„A szülőségben nincs profi szint” – Szél Dávid Túl a parán című könyvét ajánljuk

Szél Dávid régi és új könyve között valahogy úgy írható le a viszony, mint az első és második gyerek között. Bár a két kötet teljesen más jegyekből áll össze mind a szerkezetet, mind a mondanivalót tekintve, mégis csak egy szerzőtől fakad, így pedig a humorát, a lazaságát, az őszinteségét, a szókimondását és a hitelességét örökíti magával – szerencsére. Mégis legyen bármilyen paradoxon, a másodikként világra jövő Túl a parán igaz nagytesóvá érik az elsőszülött Apapara mellett. Hogy miért? Mindjárt elmesélem neked.

Bár Szél Dávid egy hosszú bevezetőt szán annak, hogy leírja, miért nem szabad, kell, érdemes a két könyve között párhuzamot vonni, vagy folytatásként kezelni a frissebb művet, az ember ezen gyorsan átsuhan. Persze nem azért, mert nem érdekelné Dávid álláspontja, − máskülönben nem venne a kezébe egy könyvet, amelyet ő írt. Hanem azért, mert rögtön meg akar bizonyosodni róla: a lényeg ugyanaz. Vagyis a stílus és az ember nem változott? Ugye, ugye, ugye? Hiszen az Apaparát éppen e kettő miatt szerettük annyira.

Nem mondom, hogy nem tanultunk belőle ezt-azt, de amit a legtöbben talán leginkább magunkba szívtunk általa (legalábbis én biztosan), az az elengedés. A lelazulás. A tény, hogy

a szülőségben nincs profi szint.

Még akkor sem, ha valaki pszichológus diplomával vág bele a családalapításba. Amikor az első kötetet olvastam nagyon friss anya voltam, tele kétséggel és kérdésekkel.

Nem tényleges válaszokat kaptam az Apaparától, hanem egy markolólapátot, amely leemelte a mázsás súlyt onnan belülről.

Nagyon jólesett. Ezt a felszabadító, önmagamon röhögős élményt vártam most is. Jelentem – annak, aki még a bevezetőnél tart – megkaptam. De közben adott sokféle mást is. Például erősebb, elgondolkodtatóbb, súlyosabb mondatokat, mint amire számítottam. Ami így másodszorra még feljebb emelte a lécet. Ez pedig szerintem igazán dicséretes dolog.

Dogma nincs, de sok a tapasztalat

Szél Dávid szerethetősége főként abban rejlik, hogy bárki azonosulhat vele. Hiszen ugyanúgy a „semmitnemtudás” állapotából indult a szülőség útvesztőjében, hogy aztán időközben magára szedjen némi ismeretet, amely kapaszkodót jelenthet. Bár a szerző az első könyvhöz hasonlóan a másodikban is ódzkodik elveket, módszereket kinyilatkoztatni, azért jóval több konkrét segítséget ad az apáknak/anyáknak. (Mégha írás közben ő ezzel a ténnyel nem is szembesült −nem tudom).

Persze előfordul, amikor a tanács az, hogy nincs tanács. Egyszerűen azért, mert adott szituáció minden családban másképp kezelhető. De összeségében a könyvben  megelevenedik a betűk mögött egy alapértékrend, amely a szerző személyén keresztül bontakozik ki, és – nagy valószínűséggel – egy-egy kérdésre meghatározott és nagyon különböző válaszokat vált ki az olvasóból.

Miközben olyan objektív, inkább a szakmai oldalról eredő információkhoz is hozzájutunk, minthogy hányféle nézőpontból megközelíthető egy gyermek érettsége? Mit jelent hitelesnek vagy épp felülemelkedőnek lenni?  Mit tesz hozzá a szülő-gyerek kapcsolathoz a minőségi idő és az illeszkedés? Vagy épp miért nem mondhatjuk egy 5 évesnek, hogy szedd össze magad, hiszen már betöltötted az ötöt?

Keserűbben röhögünk magunkon

A legnagyobb aha-élményt az első kötetben egyértelműen az altatásról szóló részek kapcsán éltem meg, ami egyébként a legtöbb elsőgyerekes szülő számára teljesen ismerős „para”. Miközben felszabadított, hogy más is abban a cipőben jár, mint mi, hatalmasakat nevettem a humoros önkritikán, vagyis mikritikán, és végre elkezdtem látni magam kívülről. A könnyesre röhög(tet)ést, és a szülőségről festett hiteles képet a második könyv sem nélkülözi (de jó!).

A kimondott (béna, rossz, lecserélésre hivatott) mondatainkkal azonban vicces, ugyanakkor mélyen elgondolkodtató szembesülni. Olyan felszólítások, sóhajok, iránymutatások ezek, amelyek mindnyájunk szájából elhangzanak, kiéből többször, kiéből kevesebbszer.

De szülőként legyen bármilyen keserű olykor a saját hangomon hallani ezeket az alapvetően nem szerencsés mondatokat, olvasóként mindenképpen üdítő számomra, hogy a Túl a parán nemcsak sztorizás, hanem az első rész koncepcióját még egy kis éllel megtöltő finom kritika.

A szerző, akár egy jó karikaturista kedves, szeretnivaló stílusban rajzol, de azért nem fél behúzni a nagy orrot, ha az egy kicsit méretesebb az átlagnál. Ha úgy adódik, önmagának is. És ugye ez a nem mindegy.

Burokból lépni a világ felé

A második könyv írója már kétgyermekes apa, és a mondatok mögött valóban érződik, hogy ő tényleg túl van a parán. Persze csakis azzal kapcsolatban, ami a gyerekneveléssel összefüggő első kétségeket illeti. A kialvatlanság, a folyamatos jelenlét, az apa/anyaidentitás önmagunkban való megtalálása mindnyájunk első próbatételei. De talán évek múlva ezeket mégis visszasírjuk? Amikor rájövünk, hogy az elején köröttünk lévő burok mégiscsak biztonságos volt, és kevéssé kellett külső hatásokat beengednie. Mégha sokat ásítottunk is közben.

Olvasóként (és szülőként) ennek a buroknak a lebomlását érzem abban, hogy Szél Dávid, akinek már hat és hároméves kisgyerekei vannak, sokkal többet foglalkozik társadalmi kérdésekkel, a külső környezet hatásaival, az intézményesülés örömeivel és buktatóival. Szimpatikus és hiteles, ahogy számos fontos kérdésben, az oltásoktól a feminizmuson át a gyermekbántalmazásig kertelés nélkül felvállalja a véleményét, és nemcsak szubjektív, de szakmai érveket is felvonultat mellette.

Túlsúlyban a jövő és a múlt

A sokféle társadalmi kérdés mögött persze egyértelműen az rejlik, hogy a szerző is, mint minden szülő találgat: bizonyos szabályok, szokások, külvilági hatások, miképpen befolyásolják majd a gyerekei fejlődését. Mi lesz majd a kamaszkorban például? Hogyan kell megteremteni az elején azt az erős bizalmat, amely a nehéz helyzetekben, majd felénk irányítja a csupadac tinédzserünket? Saját olvasat, de Dávid sok kérdése és válasza mögött ezt a fajta útkeresést és iránymutatást érzem.

Meg persze a múlttal való összesimulást: az édesapa felidézését, aki már testben nem lehet itt, hogy a jellegzetes nézésével véleményt mondjon a dolgokról, de a szellemében mindenképp meghatározó a szerző szülői törekvéseiben.

Miatta is mondom, hogy a második könyv a nagytesó. Számos megható és tanulságos részlet kötődik a személyéhez. Mert amíg az első kötetben a frissen jött szülőséggel a gyerekeink tükrében igyekszünk felnőtté válni, addig a Túl a paránban valahol a saját anyánk, apánk és gyerekkorunk fénytörésében szépen lassan mi is felelősségteljes, gondolkodó szülőkké forrunk. Velük ugyanis már sokkal messzebbre nézünk: hátra- és előre egyaránt. Ezt pedig nevezhetjük talán érettségnek.

Szél Dávid: Túl a parán, Bookline Könyvek, 2018.