„Tökéletesnek hittem őket, és amikor bántottak, azt gondoltam, én vagyok a rossz” – Susan Forward Mérgező szülők című könyvét ajánljuk

Be is vallanám már az elején, hogy nehéz elfogulatlanul írnom a Mérgező szülők című könyvről, ugyanis a szívemben egy külön kis polc van számára. Valódi terápiás könyvnek nevezném, mely gondosan és biztonsággal vezeti végig az olvasót azon a korántsem könnyű úton, amelynek során feloldozhatja és felszabadíthatja magát az egykori romboló hatás, a gyermekkor béklyói alól.

Emlékszem, az első olvasásakor azokon a bizonyos „Aha!”-élményeken kívül adott számomra egy jóleső „Na végre!”-érzést is. Végre egy könyv, ami nem húzza el, nem magyarázza túl, részletes és informatív, de nem szájbarágós és önmagát ismétlő. Amiben az aláfestő és kiegészítő, terápiás ülésekből kiragadott párbeszédeket szinte hallom – fájnak és élnek a lapokon, nem műviek és szárazak. Ami úgy ad át élményeket és érzéseket, hogy átjön a szerző, Susan Forward hitelessége és szíve – pont ezért nem csak megértem, hanem belém is mar és ég, amit olvasok. Ami őszinte és érzékeny, de kellően kíméletlen is – ha kell, egy mondatban odavág és leszögez, mindezt csakis az olvasó érdekében, szeretettel. Ami nem ígér az utolsó sor után csodát, és nem akarja megmondani a tutit: nem ad olyan tippeket és javaslatokat, amik csak úgy lebegnek és el is fognak szállni, amint a könyv végére érünk.

„Amikor felnőttem, akkor is az ő hangját hallottam, ahogy kritizál”

Minden szülő-gyermek kapcsolatnak megvannak a maga zökkenői, elakadásai és nehézségei, azonban attól, hogy komplikált a szüleinkkel való kapcsolatunk, még nem jelenti azt, hogy mérgező is. Forward már az elején leszögezi, hogy nem azok a szülők számítanak mérgezőnek, akik néha türelmetlenek és tehetetlenségükben kiabálnak, akik olykor szoronganak vagy éppen a kimerültségtől nem tudnak úgy foglalkozni gyermekükkel, ahogy ő azt szeretné. Ezeket a gyerekek rugalmasan és maradandó sérelmek nélkül fel tudják dolgozni, ha alapvetően szeretetben, biztonságban és elfogadásban élnek.

A mérgező szülők esetében azonban a félelmet és bűntudatot keltő viselkedési mintáik állandóan és túlnyomóan jelen vannak, olyan sérüléseket okozva ezzel a gyermekben, melyek még felnőtt korukban is sajognak.

Hogy miért pont mérgező? Forward a következővel magyarázza: „miközben a megfelelő kifejezés után kutattam az ilyen szülők közös vonásainak leírására, minduntalan átfutott az agyamon egy szó: mérgező. Az ilyen szülők által okozott érzelmi károsodás méregként terjed szét az egész gyerek lényén, és ahogy a gyerek felnő, úgy fokozódik a fájdalom is. Milyen más kifejezés illene jobban azokra a szülőkre, akik állandó traumával, bántalmakkal és becsmérléssel sújtják gyermekeiket, és legtöbbször még akkor is így tesznek, amikor azok már felnőttek?”

A romboló érzelmi hagyaték

A könyv első felében a szerző elkülöníti és bemutatja a mérgező szülők típusait: a gyermek fizikai és érzelmi igényeit elhanyagoló, a túlzottan irányító, az alkoholista, a szavakkal verő, valamint a testi és szexuális erőszakot elkövető szülőket. A romboló szülői viselkedési módok beazonosítására azért van szükség, hogy tudjuk, pontosan milyen módon is sérültünk, ezáltal válaszokat kaphassunk arra, hogy miért választunk mindig ugyanolyan partnert, miért futjuk újra és újra önsorsrontó köreinket, vagy miért gyűlöljük magunkat. Forward szerint

amíg nem oldozzuk fel magunkat a gyermekkori traumák béklyói alól, addig olyan, mintha még mindig rabszolgaságban lennénk, ugyanis addig ezek a nem tudatosított erők határozzák meg viselkedéseinket, döntéseinket, kapcsolati működésünket.

Ugyan a különböző típusú szülők eltérő módon okoznak sérüléseket és fájdalmakat, mégis fájdalmasan ismerős és valóságos lehet az élményvilág a kategóriákat átjárva: nem szükséges például a szülőnek alkoholt vagy drogot használnia ahhoz, hogy a gyermek hasonló érzelmi „részegséget” és káoszt éljen át, amilyen a szenvedélybeteg családban jelen van. Ami közös, hogy az érzelmileg destruktív családban felnőttek súlyos terheket cipelnek magukkal, amelyek káros módon befolyásolják személyiségüket és működésüket, és rombolják önképüket: az alkalmatlanság, az értéktelenség és a szeretethetetlenség érzése kísérti és gyötri őket állandóan.

„Én rossz vagyok, a szüleim pedig jók”

Gyakran szoktam ajánlani olvasásra ezt a könyvet olyan klienseimnek, akikről úgy érzem, hogy szükségük lenne rá, és pont nekik szól. Már magának a címnek az említésére is a következő reakciókat kaptam: „Mérgező?! Azért ennyire nem volt rossz a helyzet…” „Jó, elolvasom, de nem voltak ám olyan rossz emberek, nem szeretném őket befeketíteni, szerettek ők azért…”.

Ezekből a reakciókból is látszik, hogy a mérgező családban felnőttek rendkívül lojálisak szüleikhez, és még felnőttként is nehezen tudnak szembesülni a valósággal: azzal, hogy szüleik elrabolták a gyermekkorukat, hogy bántották, megalázták és cserben hagyták őket. Miért nehéz ezt beismerni, amikor sokszor még a jelenben is tapintható az ezek miatt érzett szenvedés?

Forward megfogalmazása szerint a gyermekek istenként tekintenek szüleikre, azaz tökéletesnek és mindenhatónak látják őket. A kiszámíthatatlan szülő ugyan félelmet kelthet,  mégis ő jelenti a mindenséget – bizonytalanságával is biztos pontnak számít, hiszen nélküle a gyermek nem kapna oltalmat, hajlékot és táplálékot, vagyis nem maradna életben. Mivel a gyermekek kizárólag rájuk vannak utalva, ezért nagyon erősen szeretnének hinni a szülők tévedhetetlenségében és hibátlanságában – egyszerűen szükségük van rá, hiszen „amíg tökéletesnek hisszük szüleinket, addig biztonságban érezzük magunkat”.

„Ez az ő kudarcuk, nem a tiéd”

Mivel a szülő tévedhetetlen és hibátlan, a gyermek énképe meg még instabil, ezért minden olyan cselekvés esetén, ami nem fér bele ebbe az idealizált képbe, önkéntelenül átveszi a szülőtől a felelősséget. A gyermek számára ugyanis elviselhetetlen lenne, ha kiderülne arról, akinek ki van szolgáltatva, hogy ártó, rossz és gonosz. Habár sejthetik, hogy ez nagyon nincs rendjén és nem így kéne lennie, mégis megpróbálják valamilyen módon elfogadhatóvá és értelmessé tenni az elfogadhatatlant.

„Az érzelmi és testi bántalmazásoknak csak úgy van értelmük a gyerek számára, ha magára veszi a felelősséget mérgező szülei magatartásáért”

– írja Forward, utalva arra, hogy a bűntudat érzése még mindig elviselhetőbb számukra, mint az, hogy csalódjon a szülőben, abban a védelmezőben és gondozóban, akinek teljesen ki van szolgáltatva.

Gyakori az is, hogy felnőttként valaki már tisztán látja, hogy egyáltalán nem volt helyes és elfogadható, hogy szülei folyton megalázták, elhanyagolták és bántották, mégsem érzi – felfogja, tudja, de valahogy mégsem hiszi el, és pláne nem érzi úgy, hogy ez nem miatta történt. Ez a szerző szerint azért van, mert még mindig az a gyermekként kialakított, emocionális túlélést és önvédelmet szolgáló meggyőződés él benne, hogy ezért ő a felelős.

Nem te voltál a felelős

A könyv második felében, a szembesülés és a megértés után Forward a felépüléssel foglalkozik, mely valójában a változtatásról és a cselekvésről szól. Hiszen „nem elegendő pusztán másképp látni a dolgokat. Az igazi szabadság csak akkor érkezhet el, ha másképp is csinálod őket.” Külön figyelmet szentel az érzelmek tudatosításának, megélésének és kifejezésének, valamint a felelősség helyretételének, mivel az elnyomott érzések, önmagunk hibáztatása és a bűntudat megállíthatnak a gyógyulás útján. A felelősség helyretétele azt jelenti, hogy meg kell szabadulnunk attól a terhes felelősségtől, amit önként magunkra vettünk, és visszaaadni annak, akit illet, és ahova való: a szülők vállára.

A könyvben több olyan rész, olyan mondat van, mely után minden alkalommal meg kell állnom egy kicsit, be kell csuknom a könyvet, hogy vegyek pár lélegzetet. Forward remekül ért ahhoz, hogy egy mondatába annyi erőt és érzelmet sűrítsen, hogy a levegő is megálljon. Számomra a következő mondatok pont ilyenek:

„Nem te voltál a felelős azért, hogy elhanyagoltak és nem törődtek veled.

Nem te voltál a felelős azért, hogy nem kaptál szeretetet, és azt éreztették veled, hogy nem vagy szeretetre méltó.

Nem te voltál a felelős a boldogtalanságukért.

Nem te voltál a felelős azért, mert úgy döntöttek, hogy nem tesznek semmit a problémáik megoldásáért.

Nem te voltál a felelős azért, hogy alkoholisták voltak.

Nem te voltál a felelős azért, hogy vertek.

Nem te voltál a felelős azért, hogy molesztáltak.”

Nem kell megbocsátani

Forward számol és foglalkozik azokkal a téves meggyőződésekkel, amelyek akadályozhatják az érzelmi felszabadulást. Ilyen például a megbocsátáshoz fűződő elképzelések – eleve azt gondolhatnánk, hogy a szülőktől való függetlenedés és a belső konfliktusok rendezéséhez az első lépés a megbocsátás. A szerző szerint azonban ahhoz, hogy jobban érezzük magunkat, nem szükséges megbocsátani, sőt – ha ez idő előtt történik, a megbocsátás gátolhat a felépüléssel járó érzések és indulatok felszabadulásában és megélésében:

„Az emberek megbocsáthatnak szüleiknek, de ezt az érzelmi nagytakarítás végén – nem az elején – kell tenniük. Az embereknek szükségük van rá, hogy érezzék a haragot amiatt, ami történt velük. Szükségük van rá, hogy gyászoljanak, amiért sosem részesültek abban a szülői szeretetben, amire vágytak. Szükségük van rá, hogy többé ne kicsinyítsék le és jelentéktelenítsék el a sérüléseket. A „bocsáss meg és felejts” elve gyakran jelenti azt, hogy „tégy úgy, mintha nem történt volna meg”.

Továbbá az, ha a megbocsátást elvárásként támasztjuk magunk elé, csak bűntudatot és önmagunk leértékelését vonhatja maga után, ha mégsem vagyunk rá képesek – ezekre pedig pont, hogy nincs szükségünk a felépülés utján. Vannak olyan tettek, amiket nem lehet megbocsátani – különösen úgy, ha a szülő részéről nem érkezik jóvátétel, vagy a megbánás jeleit sem mutatja:

„Ugyan miért kellene felmentened az apádat, aki terrorizált és vert, és pokollá tette a gyerekkorodat? Hogyan várható el, hogy elnézd, hogy otthon szinte mindennap sötétség fogadott, és a részeg anyádat kellett ápolnod, amikor hazaértél? Vajon tényleg meg kell bocsájtanod apádnak, aki hétéves korodban megerőszakolt?”

Amiért te vagy a felelős

A felelősség visszaadása a felépülés során nem azt jelenti, hogy minden felelősséget a szüleinknek adunk oda. Ha jelenlegi kudarcainkért és elégedetlenségünkért a szüleinket hibáztatjuk, saját szerepünket és részünket pedig hárítjuk, azzal inkább megrekesztjük magunkat. Forward többször is kihangsúlyozza, hogy nem mi vagyunk a felelősek azért, ami gyermekkorunkban történt velünk, hiszen akkoriban olyan körülmények és események vettek körbe, melyekbe nem volt beleszólásunk. Saját jelenlegi életünkért és felépülésünkért azonban miénk a felelősség:

„Nem vagy felelős azért, amit védtelen gyermekként tettek veled, de te vagy a felelős azért, hogy felismerd ezeket, és lépéseket tegyél azért, hogy változtass ezen a hatáson!”

Forward saját maga is úgy tekint könyvére, mint egy útikalauz, amely segít eligazodni és támpontokat adni a felépülés útján. Elindíthat minket, felnyithatja a szemünket, mutathatja az irányt és figyelmeztethet a tévutakra, adhat felismeréseket és különböző eszközöket (mint a levél írása, vagy a konfrontáció), de nem helyettesíti a megfelelő szakemberrel való önismereti munkát, inkább kiegészíti.

„Lesznek felfelé ívelő és lefelé vivő szakaszok, előre- és hátralépések. Számíts rá, hogy el fogsz bizonytalanodni, és hibázni is fogsz. Soha nem szabadulsz meg teljesen a szorongástól, a félelemtől, a bűntudattól és a zavarodottságtól. Senki nem fog. Ám ezek a démonok nem irányíthatnak téged többé. Ez a lényeg. (…) Szabadon élvezheted, talán életedben először, a saját életedet.”