„Szeresd a szükségszerűt, szeresd a sorsodat” – 6 gondolat a halálról Irvin D. Yalom Szemben a nappal című könyve nyomán

Szerző: | 2018. 12. 16. | Social&Smart | Olvasási idő: 14 perc

„A halál az ember végzete. Az élet iránti vágy és a megsemmisüléstől való félelem állandó társunk. Ösztönszinten hat – beépült minden apró sejtünkbe – és az élet minden mozzanatát befolyásolja” – vallja Irvin D. Yalom, a Stanford Egyetem pszichiáterprofesszora, aki Szemben a nappal című könyvében a halálszorongástól indulva vezet minket egy tartalmasabb élet felé, amely állítása szerint éppen az elmúlással kéz a kézben járó félelmek tudatosításával lehet a miénk. A szerző szavaival: „Jóllehet a halál fizikai értelemben megsemmisít, tudata megmenti az embert.”

Irvin D. Yalom

Amikor tudomást szereztem Irvin D. Yalom könyvének megjelenéséről, nagyon megörültem. Az egzisztencialista pszichológiai irányzat jeles képviselője ezúttal ugyanis a halálszorongásról írt könyvet. Már önmagában a kötet létezésének ténye nagyon megnyugtatott – elvégre, ha készült egy ilyen könyv, az jó eséllyel azt is jelenti, hogy nem vagyok egyedül a halállal kapcsolatos, nyomasztó gondolataimmal…

Nem tudom, ki hogy van vele, de én bevallom: félek a haláltól. Ahányszor belegondolok abba, hogy egy napon itt kell hagynom az életemet, a szeretteimet, a barátaimat, összeszorul a szívem. Szorongok. Ami – ahogy azt Yalom is írja – valahol természetes:

„az ember az egyetlen olyan élőlény, amely számára a saját létezése problémaként tűnik fel.”

Ha egy kicsit közelebbről is ránézünk erre az – egyébként az egzisztencialista irányzat tételmondataként is értelmezhető – állításra, akkor nagy biztonsággal kijelenthetjük, hogy a létezésünket érintő legnagyobb problémánk: annak végessége. Magyarul: piszkosul félünk attól, hogy egyszer meghalunk. És az, hogy ettől félünk, valahol érthető – a kérdés inkább az, hogy mennyire és főleg miért tartjuk el magunktól a halálunk gondolatát, mekkora mértékű az elmúlás tényéből fakadó szorongásunk.

„A halálszorongással sújtott felnőttek nem egzotikus betegségben szenvedő különcök, hanem olyan nők és férfiak, akik megfelelő védőöltözet nélkül néznek szembe az élet végességének jeges szorításával, mert családjuk, vagy a kulturális közeg ezzel nem látta el őket”

– fogalmaz Yalom, aki amellett, hogy számos megnyugtató gondolatot és konkrét esetleírásokkal alátámasztott értelmezési keretet, érdemi kapaszkodókat ad az olvasó kezébe, nem rejti véka alá azt sem, hogy a haláltól való félelem zsigeri szinten része az emberi működésnek, ezért azt soha nem fogjuk tudni iktatni az életünkből.

„A legszilárdabb, legtiszteletreméltóbb védekezés ellenére sem szabadulhatunk meg teljesen a haláltól való szorongástól: mindig velünk van, elménk egy eldugott zugában leselkedik ránk.(…)

A halál viszket; szakadatlanul bizsereg, finoman, alig hallhatóan kaparászik egy belső ajtón, a tudat felszíne alatt. Rejtve, álcázva, a legkülönfélébb tünetek formájában szivárog át, számtalan aggodalmunk, megpróbáltatásunk, konfliktusunk forrásaként.”

Menekülés helyett szembenézés

Ha tehát azzal a vérmes reménnyel közelítünk a halállal kapcsolatos félelmeinkhez, hogy majd „jól legyőzzük azokat”, akkor sajnos nincsenek jó híreim… Ha viszont szeretnénk megismerni a halálszorongás természetét, kíváncsiak vagyunk rá, hogy miként tudjuk a saját javunkra fordítani, és egy tartalmasabb életté „konvertálni” a félelmünket, akkor jó helyen keresgélünk.

Eddig eljutni azonban egyáltalán nem egyszerű feladat. A probléma ott kezdődik, hogy az életünket kísérő, vagy azt megkísértő halálfélelmünket nem könnyű felismerni.

„A halál keze messzire ér és gyakran álcázott formában tűnik fel. Előfordulhat, hogy a halálfélelem teljes bénultságot okoz, maga a félelem mégis rejtve marad, és olyan tüneteken keresztül jelentkezik, amelyeknek látszólag semmi közük nincs az elmúláshoz.”

– írja Yalom.

A helyzetet tovább nehezíti, hogy a halálszorongás ezerféleképpen megnyilvánulhat. Vannak, akiket rémálmok formájában kísért, vannak, akiket erősen önkorlátozó életvitelre késztet. Mások a legkisebb kockázatvállalástól is krónikusan rettegnek, míg sokan éppen ellentétesen reagálnak, és kényszeresen hajszolják az élvezeteket.

Ráadásul Yalom szerint a halálszorongással kapcsolatos tüneteket a terapeuták is félreértelmezhetik, mert más okra vezetik vissza a különböző panaszokkal hozzájuk forduló páciensek problémáit: a halál témája gyakran még a segítő szakemberek körében is tabu, de minimum ingoványos talaj.

Ez valahol érthető, ahogy a halál, úgy az ahhoz kapcsolódó szorongásaink természete is nehezen kiismerhető: már önmagában az is félrevezető, hogy – egyébként teljesen logikusan – azt feltételezzük, a halálszorongást jellemzően valamilyen halálközeli élmény, például egy baleset, vagy egy súlyos betegség erősítheti fel. A valóság ezzel szemben az, hogy sok esetben nem egyértelmű, ok-okozati összefüggésekről van szó.

Egy szeretett személy elvesztése, egy meghitt kapcsolat felbomlása, egy kerekebb születésnap, egy nagyobb megrázkódtatás, a gyerekek kirepülése, vagy a nyugdíjba vonulás okán is szorosabbnak érezhetjük „a halál jeges szorítást”.

Több irányba is elindulhatunk

Bármilyen közvetett vagy közvetlen ok is álljon a halálszorongás felerősödésének hátterében, akkor, amikor aktuálissá válik a probléma, több irányba is elindulhatunk. Az egyik dolog, amit tehetünk, hogy tagadunk, és egész egyszerűen nem veszünk tudomást a halál létezéséről, eltartjuk magunktól az elmúlás tényét és az azzal járó következményeket. Ennek kapcsán gyakran hozzák példának a plasztikai műtéteket és az egyéb, elsősorban a külső fiatalon tartására irányuló, elkeseredett kísérleteket, miközben más megnyilvánulási formája is lehet annak, ha nem vagyunk hajlandóak szembenézni az elmúlás tényével.

Erre jó példa az egyik, a könyvben olvasható esetleírás, nevezetesen Les élettörténete, aki folyamatosan csalta a feleségét. Ahogy az a terápiás munka során kiderült, az ő „élettörténete egy olyan felfelé ívelő spirált rajzolt ki, amelyik egy egyre nagyszerűbb és nagyszerűbb énkép felé vezetett, amelyben nem volt helye lemondásnak – függetlenül attól, hogy szeretőkről, pénzről vagy hatalomról volt szó”.

Márpedig, ha Les-hez hasonlóan képtelenek vagyunk elfogadni a lemondás gondolatát, akkor az életünk végességével sem fogunk tudni szembenézni. Ha pedig nem vagyunk tudatában az élet végességének, és annak, hogy az nem egy folyamatosan felfelé ívelő pályán halad, akkor elég nagy esély van rá, hogy a születésünk és a halálunk közötti időszak üressé, tartalmatlanná, céltalanná, karakter nélkülivé válik.

Abban a pillanatban, amikor megtanuljuk elfogadni, hogy bizony vannak dolgok (nem is kevés) amiről muszáj lemondanunk, képesek leszünk elfogadni az elmúlás tényét is.

És hogy miért jó ez nekünk?

Ha ezt megtesszük, az rengeteget segíthet abban, hogy tartalmasabb, teljesebb életet éljünk. Ez bizonyos szempontból döntés kérdése.

Ha szembenézünk az élet végességével, az által képessé válunk jelentőségteljes döntéseket hozni, és ezzel együtt változni. Mindeközben fontos, hogy tisztában legyünk azzal, „minden döntés magában hordoz egy lemondást is, (…) minden igenre jut egy nem, minden pozitív választás egy lehetőségről való lemondást jelent (…) a lemondás pedig segít tudatosítanunk korlátainkat és végességünket”.

-vallja Yalom, aki szerint ez a fajta tudatosság és a fent említett „megvilágosító életesemények” is sokat segíthetnek abban, hogy átzökkenjünk – Heidegger terminológiáját használva – a mindennapiból egy létezést tudatosító állapotba, amelyben „az egyén saját létezése miatti felelősségétől vezérelve képessé válik az autentikus életre, az elköteleződésre, az értelmes célok kitűzésére, az önmegvalósításra”.

„Nem úgy élt, ahogy kellett volna”

„Akkor értékeljük igazán az életet, akkor leszünk képesek a valódi együttérzésre, a legmélyebb szeretetre, ha tudatosítjuk, hogy mindez pusztulásra ítéltetett”  – írja könyvében Yalom. Ennek kapcsán a szerző az Ivan Iljics halála című kisregényt hozza példaként.

Tolsztoj klasszikusában a főhős – a saját legmélyebb lélekrészével folytatott beszélgetést követően – ráébred: „azért hal meg ilyen iszonyúan, mert iszonyú életet élt. Nem úgy élt, ahogy kellett volna. Azzal, hogy távol tartotta magától a halál gondolatát, az élettől is elzárkózott” (…), azt hitte előrehalad, valójában hátrafelé gurult.”

Minél előrébb vagyunk az életünkben, annál keményebb dolog szembenézni a múlandósággal, de még nehezebb dolgunk van akkor, ha a mérlegelés után azzal a gondolattal találjuk magunkat szembe, amivel Ivan Iljics – vagyis, hogy nem úgy éltünk, ahogy kellett volna. Yalom szerint

„a halálszorongás és a meg nem élt élet között pozitív összefüggés áll fenn – minél kevésbé éli meg valaki az életét, annál erősebb benne a halálszorongás”.

Sosincs késő

Yalom könyvének szerintem az az egyik legnagyobb érdeme, hogy megmutatja, sosincs késő ahhoz, hogy ez a gyötrelem – ahogy az Ivan Iljics esetében is történt – átforduljon együttérzésbe és gyöngédségbe. Sosincs késő ahhoz, hogy belenézzünk a napba „integráljuk a sötétséget és az eleven életenergiát, amely lehetővé teszi a teljesebb életet”.  Bármikor dönthetünk úgy, hogy a jövő, és ezzel együtt az elmúlás felé fordítjuk a tekintetünket – ahelyett, hogy mindig visszafelé nézünk, az elmúlt és elszalasztott dolgok miatt sopánkodunk.

„Amíg ragaszkodunk ahhoz a tévképzethez, hogy az elpocsékolt élet mindig rajtunk kívül álló okok következménye, nem következik be pozitív változás. Amíg kizárólag azokat hibáztatjuk, akik tisztességtelenül bánnak velünk, addig egy helyben toporgunk. Mi magunk, egyedül mi magunk vagyunk a felelősek élethelyzetünk lényegi sajátságaiért, a változás kizárólag a mi hatalmunkban áll. Még ha erőnket meghaladó akadályokba ütközünk, akkor is szabadon dönthetünk, hogyan, milyen attitűddel reagálunk.”

A lehető legkevesebb megbánással a végén…

Tudom, én is jól tudom, hogy milyen nagyon keserű tud lenni, amikor az ember elkezdi ízlelgetni ezt a mondatot, de – feltéve, hogy nem háborodunk fel rajta első blikkre, és hajlandóak vagyunk elidőzni a fenti sorok nyomán keletkező rossz érzéseknél, elgondolkodunk annak mélységén és azon, hogy miért is érint meg minket olyan nagyon, azzal

elképesztően sokat tehetünk annak érdekében, hogy „ezt az egyetlen életet, jól, a maga teljességében tudjuk megélni, a lehető legkevesebb megbánással a végén”.

Szerencsére több módja is van annak, hogy konkrét lépéseket tegyünk ebbe az irányba. Ha „nem szeretnénk lemondani az élet hiteléről annak érdekében, hogy elkerüljük a halálnak való törlesztést”, akkor – amellett, hogy szembenézünk az elmúlással – feltehetünk magunknak fontos, és a tartalmasabb élet felé vezető kérdéseket.

Yalom szerint erre alkalmas lehet az örök visszatérés lehetőségét feszegető felvetés, amely így hangzik: ha mindig és mindig ugyanezt az életet kellene élned, amit most élsz, ha folyamatosan ez az élet ismétlődne, annak minden gyötrelmével, pontosan ugyanígy, ahogy most történik, akkor azt vajon „bevállalnád” újra és újra?

Brutális ebbe belegondolni, de segít tudatosítani, hogy milyen nagy jelentősége van minden egyes percnek. A kérdésre érkező válaszok nyomán keletkező feszültségben pedig igazi feloldozást és könnyebbséget hozhat, ha azt a kérdést is feltesszük magunknak, hogy

„mit tehetünk azért, hogy egy vagy öt év múlva, ha visszanézek, ne érezzek kétségbeesést?” „Hogyan élhetném a jelenben úgy az életemet, hogy később megbánás nélkül gondolhassak a múltra? Mit kell megváltoztatnom az életemben ahhoz, hogy ez ne történjen meg?”

Ez a gondolatkísérlet, és összességében Irvin D. Yalom legújabb könyve is sokat segíthet abban, hogy olyan végezetet teremtsünk magunknak, amilyet szeretni tudunk. Vagy ahogy Nietzsche fogalmazott „amor fati”, vagyis „szeresd a szükségszerűt, szeresd a sorsodat”.

A legfontosabb komponens…

Ennek azonban van egy fontos előfeltétele, amelyre Yalom „a legfontosabb komponensként” hivatkozik.  Mégpedig az, hogy legyenek megtartó emberi kapcsolataink.

„Csak az elméletek és a bensőséges emberi kapcsolat együttes ereje képes hatékonyan csökkenteni a halálszorongást, és elmélyíteni a személyes változást előidéző megvilágosító élményt. (…) Mi emberek, kapcsolódásra ítéltettünk”

És hogy miért van jelentősége az életünkben és a halálunkban a kapcsolódásnak, az emberi kapcsolatoknak? (És itt hangsúlyozottan nem csak a párkapcsolatokra gondolok, kapcsolódni ugyanis nagyon sokféleképpen és nagyon sok mindenkihez lehet.) Azért, mert – bár a halállal mindenki egyedül néz szembe – „semmit sem vihetünk magunkkal a túlvilágra abból, amit kaptunk, csak azt, amit adtunk”. Adni pedig csak akkor tudunk, ha van kinek.

„Jótetteink, erényeink másokra gyakorolt pozitív hatása – túlmutat önmagunkon”

– fogalmaz Yalom, rámutatva arra, hogy a halálszorongás legyőzésének kérdését nem egóból kell megoldani. Valójában nem annak van jelentősége, hogy az emlékünk vagy a személyünk, egyáltalán a létezésünk ténye meddig marad meg az utánunk következő generáció emlékezetében.

„Sokkal fontosabb ennél, hogy továbbgyűrűzzenek életünk tetteinek, gondolatainak hullámai, amelyekkel másokat boldoggá, elégedetté tettünk.”

Az elmúlással kapcsolatos félelmeink enyhítését nem csak magunkban, hanem a barátaink, a szeretteink és egymás között is kell keresni – és abban, ahogy egymással viselkedünk, amit másoknak adunk. Ha erre figyelünk, akkor nemcsak teljesebb életet élhetünk, de akkor is köztük leszünk, amikor mi már nem leszünk.

Fotó forrás: itt, itt, itt és itt

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Szabó Eszter Judit
Kommunikációs szakember, újságíró. Hisz az önismereti- és terápiás munka sorfordító erejében. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy jógázni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.

Pin It on Pinterest

Share This