Pokorny Lia: „A szabadság ott kezdődik, hogy a másiktól függetlenül is félelem nélkül tudunk élni”

Szerző: | 2017. 12. 06. | Social&Smart | Olvasási idő: 9 perc

Egy házasodni készülő férfi az esküvője előtt gondol egyet és végiglátogatja volt szerelmeit. Négy nagyon különböző nővel találkozik, akik nagyon különbözően élték meg a szakítást. A négy karaktert Pokorny Lia alakítja. A színésznővel a Valami csaj(ok) című előadás után a darab kapcsán felmerülő kérdésekről, így a volt kapcsolatok tanulságairól, az odaadás és az önfeladás közötti különbségről és arról is beszélgettünk, hogy vajon mennyire jó ötlet évekkel később „felemlegetni” egy fájdalmas szakítást. Interjú.

Négy kapcsolat, és négy szakítás története rajzolódik ki a Valami csaj(ok) című darabban. Szerinted mi a közös ezekben a történetekben és a szakításokban?

Talán a hiány. Ha egy párkapcsolatban nehézségek adódnak, vagy felmerül a szakítás lehetősége, az szerintem legtöbbször a hiányról szól. Hiányolunk valamit a másikból, a kapcsolatból. Aztán, ha kicsit közelebbről ránézünk, kiderül, hogy ez a hiány valójában bennünk is ott van, és a másiktól várjuk a pótlását.

Bárhova megyek, bármeddig keresgélek, addig, amíg nem vagyok készen, az a hiány, amit a másikban keresek, mindig ott lesz.

A saját hiányaimat nem fogja tudni más pótolni, már csak azért sem, mert ő is egy úton lévő ember, akinek ugyanúgy megvannak a saját problémái, hiányai és a saját elakadásai.

Mennyire jó ötlet szerinted – a darab főhőséhez hasonlóan – évekkel a szakítás után találkozni volt szerelmekkel?

Ha én rájövök arra, hol hibáztam, és ki tudom mondani, hogy nem azért szakítottunk, mert a másik ilyen vagy olyan volt, hanem ez rajtam is múlt, ami azt is jelenti, megértettem valamit magamból, levontam a tanulságokat, és a következő kapcsolatomban már nem követem el ugyanazokat a hibákat. Ez már önmagában is óriási lépés. Ha valaki ezek után oda tud menni egy korábbi szerelméhez, és azt tudja neki mondani, hogy „köszönöm ezt neked, és bocsáss meg, ha megbántottalak”, szerintem nem annyira rossz ötlet. Persze nem várhatjuk el, hogy a mások automatikusan megbocsásson, de számára is hozhat valamiféle feloldozást, vagy megkönnyebbülést egy ilyen visszajelzés. Persze fontos, hogy a szándék tiszta legyen.

Azt mondtad sokszor túl görcsösen ragaszkodunk a saját magunkról alkotott képhez, ahhoz, akiről azt gondoljuk, hogy „ez vagyok én”. De azért sokan vannak, akiknek éppen az a nehéz, hogy ne adják fel magukat teljesen egy kapcsolatban.

Igen, ez a darab abból a szempontból is elgondolkodtatott, hogy mi az odaadás és az önfeladás közötti különbség. Nagyon jó, ha az ember tisztában van azzal, hogy

egy kapcsolat nem csak úgy van, hanem az egy folyamatos, cselekvő dolog, ami nem működik magától, hanem azt működtetni kell.

Ez egy állandó körforgás, amit a kölcsönös figyelem tart mozgásban: én is figyelek, és rám is figyelnek, és ez által nem maradok energia nélkül. Szerintem az odaadás akkor kezd el önfeladásba fordulni, ha ez az egyensúly felborul, a figyelem nem kölcsönös, az adok-kapok nincs arányban egymással.

Hogy lehet felismerni, hogyha ez az egyensúly felborul?

Sokan beleesnek abba a hibába, hogy a végtelenségig pakolnak egy kapcsolatba anélkül, hogy jeleznék az igényeiket. Belül gyűlik a frusztráció, amiből kifelé semmi nem látszik. Ha bizonyos dolgokon változtatni szeretnénk, muszáj kommunikálni. Ehhez viszont meg kell tanulni a másik „anyanyelvét”. Ő ugyanis csak így fogja érteni és érezni, ha közölni szeretném vele, hogy valami nekem nem jó. Egyáltalán nem biztos, hogy a másik ezt azért nem veszi észre, mert nem érdekli: lehet, hogy egyszerűen csak más megközelítésből rezonál.

Pokorny Lia partnere a Valami csaj(ok) című darabban Őze Áron.

Sok kapcsolat azért fut zátonyra, mert nem értjük egymást?

És magunkat sem… Sokan éveken, évtizedeken keresztül képesek a másikat kínozni olyan dolgokkal, hogy „ne menj el a barátaiddal a hétvégén focizni, mert az nekem rossz.” Mi ebben olyan fájdalmas? Az, hogy a másik nem mindig ránk figyel, nem csak velünk foglalkozik? Ilyenkor a figyelem hiányából eredő fájdalom gyökere jellemzően bennünk van, nekünk lenne dolgunk ezzel, nem pedig a másiknak. Persze, egyszerűbb azt mondani, hogy „ha te megváltoznál, akkor ez nekem nem fájna”, mint szembenézni a saját félelmeinkkel.

Mi ilyenkor a megoldás?

Szerintem kíméletlenül őszintén kell beszélni a félelmeinkről. Egy, a fentihez hasonló helyzetben lehet például azt is mondani: „féltékeny vagyok, pedig tudom, hogy nincs rá okom. Valamiért itt van bennem ez a félelem. Attól félek, hogy ha elmész, elveszítelek, de keresem a gyökerét, próbálok rájönni a megoldásra”. Ha ezt képesek vagyunk fel- és beismerni, és a másikkal megosztani, akkor az segíthet kimozdulni a kapcsolatban cirkuláló feszültségspirálból. Persze ehhez szükség van némi önismeretre, és arra a tudásra, hogy nekünk mi és miért okoz nehézséget egy párkapcsolatban. Ha ennek érdekében teszünk erőfeszítéseket, az nagyon felszabadító érzés, ami a kapcsolatra is hatással van, mert ez által megérezhetjük: a szabadság ott kezdődik, hogy a másiktól függetlenül is tudunk félelem nélkül élni.

Ez valóban jobban hangzik, mint a másik hibáztatása…

Fontos lenne felismerni, hogy amikor csalódunk valakiben, akkor egy kicsit magunkban is csalódnunk kell. Ahhoz, hogy egy kapcsolat tönkremenjen, két ember kell. Azt látom, hogy a darabban felbukkanó karakterekhez hasonlóan sok nő hajlamos belehelyezkedni az áldozatszerepbe és – szerintem tévesen – azt a következtetést vonják le, hogy „na ugye megmondtam én, hogy minden férfi szemét!”. Pedig az, hogy én kit veszek észre, rajtam is múlik…

Mire gondolsz pontosan?

Ha én jeleket küldök, vagy közeledek valaki felé, akkor annak oka van. Azt a valakit valamiért észrevettem. Például felcsigázta az érdeklődésemet az a tűz, és a szenvedély, ami lobog benne. Ha engem elkezd érdekelni valaki, aki folyamatosan olyan jeleket és rezgéseket bocsát ki, hogy vele a tébolyt és a vad szerelmet lehet megélni, akkor mégis miért és miből gondolom, hogy ez az ember a harmóniát fogja nekem tanítani? Addig rendben van, ha két ember megérzi egymáson, hogy kölcsönösen szeretnék megtapasztalni a szenvedélyt. De ha én harmóniára és társra vágyom, akkor nem szerencsés azt választani, aki félig kigombolt ingben áll a nagy kócos hajával és csábos mosollyal azt mondja nekem, hogy „Hello Bébi!”. Ő meg fogja nekem tanítani a tébolyt, de a családalapításról valószínűleg nem fogunk beszélgetni.

Egy szakítás után tulajdonképpen ez a jó hozzáállás, vagy a feldolgozásnak a módja? Keressük meg, hogy mit tanított nekem a másik?

A saját életemben azt tapasztaltam, hogy igen. Minden kapcsolatból lehet tanulni! Ha erre tudatosan törekszünk, akkor következő alkalommal egy teljesen más minőségű kapcsolatra leszek alkalmas, mert megértettem, elfogadtam és megtanultam valamit magamról. És ezzel szerintem a nők és a férfiak is így vannak. Nagyon sok nő szomorodik el, amikor megtudja, hogy a volt szerelme, aki őt korábban elhagyta, megállapodik. Ilyenkor azt kérdezik maguktól, hogy „De miért nem velem, én miért nem voltam neki jó?” Egyáltalán nem biztos, hogy ez azért alakult így, mert ő kevésbé szerethető. Egyszerűen lehet, hogy az az ember éppen velünk és tőlünk tanulta meg azt a valamit, ami lehetővé tette számára, hogy ilyen formában is tudjon kapcsolódni.

Ilyenkor vegyük szépen tudomásul, hogy az igazira nekünk még várni kell?

Sokan bolyonganak egyedül, hangoztatva, hogy ők „az igazit keresik”, de nekem ezzel kapcsolatban vannak fenntartásaim. Miért az igazit keresem? Mert én annyira kerek vagyok, hogy hozzám csak a teljesség passzolhat? Egyáltalán, mi az, hogy igazi? Olyan, amilyet én akarok, ami nekem jó? Aztán amikor megismerem, és nem teljesen olyan, odébbállok. Nem tartom bölcsnek, amikor azért rakunk ki embereket az életünkből, mert nem olyanok, ahogy elképzeltük. Ez ennél azért összetettebb kérdés.

Az interjú a Kultkikötővel együttműködésben készült. Magyarország leghosszabb összművészeti fesztiváljáról bővebben itt olvashatsz.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Szabó Eszter Judit
Kommunikációs szakember, újságíró. Hisz az önismereti- és terápiás munka sorfordító erejében. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy jógázni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.

Pin It on Pinterest

Share This