„Minél többet panaszkodunk, annál több okunk lesz rá” – Mindennapi panaszaink mozgatórugói

Vajon milyen összefüggés van a „nyavalygási” szokásaink és az életkörülményeink között? Hogy fakadhat egyetlen zokszóból komplett rinyamaraton? Miért lóg Ferenc pápa vatikáni ajtaján egy „Panaszkodni tilos” tábla? Mik a sopánkodás egészségügyi következményei, és hogyan lehetséges az, hogy a panaszkodás pókhálójából akár egy profin előkészített panasszal – igen, panasszal – is szabadulhatunk?

Csak a bevezetőben öt szinonimát használtunk a panaszkodik igére, és számos más kifejezés is létezik e tevékenységnek (és különböző árnyalatainak) megjelölésére: méltatlankodunk, elégedetlenkedünk, siránkozunk, lamentálunk, reklamálunk és károgunk akár napestig is. Egyik verzió sem hangzik valami fergetegesen, ráadásul a cselekedettel járó érzés sem túl kellemes, és legtöbbször a panaszkodás igazi okával sem vagyunk tisztában, még ha azt hisszük is. Mégis, a világon mindenhol – nem, nem csak Magyarországon – a panasz legalább olyan meghatározó motívuma az emberi viselkedésnek és kapcsolatoknak, mint mondjuk a mosoly vagy a hazugság. „Mit tud” a jajszó, hogy ennyire népszerű, és mi is tulajdonképpen a panaszkodás?

1. Kommunikációs csatorna

Bár definiálni sokféleképp lehet, abban megállapodhatunk, hogy a panaszkodás az elégedetlenség és az azzal kapcsolatos érzések kifejezőeszköze – épp ezért általános emberi vonás, hiszen nagyon kevesen érjük el a megelégedettségnek azt a fokát, amikor mindennel végképp megbékéltünk.

A panaszkodás az esetek többségében verbálisan történik (leszámítva mondjuk a formális, felhasználói, vásárlói stb. panaszokat, amik más kategóriába esnek), ilyeténképp az emberi kommunikáció része, és – legalábbis valamilyen – információt hordoz. Sokszor öntudatlanul kapcsolatteremtésre használjuk, hiszen ha valakivel együtt siránkozunk például a járatunk késése miatt, már találtunk is egy közös pontot. (Randin azért nem javasolnánk a beszélgetés elindításának ezt a módját – később szót ejtünk róla, hogy miért.)

Igen visszatetszést keltő, ennek ellenére az is előfordul, hogy a panaszkodásunk valójában bújtatott dicsekvés – illetve egérút, amin keresztül pozitív információt oszthatunk meg magunkról, miközben elkerülhetjük a nyílt önfényezést. Baktay Miklós hoz erre egy példát a Kényszerek fogságában – A panaszkodó ember című könyvben: egy fogorvos arról „panaszkodik” páciensének, hogy másnap „már megint” külföldre kell mennie, mert a férjét kitüntették, és még szállodai szobát sem volt ideje foglalni. Itt érezhető a disszonancia a panaszos hangnem és az indirekt módon átadott információ (utazási lehetőség, elismerés, anyagi jólét) között.

2. Személyes vonás

A politikai választások eredményétől az el nem mosogató párunkig, az ízetlen ebédtől a rettenetes időjárásig sok minden miatt tudunk panaszkodni.

Az, hogy valóban nekiállunk-e szavakkal szapulni a sorsunk, vagy nem kezdünk bele a lamentációba, egyénenként változik: mindenkinek van ugyanis „panaszküszöbe”, és a sirámok áradata csak akkor indul el, ha életünk egy-egy történése eléri ezt a küszöböt.

Hogy milyen magasan áll ez a küszöb, az olyan személyes vonásoktól is függ, mint a tolerancia, a reziliencia, a pozitív attitűd, és érdekes módon sokszor attól is, hogy az egyén mekkora kontrollal rendelkezik az adott szituációban. Például ha a légitársaság elhagyja a csomagunkat, valószínű, hogy panaszt nyújtunk be az ügyben, így szerezve valamennyi kontrollt az események fölött (és reménykedve, hogy visszajutnak hozzánk a cuccaink).

3. Játszma

A panaszkodás kiváló – bár mint később látni fogjuk, nem túl egészséges – eszköz arra, hogy a környezetünktől megerősítést, figyelmet és elismerést csikarjunk ki. Azok, akik a sopánkodás révén szelepeltetik érzelmi feszültségüket, a hallgatóságtól sokszor nem is várnak mást, mint értő füleket és empátiát – a legtöbbször a tanácsra és a válaszra sem kíváncsiak, hiszen nem a panasz hátterében álló probléma megoldására, hanem a figyelemre van szükségük.

Gyakran megesik, hogy – mondjuk érvelés vagy példamutatás helyett – panaszkodással eszközöljük ki mások támogatását, a mi világlátásunkat, meggyőződésünket megerősítő reakcióját – főleg akkor, ha valaki másra panaszkodva magunkról sikerül előnyösebb képet alkotni a magunk és mások szemében.

Ha valaki egy tartósan fennálló élethelyzet miatt panaszkodik, de azon nem változtat, a hangos zokszóra válaszképpen valószínűleg a „hősies helytállása”, kitartása elismerését, viselkedése jóváhagyását reméli a hallgatóságtól. A panaszkodás ezekben az esetekben a játszma eszköze, egyetlen pozitívuma pedig a panaszkodó átmeneti megkönnyebbülése. De mint minden játszma, ez is súlyos béklyókkal fenyeget, és veszélyes csapdákat rejt.

4. Kényszer

Nézzük, mi történik a fejünkben, amikor panaszkodunk, hogyan „huzalozza át” az agyunkat a sopánkodás. Amikor megismétlünk egy gondolatot, akkor a neuronjaink között olyan kapcsolatok, „hidak” épülnek ki és rögzülnek, amelyek segítik az adott információ adott irányba történő továbbáramlását. Ez annak érdekében történik, hogy legközelebb egy hasonló gondolatnál az információ gyorsabban, könnyebben jusson célba. Így rögzül minden gondolkodási sémánk, és pontosan így válik a panaszkodás, vagyis a negatív gondolatok és összefüggések erősítése szokássá, sőt, kényszerré, majd öngerjesztő folyamattá. (Ehhez a jelenséghez hasonlít a rumináció, vagyis a rágódás is.)

Belegondolni is borzasztó, de ha panaszkodunk, azzal tulajdonképpen hosszú távon ráállíthatjuk magunkat a „rinyavonatra”, ugyanis minden panasz növeli egy következő panasz elhangzásának valószínűségét.

A csapda az egészben az, hogy minél többet panaszkodunk, annál több okot találunk a panaszkodásra, az ugyanis egy kreatív tevékenység (vagyis kreatív energiáink totális pazarlása): bámulatos találékonysággal lelünk mindig új sérelemre, ami miatt siránkozni lehet. Azzal, hogy újra és újra megerősítjük magunkban a negatív összefüggéseket, létrehozunk a fejünkben egy „térképet”, ami alapján majd tájékozódni kezdünk a világban – és így egy rettentően lehangoló valóság útvesztőjébe kerülünk, ahol azt hisszük, minden rossz, bár mi nem tehetünk semmiről.

Ezért van az, hogy a krónikus panaszkodóknak soha semmi nem jó. Fontos tudatosítani azt is, hogy a panaszkodás önmagában nem tesz valakit rossz emberré – de ahogy az imént láttuk, az irreális én- és valóságkép csapdájába ejti, szenvedést okoz neki és arról győzi meg, hogy ő nem felelős semmiért. Pedig ez nyilvánvalóan nem igaz

5. Méreg

Ha egy kicsit tovább vizsgálódunk, a panasznak még ijesztőbb következményeire bukkanunk. Bizonyított, hogy a panaszkodás a hippokampusz zsugorodását okozza – azét az agyterületét, amely kritikus szerepet játszik a problémamegoldásban és más kognitív funkciókban. Továbbá a folyamatos siránkozás felszabadítja a kortizol nevű stresszhormont, amelyet akkor termel a testünk, amikor veszélyt tapasztal. Noha ez az élettani válasz nélkülözhetetlen a túléléshez, a tartósan magas kortizolszint magas vérnyomást, magas vércukorszintet és károsodott immunrendszert eredményez. Sőt, kutatások igazolják, hogy ha panaszt hallunk, gyakorlatilag azonnal romlik az általános közérzetünk (egyébként a panaszkodóé is) – ezért nem szeretjük a folyamatosan panaszkodó emberek társaságát.

A jó hír viszont, hogy létezik „gyógymód”: ha a panasz a méreg, akkor a hála az ellenszer. Jól tesszük, ha kifejlesztjük magunkban a hálát mint attitűdöt, az ugyanis 23%-kal csökkenti a kortizol szintjét. Szerencsére az agyunk hálára hangolása pontosan ugyanúgy, csak épp ellenkező előjellel történik, mint a „panasztérkép” megrajzolása: megerősítő és a hálára okot adó dolgokra koncentráló gondolatok folyamatos ismétlődésével.

Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy az elfojtott panasz legalább annyira toxikus, mint az állandó nyavalygás. A ki nem mondott sérelem dühként, rossz esetben passzív-agresszív vagy ténylegesen agresszív viselkedésmódozatokat öltve nyilvánulhat meg.

Az is fontos, hogy a panaszkodásnak nem véletlenül van nagy hagyománya az irodalomban, a művészetekben, sőt, a vallásokban is – gondoljunk csak az Ószövetség keserves panaszzsoltáraira, a siratódalokra, az Ómagyar Mária-siralomra vagy egyenesen a Himnuszra. Hiszen a fájdalom és a kétségbeesés kifejezése olyannyira alapvető szükségletünk – mind egyénileg, mind közösségileg –, hogy azzal is beteggé tehetjük testünket, lelkünket és társadalmunkat, ha elmulasztjuk felszínre hozni ezeket az érzelmeket.

6. Kerülőút

A panaszról az eddigiek alapján is kiderült már, hogy egy dolgot biztosan nem tesz lehetővé: a cselekvést. A copinggal, vagyis a megküzdési stratégiákkal foglalkozó szakemberek a panaszkodást a delegálás kategóriájába sorolják, ugyanis a zokszó mind a probléma okát, mind az azzal kapcsolatos felelősséget eltartja magától. A panaszkodás pótcselekvés, de azt a látszatot kelti – még a sopánkodó számára is –, mintha aktívan tenne valamit a helyzete változásáért (apropó, ide tartozik az is, amikor mi panaszkodunk valaki másra, mert az egyfolytában panaszkodik…).

Pedig valójában csak ürügyet ad a halogatásra, a felelősség áthárítására, vagy arra, hogy a figyelem az elpanaszoltról egy akár nagyobb problémára terelődjék. Némelyek úgy érik ezt el, hogy a panaszkodást – akár szándékosan – összetévesztik a kritikával. Előbbi az elégedetlenséget, utóbbi valamiféle ítéletet fogalmaz meg – márpedig a kettő nem ugyanaz!

Sokan a panaszukat kritikaként fogalmazzák meg annak érdekében, hogy arra a kényelmes következtetésre juthassanak, hogy az ő nyomorúságukért valaki más a hibás – így tehát cselekedni sem nekik kell, hanem a felpanaszolt/megkritizált „valaki másnak” kellene változnia.

Nem véletlen, hogy még maga Ferenc pápa is egy olyan táblát szegezett vatikáni ajtajára, amely így szól: „Panaszkodni tilos!” – ez ugyanis visszatartja az ember az önreflexiótól, hibái beismerésétől és azok kijavításától.

7. A panasz mint megoldás

Ugye, egyaránt ismerős a szüntelenül zsörtölődő szomszédasszony és a mindig derűs – bár a háborút is megjárt – nagypapa képe? Ha láttunk már az állapotukat hihetetlen bátorsággal viselő, halálos beteg embereket és a kacsalábon forgó palotában is csak nyafogni képes borsószem királykisasszonyokat is, már sejthetjük: az, hogy valaki mennyit panaszkodik, sokszor teljesen független az életének történéseitől, körülményeitől.

Kutatás igazolja, hogy a boldogabb emberek kevesebbet panaszkodnak – és azt is, hogy aki kevesebbet panaszkodik, az boldogabb! Mindez nem jelenti azt, hogy a kiegyensúlyozott és megelégedett embereknek ne volnának problémáik – de nagy különbség az, hogy ők panaszkodás helyett más stratégiát választanak. Vagyis… biztos? Ezek az emberek tényleg soha nem esnek kétségbe?

Mi is írtunk már arról, hogy panaszkodni profin is lehet. Létezik ugyanis a panaszkodásnak egy olyan formája, ami nemhogy nincs káros hatással senkire, de nem vet vissza a probléma megoldásától, sőt, éppen ellenkezőleg: az egyetlen célravezető stratégiát jelenti! Ez nem más, mint az úgynevezett „akciópanasz” vagy „instrumentális panasz”. Szebben kifejezve: ez az az eset, amikor a megoldás igényével jelezzük a problémát – lehetőleg a megfelelő személynek, a megfelelő hangnemben.

Ilyen például, ha szólunk a kollégáknak a munkahelyen, hogy a használt csészék és mosatlan edények miatt folyamatosan kupis az irodai konyha, és ez bizony zavar bennünket. („Gyerekek, oké, hogy hétvégén jön a takarítónő, de mi hétközben vagyunk itt, és ez így elég nagy disznóól. Megegyezhetünk, hogy mindenki elmosogat maga után?” / „Ne már, srácok, így kínáljam a tárgyalópartnerünket kávéval? Lehetne valamilyen rendszere a mosogatógép bepakolásának” stb)

Az „akciópanasz” ugyanúgy hangot ad az elégedetlenségnek, de azzal egyidejűleg a megoldáskereséshez szükséges együttműködésre való hajlandóságot is jelzi,

információt közvetít, szembesül a probléma gyökerével és képes azt más perspektívából is szemlélni, a megoldásra koncentrál, és a felelősséget sem hárítja el.

Mérések szerint minden panaszunknak csupán a 25%-át teszi ki a hatékony panaszkodás – ha ezt az arányt picit növelnénk, rögtön jobban lennénk.

Felhasznált irodalom itt, itt, itt, itt és itt, valamint: Baktay Miklós, Sári László, Popper Péter, Wéber Péter: Kényszerek fogságában – A panaszkodó ember.