekkor kapta egyik ősöm, aki híres „gyógyító ember” volt, az Orvos előnevet azzal a megjegyzéssel, hogy tovább is örökítheti a gyerekeinek. Én azt tanultam, abba nőttem bele, hogy a családtörténeteket el lehet mesélni, sőt el is kell, és nem csak azért, mert mesélni jó, hanem azért is, mert abból erőt tudunk meríteni.

Mi otthon nagyon sokat beszélgettünk lelki dolgokról is, elemeztünk, boncolgattunk, és a beszélgetéseink, konfliktusaink nem egyszerűsített magyarázatokkal zárultak. Soha nem kellett azt éreznem gyerekként, hogy vannak témák, amikről nem szabad, nem lehet beszélni, hogy vannak kérdések, amiket nem tehetek fel a szüleimnek. Az a miliő, amiben felnőttem sokat segít a munkámban is, hiszen a terápia egyik fontos élménye, amikor kimondódnak addig elmesélhetetlennek hitt érzések, gondolatok, vágyak vagy félelmek.

Szerencsésnek mondhatod magad, hiszen az szüleid generációjára nem éppen ez a nyitott, lelkizős, beszélgetős konfliktuskezelés jellemző.

Karcagi születésű vagyok, ez egy kisváros az Alföld kellős közepén, és bizony erre a vidékre nem jellemző a beszélgetés, főként nem az érzelmekről. A mi családunk ebben kakukktojásnak számított, talán azért, mert mindkét ágról annyi tragédiát hordoztak az őseim, hogy a kibeszélés lehetett az egyetlen feloldás. A titkok, elhallgatások, kimondatlan érzések több generáción keresztül képesek megmérgezni az emberek életét, szakadékokat vájva a családtagok közé.

Attól, hogy valamiről nem beszélünk, még nem szűnik meg, a feszültsége továbbra is jelen van, és ha máshogy nem, hát a testen keresztül próbál felszínre törni. A hallgatásért, a feloldatlan konfliktusokért nagy árat fizetünk.

Egyenes út volt a pszichológia szak?

Egyáltalán nem. Eleinte a versenyszférában dolgoztam, de azt éreztem, hogy nem vagyok a helyemen, nem érdekel az üzlet, a pénz világa. Az Excel táblázatok, a statisztikák teljesen hidegen hagytak, az egyetlen dolog, ami a munkámban motivált, az emberi kapcsolatok voltak. Harmincévesen tudatosult bennem, itt az utolsó esély, hogy fordítsak az életemen, és megvalósítsam a régi álmomat, így felvételiztem az ELTE pszichológia szakára. Azt hiszem, a lehető legjobb döntést hoztam meg, amit soha egy pillanatra sem bántam meg. Nekem a munkám a szenvedélyem is, állandó kíváncsiság és lelkesedés hajt.

Fotó: Kaunitz Tamás

A könyvben zömében sikerrel záruló terápiás esetekről írsz. Azt tapasztalod, hogy az emberek többsége nyitott a változásra, és bátran lépnek az önismeret útjára?

Én menthetetlenül hiszek a változásban. A változás nem csak lehetséges, hanem mindenki számára nyitva áll. Egy támogató közeg, egy megtartó és segítő emberi kapcsolat csodákra képes. Én ebben biztos vagyok.

Mindannyiunkban ott rejtőzik egy eddig felfedezetlen életlehetőség, csak elő kell csalogatni.

Azt mondják, mindenki megtalálja a maga terapeutáját, és minden terapeuta olyan páciensekkel találkozik, akiket a leginkább képes segíteni az útjukon.

Én azt tapasztalom, hogy fájdalom nélkül nincs sikeres terápia.

Ezzel maximálisan egyetértek. A terápia nem úszható meg fájdalmas szembesülések nélkül. Ezek elengedhetetlenül szükségesek. Mindazt, amit addig magunk előtt is titkoltunk, rejtegettünk, az önismereti munkában felszínre kell hozni, hogy képesek legyünk megváltoztatni a korábbi beidegződéseinket. Ez persze nem megy egyik napról a másikra, sok türelemre és kitartásra van szüksége annak, aki elindul ezen az úton.

Első lépésként mindig azt kérem a pácienstől, hogy kezdjünk el tisztán rálátni a jelenlegi helyzetére, nyissuk ki a perspektívát, és nézzük meg közelebbről, milyen transzgenerációs traumákat hordoz, helyezzük el a történetét egy tágabb családi egy történelmi kontextusban, majd jelöljünk ki jó célokat. Jó cél alatt nem azt értem, hogy mostantól mondjuk kizárólag felhőtlen kapcsolataim és problémamentes életem legyen. Ennél sokkal egyszerűbb az én hitvallásom – dolgozzunk azon, hogy az élet elviselhető legyen! De ebben az elviselhető életben minél több boldog pillanatnak legyünk részesei.

Mi lehet az oka annak, hogy a köztudatba szinte berobbantak a generációs történetek?

Én ezt egy folyamat logikus következményének gondolom. Egyéni és társadalmi szinten is nagyon komoly változásoknak vagyunk tanúi, recseg ropog körülöttünk minden. Amit régen igaznak hittünk vagy kapaszkodónak véltünk, azzal ma már nem sokat tudunk kezdeni. A régi megoldókulcsok, szabályrendszerek mára érvényüket veszítették.

Ebben a zűrzavarban kizárólag a megértés, ami segítséget nyújthat. Érteni akarjuk az életünket, ismerni szeretnénk a döntéseink, választásaink mögött meghúzódó mozgatórugókat, hogy képesek legyünk azokat az elképzeléseink szerint alakítani.

A transzgenerációs szemlélet ebben elengedhetetlenül fontos. A folyamat másik része, hogy a kutatási eredmények egyértelműen bizonyították, hogy generációkon keresztül levetkőzhetetlenül, sejtszinten hordozunk traumákat, hogy mondjuk a nagyanyám által megélt szenvedés az én életemre is hatással van, és akár szorongásként, pánikbetegségként vagy párkapcsolati problémaként bukkan fel.

A társadalom gyógyulási folyamatának a megkönnyebbülésen túl a jövő nemzedékére nézve milyen hatása, hozadéka lehet?

A mai középkorú generáció töri az utat a gyerekeiknek. A mai gyerekek többsége már úgy nőhet fel, hogy beszélhet az érzéseiről, kérdezhetnek, nem fojtogatja őket annyi buta szabály, felesleges tabu vagy titok. Ez egy rendkívül felszabadító élmény lehet számukra, de persze nem jelenti azt, hogy nekik majd semmilyen problémával nem kell megküzdeniük. Nekik is meglesznek a maguk gondjai, de már nem kell leegyszerűsített módon gondolkodniuk vagy ilyen magyarázatokat elfogadniuk.

Az a generáció, aki nem beszélhetett az érzéseiről, akinek a hallgatást tanították meg, végtelenül sérülékeny volt a stresszhelyzetekben. A legnagyobb méreg egy ember életében, ha nem találja a szavakat, nem tudja elmondani, mi zajlik benne vagy, ha megtalálja ugyan a szavakat az érzéseire, de megtiltják neki, hogy kimondja azokat. Ez több korábbi generáció életét is megnyomorította. Most az a feladat, hogy megtanítsuk a gyerekeinket beszélni. Legyenek szavaik az érzéseikre, értsék önmagukat, és legyen meg bennük az a képesség is, hogy szabályozni tudják mindazt, ami bennük zajlik. Ezt csak tőlünk, a szülőktől, a felnőttek világától tudják ellesni. Ebben kell őket segítenünk, hogy ne hordozzák és ne adják tovább a régi sebeket, hogy kiegyensúlyozottabb és harmonikusabb kapcsolatban élhessenek önmagukkal és a másokkal egyaránt.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Gurubi Ágnes
Szerkesztő, újságíró. Olvas, ír, szerkeszt beszél. Nő, anya, feleség, barát. Amióta elmúlt negyven, megszerette a tőmondatokat. Hisz a történetmesélés erejében, hisz az őszinte megélésben, de nem hisz a tanácsokban. Hat év rádiós múlt után kulturális újságírás és szerkesztés következett, ami mai napig központi helyet foglal el az életében, bár egy ideje más területek felé is kacsingat.

Pin It on Pinterest

Share This