„Nem vagyok egyedülálló szülő, mégis mindent én csinálok” – A rejtett egyszülőség jelensége

“Egyedülálló anyuka/apuka vagyok” – ha ezt halljuk valakitől, rögtön értjük, mire gondol. Ez a teljesen egyértelmű definíció azt jelöli, hogy valaki egyedül neveli a gyermekét (vagy legalábbis a hétköznapok nagyon nagy százalékában így tesz). Ehhez egyértelműen tudunk kapcsolódni, nyomban látjuk az ezzel járó kihívásokat, nehézségeket, legyen szó akár egy nyugodt, egyedül a wc-n töltött 10 perc kérdéséről. De mi a helyzet azokban az esetekben, amikor valaki nem látványos “egyszülő”?

Amikor kívülről nézve boldog, kiegyensúlyozott párkapcsolatban vagy házasságban él, gyakorlatilag mégis minden logisztikai, fizikai és érzelmi felelősség őt terheli? Erről a problémáról igazán keveset beszélünk, mivel kevéssé megfogható és legtöbbször rejtve marad. Épp ezért még inkább nyomasztóvá válhat azok számára, akik érintettek benne: kimondhatatlan, de legalábbis nehezen felvállalható jelenségről van szó. Így azt gondolom, hogy nagyon fontos erről a témáról beszélni, közösen gondolkodni, egyáltalán elfogadni a létezését, akár mi vagyunk hasonló helyzetben, akár valaki a környezetünkben.

A rejtett egyszülőség „tünetei”

A láthatatlan vagy rejtett egyszülőségben az egyik legnehezebb, ahogy már a bevezetésben is említettük, az elszigeteltség lehet, ami abból fakad, hogy az egész jelenség kevéssé felvállalható, olykor akár saját magunk előtt is. Erre a helyzetre nincsen bevett címke, nincsen kategória, ami megkönnyíthetné azt a belső folyamatot, hogy egyáltalán megértsük, min megyünk keresztül, mi nehéz benne, mi az, amit ebben mi tehetünk.

Hogy mondhatnám, hogy egyszülő vagyok, amikor itt a párom (még ha ő kvázi egyáltalán nem is vesz részt az életünkben)? Félünk attól, hogy a másiknak egy ilyen kijelentés megalázó, számunkra pedig szégyenteljes lehet.

Mit rontottam el, mit csinálok rosszul, miért nekem jár ilyen nehézség – effajta kérdések keringhetnek bennünk, a hozzájuk kapcsolódó bizonytalanság, bűntudat és düh érzésével. Nem csoda, hogy még ha magunk előtt be is valljuk, kifelé nem igazán merünk róla kommunikálni. Féltjük a saját, másik és a kapcsolatunk presztízsét, vagy szimplán nem szeretnénk másokat megterhelni ezzel. Elhitetjük magunkkal, hogy ez teljesen normális, hisz mindenki egyedül érzi magát a gyereknevelésben; azzal nyugtatjuk magunkat, hogy az “igazi” egyedülálló szülőknek sokkal nehezebb, miközben mi egyre mélyebbre süllyedünk a szégyenteljes magány mocsarába.

Magunkra maradva

A gyerek(ek) születésével gyakran együtt jár egyfajta természetszerű elszigeteltség, melyet az élethelyzetünk és addigi időbeosztásunk megváltozása eredményez; erre rakódik rá ez a rejtett magány.

Ott maradunk abban, hogy szinte 0-24-ben mi gondoskodunk a gyermekünk minden pillanatáról, vagy ha van is néha praktikus segítségünk, mi vállaljuk érte a felelősséget mind fizikailag, mind érzelmileg, miközben életünk egyik legjelentősebb változását éljük meg, ennek minden gyümölcsével és kihívásával.

Ez bármelyikünk számára már önmagában is szorongató és fizikailag is megterhelő helyzet, amit tovább nehezít, hogy mindebben teljesen magunkra vagyunk maradva érzelmileg. Kifelé pedig mindeközben az látszik, hogy ketten vállaljuk ezt a felelősséget.

Olyan gondolatok kavaroghatnak bennünk, hogy ha családunknak vagy barátainknak kezdünk erről a helyzetről “nyafogni” (aminek ezt gyakran érezzük), akkor azzal lejáratjuk a párunkat, vagy sebezhetővé tesszük a kapcsolatunkat. Így marad sokszor a csendes magány, s a felszínesebbé váló kapcsolatok, ahol legmélyebb érzéseinket és fájdalmunkat nem merjük vagy nem akarjuk megosztani.

Ez az egész spirál – akár tudatában vagyunk a helyzetünknek, akár nem – egyre közelebb vihet az úgynevezett rejtett depresszió állapotához, amely egyfajta belső kiüresedettség és folytonos lehangoltság-érzéssel jár. Kifelé mindebből szinte semmi, vagy éppenhogy az ellenkezője látszik. Az, hogy milyen mélyre merülünk, egyéb tényezőktől függ (például a személyiségünk stabilitása, korábbi tapasztalataink a depresszióval kapcsolatban, egyéb veszteségélmények, feltöltődést jelentő erőforrások). Ebben az állapotban nagyon nehéz, hogy nem csak a saját lehangoltságunkkal kell megküzdenünk, de sokszor bűntudattal is, amiért mintha nem tudnánk őszintén örülni gyermekünknek. Fontos, hogy felismerjük és beismerjük, ha érintetté válunk ebben a kérdésben és merjünk szakmai segítséget kérni, hogy mielőbb stabilizálódhasson állapotunk.

Hogyan alakulhat ki ez a fajta láthatatlan egyszülőség?

A láthatatlan vagy rejtett egyszülőség helyzetének kialakulásához többféle út vezethet, de a gyökere szinte mindig a párkapcsolat elakadásában keresendő, ami mögött pedig egyéni elakadások és/vagy fel nem dolgozott kapcsolati konfliktusok állhatnak. Ez lehet, hogy egy sokkal korábbi törés, de az is lehet, hogy a jelenlegi élethelyzet-változás idézte elő, amiben egyelőre még nem találtuk meg a számunkra optimális és élhető rendszereket, működést.

Sokszor könnyebbnek tűnik a másikban keresni az elakadást, őt hibáztatni a kialakult kellemetlen helyzetért, de nem szabad elfelejtenünk, hogy nincs sem jogunk, sem lehetőségünk megváltoztatni a párunkat. Hatással azonban lehetünk rá, hisz az ismert mondásnak, miszerint “mindig kettőn áll a vásár” ezekben a helyzetekben is van igazságtartalma.

A párkapcsolat is egyfajta rendszerként működik, aminek alapvető “törvénye”, hogy ha az egyik tag változik, az hatással van a másikra. Tehát ha mi formálódunk, vagy változtatunk a hozzáállásunkon, az előbb-utóbb visszahat a másikra és a köztünk levő kapcsolatra is, így mégis lehet egyfajta egészséges kontroll-érzetünk a helyzet fölött.

Mit tehetünk, ha magunkra ismertünk?

Hogyan járulhatunk hozzá egy ilyen rejtett//láthatatlan egyszülős helyzet megváltozásához, mit tegyünk, vagy éppen ne tegyünk, ha magunkra ismertünk a helyzet leírásában?

Az alábbiakban (a teljesség igénye nélkül) megfigyelünk néhány konkrét előidéző okot és végignézzük, hogy az egyes esetekben mit tehetünk mi magunk a helyzet változása érdekében:

1. Kapcsolati konfliktusok 

Gyakori, hogy azért maradunk mind fizikailag, mind érzelmileg egyedül a gyerek mellett, mert a kapcsolatunkban egy törés keletkezett: közénk állt valami korábbi, rendezetlen konfliktus, vagy egy olyan személyiségbeli különbözőségünk, amely már olyannyira megnehezíti a hétköznapi közös életünket, hogy eltávolodtunk a másiktól, s nem vágyjuk már igazán egymás társaságát.

Valószínű, hogy bármi is történt közöttünk, az egy közös csomag, azonban ahelyett, hogy a másik részét elemeznénk, célravezetőbb felvállalni és tisztázni a saját gondjainkat, ha szükséges, bocsánatot kérni és/vagy megbocsátani. Ha ezt nem tesszük, például azért, mert sérti az egonkat, hogy bevalljunk mind magunk, mind a másik előtt valami mulasztásunkat, azzal bizony hozzájárulhatunk a helyzet fennmaradásához.

2. Az új élethelyzetre való reakcióink 

A gyermekünk/gyermekeink születése számtalan kihívás elé állít mindkettőnket, a kapcsolatunkat, az eddig kialakult családi rendszerünket. Gondoljunk csak az új szerepekre, a teljesen felborult időbeosztásunkra, a nyugodt, kettesben töltött idők átalakulására, a saját anyaságunk/apaságunk megélésére, az ehhez kapcsolódó szorongásainkra stb. Teljesen érhető, ha ezt a temérdek változást különböző okok miatt nehezen tudjuk kezelni, ám ez a frusztráció is közénk állhat, főleg, ha saját küzdelmeinkért egymást kezdjük hibáztatni, ahelyett, hogy megtanulnánk kifejezni a saját érzéseinket és őszintén (támadás-mentesen) kérni a másiktól. (Pl.: “Miattad vagyok ennyire magam alatt, ha hamarabb hazaérnél, nem lennék ilyen kifacsart mosórongy, téged egyáltalán nem is érdekel, hogy vagyok.”)

Nagyon nehéz fáradtan és kimerülten nem elvárásokkal telve, hanem támogatóan fordulni a másikhoz, de higgyük el, mindketten így járunk a legjobban. Próbáljuk meg elfogadni, hogy hatásunk van egymásra, s figyelni arra, hogy jó élmény legyen a másiknak velünk lenni. Ez nem jelenti azt, hogy ne oszthatnánk meg őszintén a nehézségeinket, csak nem mindegy, ezt milyen formában tesszük.

Figyeljünk a saját és a másik érzéseire, arra, mire van szükségünk, s merjünk őszintén kérni egymástól. Ezen felül nagyon sokat segíthet, ha kialakítunk valami fix rendszert arra, hogy mikor vagyunk rendszeresen kettesben, mikor töltődünk egyedül. Ebben merjük bátran akár babysitteri, akár családi vagy baráti segítséget kérni, hogy a gyerekeink jelenléte ne akadályozza meg párkapcsolatunk kettesben való építését.

3. Túlterheltség

Az is előfordul, hogy azért maradunk kvázi egyedül gyermekünkkel, miközben párkapcsolatban élünk, mert a másik épp egy nagyon elhavazott időszakát éli, gondolhatunk itt a munkára, továbbképzésekre stb.

Ebben a helyzetben nagyon fontos, hogy értsük meg párunkat, miért fontos neki az, ami miatt most elhavazódott (például egy szakvizsga miatt, amivel utána sokkal jobb munkát kaphat, amit szívesebben csinál stb.). A nehéz, túlterhelt időszakot követően mindkettőnk helyzete javulhat, hiszen sokkal élvezetesebb egy olyan társat hazavárni, aki szereti a munkáját és megbecsültnek érzi magát benne, mint valakit, akinek minden nap szenvedés, és teljesen összetörve érkezik haza.

4. Különböző minták

Gyakori, hogy ebben az új életszakaszban az távolít el minket egymás mellől, hogy nagyon különböző szerep-mintákat hozunk otthonról, a saját családunkból, amivel akár észrevétlenül is megbántjuk vagy megterheljük egymást, és az amúgy is változásban lévő kapcsolatunkat. Előfordul, hogy egyikünk azt gondolja, teljesen egyértelmű, hogy a gyerek és a háztartás körüli teendők a nő feladatai, míg a másiknak lehet, hogy éppen az a kézenfekvő, hogy a terhek (bizonyos arányban) megoszlanak.

Ebben a helyzetben nagyon fontos, hogy tisztázzuk, melyikünknek mi a véleménye arról, hogyan érdemes megosztani a feladatokat, szerepeket a családban: mit látott a másik otthon, mi a helyzet most közöttünk. Minél konkrétabban tudunk erről beszélni, annál inkább elkerülhetőek az újabb félreértések.

Akár kis kártyákra is felírhatjuk a szerepeket, elvégzendő feladatokat a családi életben (például: számlák befizetése, gyerek óvodába vitele, mosogatás, nagyszülőkkel való telefonos kapcsolattartás stb.), és megnézhetjük, ez most hogy néz ki köztünk, kinél mennyi ilyen van, majd beoszthatjuk, hogyan szeretnénk ezt esetleg átrendezni.

5. Saját félelmeink

Előfordulhat, hogy bár észrevétlenül, de saját magunk válunk egyfajta fallá párunk felé: saját félelmeink, bizalmatlanságunk, kontroll-vágyunk olykor úgy felerősödhet (leginkább az elsőszülött) kisgyermekes időszakunkban, hogy mi leszünk azok, akik eltávolítjuk párunkat a gyermekünk körüli teendőktől. Így a másik egyre kevésbé érzi majd magát kompetens szülőnek, és úgy hiheti, hogy nem bízunk benne, így lassanként eltávolodhat tőlünk is.

Próbáljunk meg bízni párunkban, és abban, hogy előbb-utóbb „ráérez” gyermekünkre! Segítsük konkrét tippekkel, vagy beszéljünk meg előre fix időpontokat, amikor ő vigyáz a kicsire. Próbáljuk elfogadni, hogy az is jó lehet a gyereknek, ha a másik nem mindent úgy csinál, ahogy szerintünk a legjobb, hiszen lehet, hogy pont ezáltal gazdagítjuk őt a legjobban.

6. Pszichés problémák

Végül, de egyáltalán nem utolsósorban, ami igazán magányossá és rejtett egyszülővé tehet bennünket, az a másik mentális betegsége vagy pszichésen nehéz időszaka. Kiemelkedő itt a másik depressziója, aktuális veszteség-élményei, perfekcionizmusa és ebből fakadó munkafüggése, vagy egyéb függőségei. Ha ebben érintett, az önmagában hozzájárul ahhoz, hogy befelé forduljon, figyelme beszűküljön, s képtelenné váljon a valódi, őszinte örömteli kapcsolódásra. Ez nem jelenti azt, hogy nem szeret minket vagy a közös gyermekünket, sem azt, hogy nem számít neki a kapcsolatunk. Nagyon fontos, hogy időben felismerjük ezt a helyzetet, és támogassuk abban, hogy megfelelő szakmai segítséghez jusson.

Ugyanez igaz önmagunkra nézve is: ha úgy érezzük, már nagyon nehéz elviselnünk ezt a helyzetet, mert nagyon megvisel minket, és egyedül nem látjuk tisztán, mi vezethetett ide, vagy hogyan tudnánk érdemben orvosolni, ne szégyelljük pszichológus szakmai segítséget kérni. Saját magunk, a kapcsolatunk és a gyermekünk számára is létfontosságú a mi jóllétünk.