A túl sok megfojt, a túl kevés megfoszt – Szülői elvárások hatása a tudat és a tudattalan tükrében

Szerző: | 2019. 04. 23. | Család&Gyerek | Olvasási idő: 7 perc

Mindegy, mit képzeltünk el előre, ha gyermekünk születik, valószínűleg rájövünk: semmi sem úgy működik, mint hittük. Azonban nemcsak a gyereknevelés útvesztője, hanem maga az utódunk személyisége is csupa titok és meglepetés. Mélyen meg kell ismernünk hát akkor, ha jól akarjuk kísérni őt az önismeret, a kiegyensúlyozott élet útján. De mégis mennyire leküzdhetőek a bennünk működő elvárások? Hogyan válasszuk szét szülőként az elménkben és a belsőnkben munkáló követelményeket? A kérdésekre L. Stipkovits Erika klinikai szakpszichológus segítségével kerestük a választ.

A szülői elvárások hatása azért különösen érdekes kérdés, mert hiába állunk hozzá tudatosan mi felnőttek, hogy reális, semmiképp sem nyomasztó vagy túlzó követelményeket támasszunk a gyerek felé, ha a kimondott szó és a bennünk mozgó valódi érzelmek között ellentét feszül.

„A gyerek minél kisebb, annál intuitívabb, és minél fejletlenebb a verbalitása, annál inkább fogékony a metakommunikációra. A közléseink megértése során 90%-ot a gesztusainkból, a mimikánkból olvas” – kezdi L. Stipkovits Erika.  A szakember hozzáteszi: nemcsak a bizonytalanságot, de a szorongást is teljes mértékben „leveszik” a gyerekeink receptorai, ezért hiába mondjuk, hogy nem baj a rosszabb jegy, vagy semmi gond, mert nem szavalt az ünnepélyen, ha bennünk közben érzelmi háború dúl.

Az elsődleges színtér, ahonnan az elvárásainkat hozzuk, a saját gyerekkorunk, és sokszor éppen azon felnőttek gyermekei küzdenek a legtöbb szorongással, akik a saját kiskori nyomasztó terheik miatt megfogadták: más szülők lesznek.

„Ahogy mondani szoktam: a bot két vége ugyanaz a bot. Ha az ember ellenazonosul a saját felmenőivel, és egész életében görcsösen arra figyel, hogy csak azt, csak úgy ne tegye, ahogy ők, akkor éppen azzal a dologgal foglalkozik folyamatosan, amivel nem akart. A mintával való azonosulás mindig nagyon erős. Róla éppen csak annyira leválni, amennyire szükséges: az arany középút” − figyelmeztet a pszichológus.

Stressz mellett nincsen flow

A ránk vetülő szülői hatások mellett további befolyásoló tényezőket jelentenek a saját kialakult személyiségünk mozgatórugói. Ha a szülő önmagával szemben túlzásba esően maximalista, emberfelettien sokat követel magától, akkor valószínűleg hiába vár el reálisabb munkatempót a gyermekétől: hiszen az ő mintája éppen ennek ellenkezőjét közvetíti.

Csakúgy a tücsök gyerekéből nehezen válik hangya, bárhogyan is hajtja. „Az idomár szülők (L. Stipkovits Erika Szeretettel sebezve című könyvében több szülőtípust különböztet meg, ezek részletes bemutatását itt olvashatod) gyakran éppen a magukkal szemben is irreálisan maximalista felnőttekből válnak.

Az ő gyermekeikben folyamatosan nagyon erős a hibák miatti aggódás, amelynek nem is a bizonytalanság a legnagyobb hátulütője, hanem a tény, hogy sohasem élvezik, amit csinálnak”

– hangsúlyozza a szakember.

Ahogy L. Stipkovits Erika mondja, amikor az érintett szülők esetében rávilágít erre a problémára, gyakran kérdezik: miért, ő talán nem vágyta soha, hogy a gyermeke kiváló legyen valamiben? „Dehogynem vágytam, azonban a kiválóság mást jelent. A kiváló szereti, amit csinál, teljes flow-élményt él át, miközben megmutatja a tudását azzal kapcsolatban, ami érdekli. Ebben a teljes átszellemülésben pedig a kicsiket a közepes nehézségű feladatok támogatják leginkább. A túl nehéz próbatétel ugyanis a stressz, a túl könnyű pedig az unalom miatt válik flowmentessé” – magyarázza a pszichológus.

A kreativitás kincs, az unalom veszély

De melyek azok a kompetenciák, amelyek valódi társat jelentenek az igazi elmélyülésben? Nos, főként a spontaneitás és a kreativitás, amelyek velünk született képességek, de a magas elvárások mellett nem tudnak működni. Szakértőnk szerint pedig a legszomorúbb dolog őket elfojtani, hiszen általuk tanul meg a kisbaba mászni, járni, beszélni. A szülő persze nem rosszindulatból nyomja ezt el a gyerekében, sokszor a legjobb szándék vezet idáig. Például a rengeteg fejlesztőnek mondott játék megvásárlása, amely a teremtés élménye helyett csak egyre több felesleges impulzussal szolgál.

„Évekkel ezelőtt Győrben végigcsináltunk egy óvodásprogramot, amely során a játékok három hónapra szabadságra mentek. A csoportszobákba kizárólag természetes dolgokat vihettek be, mint vécépapírguriga, vagy üres papírdoboz. Megdöbbentő volt a tapasztalat, hogy az eszközök eltűnésével a gyerekek mennyivel jobban kommunikáltak egymással, javult az együttműködés és a konfliktusmegoldás képessége köztük. A birtoklási vágyuk csökkent, miközben maguk élhették át a semmiből teremtés folyamatát a megtervezéstől a megvalósításig, mert nem kész világokat kaptak”

– fűzi hozzá L. Stipkovits Erika. Pedig ez utóbbi veszélye nem csupán a kreativitás halála, hanem az unalom egyre gyakoribb megjelenése is. „Azé az unalomé, amely bizonyítottan a függőségek (például a drogfüggőség) egyik táptalaja” – figyelmeztet a szakember.

A kevés követelmény a szabadságot veszi el

Persze a túlzott elvárások mellett a másik véglet, a követelmények hiánya is szomorú következményeket vonhat maga után. Ha ugyanis a szülő az önállóságban gátolja a gyerekét, azzal egyszerűen nem engedi őt elindulni az önismeret útján.

„Nem véletlenül nevezik az első hat hetet a gyermekágynak. A totális szimbiózis eddig tart, ezután a csecsemő, a kisgyermek már egyre erősebb szándékkal, egyre nagyobb lépésekkel tekint ki a külvilágra. Először csak mosolyog, aztán elindul, megszólal, de később egyedül enne, öltözne, kötné a cipőjét, ezt pedig hagyni kell. Akkor is, ha kezdetben a próbálkozásai nem tökéletesek, vagy kisebb kudarcokba torkollnak” – fejti ki L. Stipkovits Erika.

Ahogy szakértőnk mondja: ha a szülő semmit nem enged, a gyerekben folyamatos szorongást szül, hogy nem képes az éppen aktuális kihívásra. A kicsi így egy idő után elkönyveli: a világ nem izgalmas, hanem veszélyes hely, ezért jobb, ha nem kísérletezik. Pedig a természet biológiai folyamatokkal is belénk kódolta az önállóságra való szükséget. A szervezet ugyanis születéstől endorfint termel, ha az önálló cselekedeteink sikerrel végződnek: azaz örömmel jutalmazza a helytállásra való törekvéseinket. „A kevés elvárást mutató szülői attitűdnek a legnagyobb tragédiája, hogy az így felnövekvő gyerek sohasem ismeri meg a saját képességeit. Ezáltal pedig nem tud megszületni benne sem a tudás, sem az intuíció arról, merre induljon az életben” – figyelmeztet a pszichológus.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Széles-Horváth Anna
Újságíró. Három gyermek édesanyja. Igaziból Galagonyalány. Foglalkoztatják a lélek dolgai. Ha kell, bátran kérdez, de többnyire ír. Blogot, cikket, interjút. Nyughatatlan természet, mindig csinál valamit. Többek között a Pszichoforyou cikkeit.

Pin It on Pinterest

Share This