Napi cuki: a pillecukor-mítosz

Több mint ötven évvel ezelőtt néhány amerikai kisgyerek komoly dilemmával nézett szembe. Választaniuk kellett az azonnali, de kisebb, és a későbbi, de nagyobb jutalom között: egy pillecukor most, vagy egy kis várakozásért cserébe kettő. Aki látott már óvodáskorú gyereket a boltban a hűtők környékén édességért könyörögni, megérti, hogy a küzdelem bizony valódi. De vajon kik az igazi győztesei ennek a harcnak?

Pillecuki teszt

Az eredeti kísérletet a pszichológus Walter Mischel végezte a Stanford Egyetem egyik óvodájában, 1960-ban. A négy és hat év közötti gyerekek vizsgálatának célja elsősorban az volt, hogy kiderüljön, pontosan mikor alakul ki a késleltetés képessége, mikortól vagyunk képesek várni egy – a jövőben bekövetkező – pozitív eseményre. A gyerekek egy szem pillecukrot, és egy dilemmát kaptak: el kellett dönteniük, hogy azonnal megeszik-e a cukrot, vagy várnak tizenöt percet, és kapnak még egyet.

A gyerekek nagy része – különösen az idősebbek – gyorsan átlátta, hogy jobban megéri a későbbi, de nagyobb jutalmat választani. Az igazi nehézséget azonban nem a döntés jelentette, hanem a pillecukorral kettesben eltöltendő tizenöt perc.

Ahogy Mischel a megfigyeléseiben írta: „Néhányan a szemüket is eltakarták, vagy elfordultak, hogy ne lássák a pillecukrot. Voltak, akik az asztal lábát rugdosták, a hajukkal játszottak, és olyan gyerek is akadt, aki meg-megsimogatta a cukrot, mintha csak egy kisállat lenne.” Néhány gyerek persze azonnal megette a pillecukrot, amint a vizsgálatvezető mögött becsukódott az ajtó. Ám Mischelt elsősorban azok a kis (mondjuk ki) hősök érdekelték, akik kibírták a tizenöt percet, és elnyerték méltó jutalmukat.

Az igazi győztes az, aki kibírja?

Ahogy Mischel utánkövetéses vizsgálatából kiderült, ez a méltó jutalom jóval több volt, mint egy második pillecukor.

Azok a gyerekek, akik képesek voltak kivárni a nagyobb jutalmat, a későbbiekben jobban teljesítettek az iskolában, majd a munkában, és sikeres, a stresszt jól kezelő felnőttekké váltak.

Walter Mischel később könyvet is írt a kísérletek során szerzett tapasztalataiból, Pillecukorteszt – Hogyan fejlesszük önuralmunkat címmel. Az eredmények alapján a siker képlete egyszerűnek tűnhet: aki nagyobb akaraterővel bír, jobban teljesít majd a jövőben. Nem árt azonban tudnunk, hogy – amint arra Mischel a könyvében is rávilágít – az akaraterő, az önuralom nem holmi rögzült személyiségvonások. Éppen ellenkezőleg, olyan tulajdonságok, amiket fejleszthetünk, hogy segítségükkel könnyebben elérjük a céljainkat.

A pillecukor másik oldala

A pillecukorteszt már az első kísérletek óta nagy népszerűségnek örvend (amiben valószínűleg a cuki kísérleti videók is szerepet játszanak). Egy új tanulmány szerint azonban eddig elsiklottunk egy nagyon fontos tanulság mellett.
A Chicago-i Egyetem kutatói, Kaitlin Wooley és Ayelet Fishbach eredményei szerint az azonnali megerősítés hatékonyabban segíti elő a motivációnk megőrzését a céljaink elérésében, mint a várhatóan nagyobb, későbbi jutalmak.

Vagyis: ha elhatározzuk, hogy életmódot váltunk, esetleg új diétába kezdünk, az egészséges ételek ízei nagyobb megerősítést jelentenek, mint a jövőbeni karcsúságunk elképzelése.

A hosszú távú célok kitűzésekor fontos, hogy legyen előttünk egy kép arról, amit el szeretnénk érni. Előléptetés a munkahelyünkön, egy ruha, amibe szeretnénk beleférni… Amikor azonban elkezdünk a céljaink érdekében dolgozni, közvetlenebb megerősítésre van szükségünk, hogy a motivációnk biztosan fennmaradjon.

Az igazi győztes az, aki megtalálja

Wooley és Fischbach szerint nem feltétlenül azok lesznek sikeresek, és érik el biztosan a céljaikat, akik tökélyre fejlesztik az önkontroll képességét, és összeszorított foggal küzdenek, le sem véve a szemüket a „díjról”.

Sokkal inkább esélyesek azok, akik a céljaikhoz vezető úton képesek az apró lépésekben is megerősítést találni.

Ezért azt javasolják, bontsuk le a nagy terveket kisebb, könnyebben elérhető célokra. Egy egyetemi hallgató nem akkor lesz igazán boldog és sikeres, ha kizárólag annak a képnek él, hogy öt év múltán elkezdhet a választott szakmájában dolgozni – hanem akkor, ha minden pillanatát tudatosan kiélvezi annak, ha valami újat tanulhat, de időt szán a pihenésre és a szórakozásra is. A vágyott alak eléréséhez nem feltétlenül az vezet minket, ha minden nap kényszerítenünk kell magunkat, hogy lefussuk a kimért távot – inkább próbáljunk ki új mozgásformákat, vagy keressünk valakit, akivel közösen róhatjuk a köröket.

Pillecuki tanulság

Wooley-ék eredményei tulajdonképpen megerősítik mindazt, amit Walter Mischel a pillecukor kísérletek során talált. Hiszen a tesztet sikeresen teljesítő gyerekek öntudatlanul is felismerték a siker titkát, amikor elterelték a figyelmüket az előttük illatozó pillecukorról. Dúdolgattak, a hajukkal játszottak, vagy kerestek valamit, amivel az idő lejártáig babrálhatnak. A chicago-i kutatók szerint ezzel valójában nem annyira késleltették a megerősítést, sokkal inkább áthelyezték a forrását; megtalálták a módját, hogy a jelenben is jól érezzék magukat, a jövőbeni jutalomra várva.

A hétköznapokban gyakran érezhetjük úgy, hogy a pillecukorteszthez hasonló dilemmával nézünk szembe: megszenvedünk azért, hogy a jövőben sikeresek legyünk, vagy kiélvezzük a jelen pillanatot, de közben bűntudatot érzünk, amiért eltértünk a kitűzött céljainktól.
Bármelyiket választjuk, mindenképpen veszítünk – de szerencsére nem csak ez a két lehetőségünk van. A Chicago-i Egyetem kutatói arra mutatnak rá, hogy a cél nem az, hogy a jövőbeni siker érdekében mindent kibírjunk. Inkább az, hogy minden pillanatban képesek legyünk észrevenni azt, ami segít továbbhaladni a mi személyes második pillecukrunk felé.

Fotó: itt és itt