Lehet-e egyszerre két embert szeretni? – A szeretői kapcsolat mögött húzódó lelki folyamatok

Amikor két ember egy tartós, elkötelezett kapcsolatban él és szeretik egymást, közös életük és jövőképük van, de ennek ellenére becsúszik egy szeretői kapcsolat, akkor felmerül a kérdés, hogy miért alakult ez így? A párterápián elhangzó kérdésemre általában az a válasz, hogy a hűtlen félnek esze ágában sincs elhagyni a párját, ő maga sem érti, miért csúszott bele egy szeretői kapcsolatba. Ebben a cikkben a háttérben húzódó lehetséges okokról írok.

Egyrészről a megcsalás lehet egy párkapcsolati tünet, egy krízis. Olyan, mint betegség esetén a láz, ami megrázza a kapcsolatot, mert az már nem tud jól működni: változásra van szükség.

Ilyenkor általában valami hiányozik a kapcsolatból, például nem kielégítő a kommunikáció, vagy nincs elég együtt töltött minőségi idő, esetleg a szülői szerep mellett a pár nem táplálja a férfi-női kapcsolatot. Ennek egyik tünete gyakran a szexuális együttlétek elmaradása és sok esetben a szerető felbukkanása.

Ez a fájdalmas helyzet azonban pszichológiai értelemben vett növekedéshez vezethet, hiszen egy sokkal magasabb szinten, fejlettebb önismerettel és tudatossággal folytathatja a pár az életét. Ennek feltétele az, hogy a párterápiás folyamatban megértsék a nehézségek okát, és a változásuk révén létrejöhessen az új egyensúly.

Azonban vannak olyan kapcsolatok, ahol minden rendben van, a meghittség és az intenzív szexuális élet mellett is felbukkan egy szerető. Ilyenkor fontos megérteni a saját működésünket, mi is történik ilyenkor? Milyen szükségletek elégülnek ki akkor, amikor belecsúszunk egy szeretői kapcsolatba?

A párkapcsolati elvárások változása

Esther Perel párterapeuta kutatásai szerint a párkapcsolatokkal szembeni elvárások sokat változtak az idők során. Míg régen leginkább gazdasági érdekek vezérelte státuszt adtak, a gyermeknemzés és a név továbbéltetése volt a cél, addig a mai párkapcsolatoktól már sokkal többet várunk.

Arra vágyunk, hogy legyen a párunk egyszemélyben a biztonságot adó, megértő társunk, a gyermekeinknek odaadó, apja/anyja, és szexuálisan mindig felajzott szerető. Egy személyben legyen a barátom is, akivel az összeolvadásban megélt intimitás során a legtitkosabb érzéseimet oszthatom meg, ugyanakkor legyen mindig megújuló, izgalmas, változatos, titokzatos és kiszámíthatatlan. Azt várjuk a kapcsolatban, hogy minden szükségletünket egyetlen ember, méghozzá a párunk elégítse ki.

Ideálisnak tűnik

Megismerkedéskor gyakran képzeljük el, hogy milyen is a másik. Látjuk, hogy csinos, kedves, jóképű, sármos, tetszik az illata, netán egy beszélgetés alkalmával intellektuálisan is motiváló. Olyan ez, mintha egy száz darabos puzzle-ból lenne néhány konkrét darabunk, és a hiányzó darabokat odaképzeljük, majd a képet kiegészítenénk egy ideális egésszé. Ez válik vonzóvá, azonban ez csupán egy idealizált fantáziakép, és nem a valóság.

A szerelem érzete a fantázia tökéletessége miatt alakul ki bennünk. Az ismerkedéskor meglévő távolságból adódóan még van egy nagy tér a kapcsolatban. Ez az ismeretlenség tere, ami lehetőséget ad a fantázia szárnyalására. Amikor szerelembe esünk, akkor ebbe a fantáziába szeretünk bele.

Ezzel szemben a tartós kapcsolatunkban már a megismert hétköznapi valóság , a mi jól ismert, kiszámítható társunk van jelen.

Amikor felbukkan egy új szerelem, akkor ő ezzel a teljes képpel áll szemben, és – a fantáziánkkal kiegészített, hiányzó részletekből adódóan – sokkal izgalmasabbnak tűnik, mint a gondokkal terhelt hétköznapi életünk.

Amikor egy tartós és jól működő kapcsolat mellé bekúszik egy szerelem, akkor egyszerre két ellentétes szükségletünk elégül ki. A biztonság iránti igényünk és a változatosságot áhító újdonságkereső énünk igénye, amit egyetlen kapcsolatban nem, vagy csak nehezen tudunk megélni. Arra, hogy a fejünkben élő kép és a valóság között sokszor mekkora szakadék tátong, jó példa Bálint esete:

„Volt egy munkatársnőm, akivel kialakult egy vonzalom. Mindig fantáziáltam róla, elképzeltem, milyen lenne több időt együtt tölteni. Pedig szépen éltünk Ritával, a feleségemmel, és a szex is nagyon jól működött a kapcsolatunkban. Azt a döntést hoztam, hogy Edittel, a kolléganőmmel elmegyek egy wellness hétvégére. Arra nem számítottam, hogy az együtt töltött időben egészen mást tapasztalok, mint amit én elképzeltem. Idegesítő volt és néhány óra együttlét után már elegem volt az egészből” – meséli Bálint, 42 éves projektmenedzser.

A személyiségünk, mint egy sokoldalú prizma

Ha végiggondoljuk az eddigi párkapcsolatainkat, akkor bizonyára érezzük, hogy minden kapcsolatunkban kicsit más emberek voltunk. Nemcsak az életkorunk és a tapasztalatunk miatt, hanem azért is, mert a különböző párjaink egészen mást hoznak ki belőlünk.

Innen nézve tulajdonképpen olyanok vagyunk, mint egy sokoldalú prizma: az egyik kapcsolatban a piros oldalunkkal kapcsolódunk, a másikban pedig a barnával. Bár ugyanazok az emberek vagyunk mindkét kapcsolatban, mégis más személyiségrészünk dominál.

Amikor egy tartós párkapcsolatban elköteleződünk, akkor arra az életre voksolunk, azzá válunk, akivé a jelenlegi párunk mellett tudunk. Azonban előbb vagy utóbb megfogalmazódhat bennünk egy vágy, hogy más színeink is látszódjanak.

Ilyenkor nem egy másik társat keresünk magunk mellé, hanem egy lehetőséget és egy eszközt arra, hogy a saját másságunkat megélhessük. Egy soha meg nem élt identitás után kutakodunk, ami egy alternatív valóságban megélt nosztalgiaérzésben manifesztálódik. Ez jelenti az illuzórikus vágy kielégülését.

Mivel egy tartós elköteleződés során arra is voksolunk, hogy milyen élettörténetet választunk magunknak, ezért az a kíváncsiság, hogy milyen életem lehetett volna mással, egész életünkben ott dolgozik bennünk

A szerető személyére azért van szükség, mert általa elképzelhetjük és egy kicsit meg is élhetünk egy másik életet. Porondra lép egy nosztalgikus vágy, egy soha meg nem élt élet, amit egy kicsit kipróbálhatunk . Ez egy szürreális valóság, amiben megjelenik a függetlenség és bátorság érzése. Két olyan érzés, amit sokszor nehezen lehet megélni a biztonságos, elköteleződött kapcsolatokban.

Az autonómia, mint személyes szükséglet a párkapcsolatokban

Amikor egy párkapcsolatban „annyira szeretjük” a másikat, hogy lemondunk a saját igényeinkről, mindig a másik fél kívánságai teljesülnek, akkor nem egyenrangú partnerként vagyunk jelen. Ilyen esetben egy nagyon fontos belső szükségletünk, az autonómia szükségletünk és az önmagunk szeretetének igénye nem tud kielégülni.

Gyakran tapasztalom, hogy az autonómia iránti igény már önmagában egy tudattalan motiváció a megcsaláshoz. Hiszen a saját autonóm lényünknek a megélése nélkül sérül az öndefiníciónk.

Hogyan is lehetnénk értékes társak, ha mi magunk sem érezzük értékesnek magunknak? Ilyenkor elmegyünk és megkeressük az értékességünket máshol. Azért, mert a nagyon fontos és értékes szeretetkapcsolatban nem merjük megélni mindazt, amik mi valójában vagyunk. Félünk, hogy elveszítjük a társunkat. A szerető által egy új öndefiníciót kaphatunk, egy határozott, dönteni képes ember képe rajzolódik ki bennünk, aki titokban bátor, irányít és döntéseket hoz. A szeretői kapcsolatban ez azért lehetséges, mert nincs, vagy legalábbis kisebb a kockázat, mert „nem fontos kapcsolat”-ként definiáljuk magunkban.

A szeretői kapcsolatban megélt autonómia által hazaviszünk egy olyan energiát, amitől jobb társak, partnerek lehetünk.

Sokszor ez az oka annak a paradoxonnak, hogy a megcsalás egy hosszú távú párkapcsolatot fellendíthet, hiszen az új identitás, a bátorság és az autonómia megélése sokat ad hozzá a megcsaló fél öndefiníciójához, aminek eredménye legtöbbször az eredeti fontos érzelmi kapcsolatban realizálódik.

Kíváncsiak vagyunk magunkra – hol vannak a határaink?

Akik szeretői viszonyt tartanak fent, azok általában nem akarják elhagyni a párjukat. A kapcsolat a szemükben inkább egy lehetőség arra, hogy kipróbálhassák azt az életet, amit egyébként nem akarnak „teljes munkaidőben” élni. Ezért sok esetben olyan partnereket választanak szeretői státuszra, akivel egyébként soha nem terveznének közös életet.

A szeretői viszony során a saját határainkat oldjuk fel. Ez bizonyos szempontból egy gyermeki állapot, hiszen pont az a pszichológiai folyamat zajlik, mint ami kamaszkorban.

A számunkra érzelmileg legfontosabb embernek szegülünk ellen, hogy bizonyítsunk önmagunknak. Ez egy gyermeki énállapot, amiben a szerető szintén egy infantilizálódott játszótárs. Azonban ez csak ideig-óráig tud működni, mert előbb-utóbb a szeretői kapcsolatban is bekövetkezik a felnövekedés, ezzel együtt felbukkannak azok a szükségletek, amiket egy tartós párkapcsolat tud kielégíteni.

Ha a megcsaló fél mégis elhagyja a társát a szeretőjéért, akkor gyakran meglepődve tapasztalja, hogy az új kapcsolat nem működőképes. Hiszen a varázs és a titokzatosság elmúltával bebizonyosodhat, hogy az új kapcsolat (ami eredetileg egy infantilizált kapcsolat volt), nem rendelkezik azokkal a potenciálokkal, ami egy tartós kapcsolathoz szükséges.

Az újdonságkeresés és az izgalom létszükséglet. Mit tehetünk érte a párkapcsolatunkban?

Ha már sokadszor megyünk ugyanarra a tengerpartra nyaralni, ugyanabba a szállodába, akkor ismerjük a pincért, a konyhalányt, a tengerpartot is, sőt, még a gyros-os fickót is, és biztosan nem érhet minket meglepetés. Minden nagy valószínűséggel úgy történik majd, ahogyan elterveztük. Ez a biztonság érzetét adja meg nekünk, hiszen biztosak lehetünk abban, hogy nem ér minket csalódás a nyaralás során.

A titokzatosság, a meglepetés, az újdonság igénye viszont egy olyan utazás során elégül ki, ahol csupán egy repülőjegyünk és egy kicsi, néhány kilós hátizsákunk van. Azt tudjuk, hogy hová érkezünk, és hogy mikor érünk vissza. Van egy hónapunk egy nagyvonalú útitervvel például Távol-Keleten. Nem tudjuk, hol alszunk, hány napot töltünk el egy-egy helyszínen, ez majd alakul az utazás során. Minden rejtélyes, titokzatos és meglepetésekkel teli.

Azonban ez az utazás segít nekünk abban, hogy új tapasztalatokat éljünk át, megismerjük a határainkat, a teherbírásunkat. Segít öndefiníciót szerezni, hiszen helyzetbe hoztuk magunkat. Értékesnek, bátornak és erősnek érezzük magunkat.

Mindezt a párkapcsolatunkra lefordítva: azok a párok, akik nem kényelmesednek bele a kapcsolatba, hanem élnek; közös terveket kovácsolnak, ami merész kihívást jelent a kapcsolatban, olyan helyzetekben láthatják meg egymást, ami a változatosság, a titokzatosság és az újdonság iránti igényüket is kielégíti – egyúttal szükségtelenné teszi, hogy ezt máshol keresgéljük.