„Kevesen törekednek arra, hogy megértsék a másik traumáját” – Kepes Andrással beszélgettünk

Kepes András igazán olyan, amilyennek akár a képernyőről, előadásaiból, vagy akár könyvein át megismerhetjük: igazi beszélgető ember. Nyugalma, ahogy otthonában a kanapén anekdotázott, rögtön átragadt ránk is, és örömmel hallgattuk, ahogy mesél régi dolgokról, vagy arról, hogy mi foglalkoztatja mostanában. Többek között arról kérdeztük, aktuálisan kiknek a tévés munkáját tartja nagyra, miért van az, hogy nem segítünk egymásnak feldolgozni a traumákat, de az is szóba került, hogy szerinte mitől lehet vége a világnak.

Kepes András (Fotó: Máté Péter)

Az író tárlatvezetést tartott nekünk az otthonában, mielőtt leültünk beszélgetni. Mesélt a falakon elhelyezett képekhez fűződő személyes kötődéséről, a különféle kultúrákból származó tárgyakról, amiket utazásai során gyűjtött, miközben a család kutyusa körülöttünk sündörgött.

Alexandre Trauner, azaz Trauner Sándor magyar származású festőművész és díszlettervező képét megörökítő plakát előtt ugyanúgy megálltunk egy(-két) szóra, mint az afrikai, ázsiai, dél-amerikai szobrok, nyakláncok, használati eszközök, spirituális kellékek vagy az ifjú festőművész Varga Zsófi festményei előtt, aki csodagyerekként kilenc éves korában volt Kepes András riportalanya. Az írót először is aktuális munkájáról kérdezzük.

„Mindig párhuzamosan dolgozom több könyvön és több előadáson. Elkezdtem egy regényt, de azt átmenetileg félbehagytam, mert előre furakodott egy másik téma, ami most valahogy jobban érdekel. Ez inkább olyasmi szubjektív esszé lesz, mint a Világkép volt” – feleli.

A készülő regényről szólva hozzátette, hogy még kicsit hagyja érni magában, mert úgy dolgozik, hogy minden témát először magában érlel egészen addig, amíg úgy érzi, most már muszáj megírnia, mert kibuggyan belőle.

„Amikor egy témán spekulálok, akkor megszületik egy elképzelés, ami aztán, többnyire egészen más lesz a papíron, hiszen írás közben derül ki, mi az, ami működik és mi az, ami nem. Kérdezhetnénk, hogy akkor mi értelme van hónapokig forgatni a fejemben és rágódni egy témán, ha azután úgyis más lesz az írott változat? Erre nem tudok felelni. Magam se tudom miért, de ez az egyetlen mód, ahogy dolgozni tudok.”

Mikor a televíziózásról kezdünk beszélgetni, az utazásait, a riportfilmjeit idézzük fel, hiszen korábban Kepes András neve szinte összeolvadt a képernyővel. Ezzel szemben ma már minden médiumon megtalálhatjuk – ezt az egyet leszámítva. Pedig hívják, mondja, de el sem tudja képzelni, hogy televíziózzon. Rájött, hogy igazából a tévé nem volt igazi szerelem. „Én annál szemérmesebb exhibicionista vagyok, zavart, hogy a képernyőn engem is látnak. A rádiózás közelebb állt a személyiségemhez” – vallja.

A televíziósok többsége úgy gondolja, hogy a televízió róla szól. Amiben persze van egy jó adag igazság, hiszen a néző archoz is köt bizonyos műsortípusokat, és a műsorvezető személye nagymértékben hitelesít egy műsort. Számomra viszont a televízió inkább eszköz volt arra, hogy megmutathassak valamit vagy valakit, aki érdekelt.

Amikor korábban a rádióban kulturális témákkal, filmmel, színházzal, képzőművészettel foglalkoztam, nagy hátrány volt, hogy el kellett mesélnem, mi az, amit nem láthat a kedves rádióhallgató…

Három és fél évtizede írok könyveket, és az utóbbi évtizedben a hangsúly fokozatosan áttolódott az írásra. Rájöttem, jobban élvezem az írást, mint a televíziózást.” A televízió ellen szól az is, emeli ki Kepes András, hogy a jelenlegi csatornák az ő ízlésének vagy túlságosan kereskedelmi jellegűek, vagy túlpolitizáltak, vagy mindkettő egyszerre. A kicsit intellektuálisabb műfajok már nem nagyon férnek bele. Nem is néz televíziót, legfeljebb filmeket, a híreket online forrásokon követi.

Amikor arról kérdezzük, tudna-e azért említeni néhány fiatalabb kollégát, akiket szakmailag kedvel és elismer, akkor az On The Spot című dokumentum sorozatot, illetve Alindát említi. „Cseke Eszter és S. Takács András nemzetközi mércével mérve is megállják a helyüket, jelentős díjakkal ismerték el a munkájukat már eddig is, igazságtalannak tartom, hogy nem kapnak itthon megfelelő lehetőséget, ahogy Alinda se” – mondja.

Kepes András már gyerekkorában is írónak készült, első riportkönyve 1986-ben jelent meg, de a regényírásra elég későn, csak hatvanon túl jutott ideje, amikor abbahagyta a televíziózást. Elmondta, hogy bár az emberek többsége a Desszertet emlegeti, a riport-dokumentumfilm sorozatok: az Apropó, a Világfalu és a Különös történetek hangsúlyosabbak voltak az életében. Ő igazából ott is íróként dolgozott. Ezekben a sorozatokban a szöveg, a dramaturgia írói feladat volt, a könyvei ennek a gondolkodásmódnak a meghosszabbításai voltak.

Kepes András könyveinek még számára is meglepő hatása van. Nem csak az olvasókra: az Istenek és emberek című regényéből inspirálódva például egy kortárs tánccsoport úgy döntött, hogy a mű egyik részletét dolgozza fel előadásához: Fejes Ádám társulata, a MU Terminál a Káva Kulturális Műhely keretében alkotta meg A Tizenháromház című előadást.

A könyvei teremtették meg az igényt arra is, hogy előadásokat tartson. Az író-olvasó találkozóit akkora érdeklődés övezte, hogy sorra születtek a felkérések a könyveitől független előadásokra is, ahol aktuális kérdésekről, a kultúrák viszonyáról, a technikai civilizáció jövőjéről, a párkapcsolatokról, a siker- és boldogság-kultuszról és hasonló témákról beszél.

A személyes hangvételű, szórakoztató előadások hátterében mindig felsejlik a tudomány, főként a pszichológia és a szociálpszichológia. Ez a két terület régóta vonzza, meséli Kepes András.

„Már annyi mindent csináltam az életben, hogy ami nem folyt át rajtam nyomtalanul, abból megpróbálok leszűrni következtetéseket. Ezek egy része a regényeimbe kerül, mások meg összeállnak előadásokká”.

S ha a könyvírás, a rádiózás és az előadások mellett még nem lenne elég tennivalója, az egykori televíziós, író, több mint egy évtizede a Budapesti Metropolitan Egyetem professzora, korábban a Művészeti Kar alapító dékánja volt. Mosolyogva hozzáteszi: „Nem akarok elszakadni a fiataloktól. Ezért tartok itthon is párat. Sokat tanulok tőlük.” Az okostelefonnal kapcsolatos aggályokat csak részben osztja.

“Azt a közhelyet szokták szajkózni, hogy a mobiltelefon és az internet miatt a fiatalok már alig tudnak élőszóban kommunikálni. Nekem mások a tapasztalataim. Szerintem régen is úgy volt, hogy némelyek tudtak beszélgetni, a többség pedig kevésbé. Most ugyanígy van, csak mindezt kiegészítette a kütyü. Ettől még nem lesz vége a világnak.”

Ha nem ettől, akkor mégis mitől lesz vége a világnak Kepes András szerint? „Az igazság és a normák megkérdőjelezését érzem problémának. Amikor az együttélés hagyományos normái és a tények ideológiáktól és érdekektől függően alternatívvá válhatnak, azt veszélyesnek tartom” – mondja Kepes András, aki a változás lehetőségét a fiatalokban látja. “Az ember mindig a fiatalokban bízik, mert az ő értékrendjük általában még egészségesebb. Persze sok olyan fiatal van, aki már ebben a korban is csaknem olyan romlott, mintha megkeseredett felnőtt lenne, de alapvetően a fiatalok mégis tisztábbak: nem véletlen, hogy a forradalmárok, a reformerek, az újítók többsége közülük kerül ki. Fontos, hogy milyen mintákat látnak maguk körül, és mit hoznak otthonról.”

Kepes András (Fotó: Falus Kriszta)

Ezen a ponton Szikrázó mondatok című előadásáról kérdezzük, amelyben az ő értékrendjét és gondolkodásmódját meghatározó gondolatokról, és azokról a normákról, mintákról beszél, amiket ő hozott magával. Többek között édesanyjától is gyakran idéz. Nagyon szellemes, bölcs asszony volt, aki komolyan befolyásolta az író értékrendjét: a szigorú normák a szülei számára nagyon fontosak voltak. Ráadásul egy olyan típusú normarendszerben nőtt fel, ami ma már alig-alig életképes. Édesapja például lenézte a pénzt, azt mondta, korrumpál. “Így nem csoda, hogy a pénz sértődötten elkerülte a szüleimet”, jegyzi meg tréfásan az író.

“A vagyonszerzésről és hatalomvágyról szóló világban nehéz beilleszkedni egy olyan értékrenddel, amivel engem indítottak a szüleim gyerekkoromban, hogy sem a pénz se a hatalom nem fontos, mert erős embernek nincs szüksége hatalomra, a gyengét meg tönkreteszi, pénzre meg azért nincs szükség, mert munka mindig lesz, abból megélünk, aztán majd jön a nyugdíj. Amúgy is ingyenes az oktatás és az egészségügy, és nyaralóra se érdemes gyűjteni, hiszen ott a szakszervezeti üdülő… Aztán egyszer csak az ember szembesül azzal, hogy ezeken a mondatokon már röhögnek az emberek, és megmosolyognak a saját gyerekeim is. Megváltozott a világ, mondják.”

De úgy tűnik annyira mégsem változott meg a világ, hogy Kepes András könyvei, amelyek az ő értékrendjét közvetítik, ne fogynának el sok tízezer példányban, és az előadásain az ország különböző pontjain ne ülne alkalmanként 5-600 ember. Meséli, hogy a legfurcsább tapasztalata az, amikor céges rendezvényekre olyanok hívják, akik magas beosztásban, „a mézesbödön közelében” ülnek, aztán amikor egymás között maradnak vele, arról biztosítják, hogy nekik is az író értékrendje a rokonszenves, csak a személyes érdekük nem ezt diktálja.

„Én ezt már megtapasztaltam a Kádár-korszakban is, amikor riporterként elmentem kultúrpolitikai vezetőkkel interjút készíteni, aztán az interjú után félrehívtak, hogy ugye, nem hiszi el, amit itt mondtam, mert ezt én sem így gondolom, csak ezt kellett mondanom” – idézi fel Kepes András.

A Szikrázó mondatokra visszatérve az idézetekről, fontos gondolatokról beszélgetünk, amelyekhez András gyakran nyúl.

”Alkati kérdés, hogy ki mire fogékony. Igazából az én emlékezetemben főként az anekdoták, a viccek és a fontos mondatok hagynak nyomot, ezekben tudom legjobban megfogalmazni az értékrendemet, mert ezek a történetek vagy mondatok egyszerre komolyak és viccesek.

Amiben nincs humor, az számomra pokoli unalmas.”

Lényegében egy képzeletbeli falu családi anekdotáira épül Tövispuszta című regénye is, amely három-négy család életén keresztül, három generáción át követve mutatja be Magyarország 20. századi történetét.

“Az én generációmnak már hatodszor hazudják újra a történelmünket, nem csoda, ha a hivatalos történelem már régen elvesztette a hitelét. Ilyenkor az emberek a családi narratívákhoz fordulnak, amik természetesen szintén elfogultak, ráadásul gyakran színezik a múlt politikailag manipulált magyarázatai, de legalább érzelmileg kötődni tudunk hozzájuk.”

Elmeséli, hogy hallgatóival csinált olyan feladatokat, hogy beszéltessék a szülőket, nagyszülőket a két világháború közötti időszakról, és kiderült, milyen elképesztő zavar és ellentmondások tömege van a fejekben, amelyet aztán a hallgatókkal próbált elemezni.

“A mi országunknak nincs közös története, itt csak egymásnak feszülő nézőpontok vannak. Kevesen törekednek arra, hogy megértsék a másik traumáját, mintha Trianon és a holokauszt, a Don-kanyar és az 50-es évek, ‘56 és a Kádár-korszak megalkuvásai, vagy a mai hazugságok nem közös tragédiánk lenne. Ha nincs közös történet, akkor lehetetlen a párbeszéd és szétesik egy közösség. Hazugságokra pedig nem lehet közös történetet építeni. Ez már többször kiderült a történelmünk során, de a politikusok nem tanulnak.

Ezért fontos a szakmailag kifogástalan és minél kevésbé elfogult történelem- és irodalomoktatás. Aki ezeken a területeken torzít, az bűnt követ el, mert a hazug múlt az igaz jövőt teszi tönkre. Mi mindig másokban, megszálló külső erőkben keressük a hibákat: törökben, osztrákban, németben, oroszban, brüsszeliben…, holott Abraham Lincoln, amerikai elnök már a 19. század derekán figyelmeztetett rá, hogy “egy nemzet halálát sohasem az idegen megszállás okozza, hanem a belső rohadás”.