„Nem a legjobb szeretnék lenni, hanem boldog” – Miért félünk attól, ami örömöt hoz az életünkbe?

Szerző: | 2019. 08. 30. | Social&Smart | Olvasási idő: 15 perc

Elizabeth Gilbert nevéről a legtöbben az Ízek, imák, szerelmek című filmre asszociálnak. A Julia Roberts és Javier Bardem főszereplésével még 2010-ben bemutatott film a fent említett szerző azonos című bestsellere nyomán készült. Őszinte leszek: én a könyvért és a filmért sem voltam annyira oda, viszont a Big Magic című kötetért határozottan tudok lelkesedni – mély, bölcs és esszenciális tudás, úgyis fogalmazhatnék, hogy igazi varázslat az, amit ez a puhafedeles könyv magában rejt. De mielőtt bővebben kifejteném, hogy miért zseniális könyv a Big Magic, szeretnék megosztani veletek egy idevágó történetet.

„Sajnálom, de nem vagy elég jó”

Tizenhat éves koromig azt volt az álmom, hogy NB1-es kosárlabdázó legyek. Sportiskolába jártam, aztán sporttagozatos gimnáziumban tanultam tovább, mert szerettem volna minél több időt szentelni a kosárlabdának.

Ennek eredményeként 14-15 éves koromban heti hét edzésem volt, plusz hétvégenként meccsek – amit én egyáltalán nem bántam. Imádtam az egészet úgy, ahogy van! Semmi más nem volt az életemben, ami nagyobb örömöt okozott volna a kosárlabdánál.

Ha volt egy kis szabadidőm, akkor otthon dobáltam az udvarunkba felszerelt palánkra, vagy ha nyáron nem voltak edzések, akkor lejártam „A GRUND”-ra és ott kosaraztam a barátaimmal.

Ha valaki megkérdezte tőlem, hogy „Mi leszek, ha nagy leszek?” akkor én a sportoló kamaszok minden magabiztosságával azt válaszoltam, hogy „Hát mi más? Kosaras!”.

Ez egészen addig így volt, amíg egy kora nyári estén, az idény utolsó edzése után az edzőm közölte velem, hogy nincs helyem többé a csapatban (magyarul kirúgott). Azt mondta, úgy látja, nincs esélyem arra, hogy NB1-es játékos legyen belőlem, nagyon sajnálja, de

nem vagyok elég jó.

Nehéz szavakkal kifejezni, hogy mekkora fájdalmat okozott ez a mondat. Azt éreztem, minden elveszett: a múltam, a jelenem, a jövőm, a hitem, a reményeim, egy pillanat alatt minden semmivé lett. Elmondhatatlanul szégyelltem magam, soha többé nem akartam emberek közé menni (nemhogy a sporttagozatos osztálytársaim közé, akik viszont velem ellentétben a csapatban maradtak). Szóval ez egy nehéz időszak volt, és a helyzeten nem segített, hogy 16 éves voltam…

Aztán valahogy kisimultak a dolgok: a darabokra tölt álmaim helyére új célok és új remények kerültek (ekkor határoztam el, hogy újságíró leszek), a kosárlabda pedig lassan kikopott az életemből.

„A legjobbnak kell lenned!”

Hogy aztán jó 15 évvel később megtaláljon egy ártalmatlan kérdés, amit egy kedves barátom tett fel nekem, amikor egy beszélgetésünk alkalmával szóba került, hogy régebben versenyszerűen kosárlabdáztam: „Nincs kedved lejönni közénk játszani?”

Nem emlékszem a szó szerinti válaszomra, de arra igen, hogy elkezdtem hevesen tiltakozni, és valami olyasmit mondtam, hogy „jaj, ne hülyéskedj, ezer éve nem volt labda a kezemben, tök béna vagyok, szinte mindent elfelejtettem, kizárt dolog, hogy elmegyek oda megalázni magam.” A barátom válaszára és a döbbent arckifejezésére a mai napig emlékszem, azt mondta:

„Hűha, neked aztán jól megtanították, hogy a legjobbnak kell lenned!”

Kreatívan élni és alkotni – a félelmeken túl

Amikor elkezdtem olvasni Elizabeth Gilbert Big Magic című könyvét, egyből ez a történet jutott eszembe, és bár mára feldolgoztam az akkori törést (konkrétan egy terápiás folyamat keretében), azért egy kicsit sajnálom, hogy a 16 éves önmagam nem volt birtokában annak a fontos tudásnak, amit ez a puhakötéses könyv magában rejt…

De a hosszúra nyúlt bevezető után lássuk végre, hogy miről is szól ez a könyv!

Ahogy arra az alcím is utal, a Big Magic a félelmeink árnyékában rejtőző kreatív életről, vagyis inkább annak a lehetőségéről szól, hogy hogyan találhatunk rá az útra, ami a kreativitással – vagyis az alkotással, játékkal teli, éppen ezért teljesebb, tartalmasabb, boldogabb élet felé vezet.

A saját példámra vetítve: arról a nőről (vagy inkább annak a nőnek) szól ez a könyv, aki kislányként rátalált valamire, ami egész egyszerűen elvarázsolta, ami leírhatatlanul sok örömöt hozott az életébe, amit szenvedélyesen és kíváncsian, kérdések és kétségek nélkül szeretett csinálni.

A lányról, aki 16 éves korára megtanulta, hogy vagy a legjobb vagy, vagy egy senki. Hogy aztán a nő, akivé a kislány lett, élből utasítsa el annak a lehetőségét, (és aztán még éveken át sok-sok olyan lehetőséget) hogy olyan közegbe kerüljön, ahol fennáll a veszélye annak, hogy mások is megtudják: ő nem elég jó.

Lemaradunk a boldogságról

És az én történetem nem egy ritka kivétel, szerintem mindenki tudna az életéből legalább egy ilyen, vagy ehhez hasonló példát mesélni. Ez önmagában is nagyon szomorú, de

ha belegondolunk abba, hogy mennyi örömről, és mennyi boldog, tartalmas, szenvedélyes és önfeledt pillanatról maradunk le azért, mert azt tanuljuk (és aztán tanítjuk a gyerekeknek), hogy a legjobbnak kell lenni, akkor abba rendesen belesajdul az ember szíve.

Ez a gondolkodás ugyanis azt feltételezi, hogy az eredményeink határoznak meg minket, és ez a látásmód az évek során szinte eggyé válik a személyiségünkkel: elkezdjük magunkat, az önmagunkról alkotott képet egyre sötétebbnek látni. Hogy aztán – ahogy azt én is tettem a barátom felajánlása kapcsán – rendre kihátráljunk azokból a helyzetekből, amelyek örömöt hozhatnának az életünkbe.

Félünk megmutatni és vállalni magunkat, a képességeinket, mert rettegünk, hogy megint át kell élnünk azt a fájdalmat. Ezért minden lehetséges módon megpróbáljuk elkerülni annak a lehetőségét, hogy valaki megint azt mondja nekünk, hogy „te nem vagy elég jó”.

Így kerülünk egyre távolabb és távolabb az álmainktól és azoktól a dolgoktól, amelyek boldoggá tehetnének, vagy valaha boldoggá tettek minket. Azoktól a dolgoktól, amelyek magukban hordozzák az alkotás, a játék örömét. Legyen szó egy régóta dédelgetett álomról (pl. egy könyv írása), vagy egy rég elfeledett, de szeretett hobbiról (tánc, foci, színjátszó-kör, rajzolás). Egész egyszerűen nem merünk közelebb lépni mindehhez, mert…

…félünk

Félünk, hogy mit szólnak majd mások, félünk a kritikától, a visszautasítástól, attól, hogy ehhez már túl öregek vagyunk – vagy éppen túl fiatalok. Félünk, hogy kinevetnek minket, megszégyenülünk, vagy senkit nem érdekel majd, amit csinálunk; hogy nem leszünk sikeresek, hogy belebukunk. Félünk, hogy megaláznak, kigúnyolnak, kibeszélnek, megszidnak minket” – sorolja a lehetőségeket a könyvében Elizabeth Gilbert, majd hozzáteszi: hosszan lehetne folytatni még a sort.

Tény: az álmaink nyomába eredni, felvállalni, hogy azt csináljuk, amit szeretünk, elindulni arra, ami hívogat minket, egyáltalán nem kockázatmentes vállalás. Éppen ellenkezőleg.

Kreatívan élni a hozott sebeink nélkül is éppen elég félelmetes, mert amikor a szocializációnkban kódolt berögződéseinknek hátat fordítunk, akkor arccal az ismeretlen felé vesszük az irányt – márpedig minden, ami ismeretlen, az félelmetes is.

„A kreativitás mindig aktiválni fogja a félelmet, mert arra predesztinál, hogy belépj a bizonytalan kimenetelű helyzetekbe, amit mi emberek evolúciós okokból sem nagyon szeretünk”

– mutat rá Elizabeth Gilbert, aki szerint éppen emiatt nem az a jó irány, ha megpróbáljuk likvidálni a félelmet az életünkből – e helyett a lehetetlen vállalás helyett jobban járunk, ha megpróbáljuk megszelídíteni, és amikor útnak indulunk, tisztázzuk magunkkal és vele, hogy „velünk jöhet, de az hétszentség, hogy nem ő fog vezetni”.

És ha úgy döntöttünk, hogy útnak indulunk, akkor – Elizabeth Gilbert szerint – a kreatív élet felé tartó „road tripen” ott kell üljön még mellettünk a kocsiban a bátorság, a kitartás és a bizalom is. Rájuk ugyanis mind szükségünk lesz akkor, ha úgy döntünk, elköteleződünk a kreatívan élt élet mellett – ami felé a szerző szerint a kíváncsiság kell, hogy vezessen minket.

Jogod van hozzá

Rengeteg hasznos és megsüvegelendő gondolatot találtam a könyvben, de mind közül az egyik kedvencem az volt, hogy nemtől, kortól, felekezeti és bármilyen hovatartozástól függetlenül mindenkinek joga van a saját művészetéhez. Teljesen mindegy, hogy az a valami a gitározás, a szobrászat, a rumba, a balett, a versírás, a festés, vagy a foci.

„A tény, hogy élsz, már önmagában feljogosít arra, hogy kreatív legyél”

– fogalmaz Elizabeth Gilbert, aki szerint „kreatívnak lenni, alkotni nem csak a kiválasztott kevesek kiváltsága. Állítson bárki bármit, az alkotáshoz mindenkinek van joga, és nincs szükségünk mások beleegyezésére vagy engedélyére ahhoz, hogy művészek lehessünk. A művészet több tízezer éve az emberiség történetének a része, egy kollektív kincsestár, amihez bárki, bármikor hozzáférhet.

„Jogunk van a saját hangunkhoz, a saját vízióinkhoz, és senkitől sem vagyunk kötelesek engedélyt kérni arra, hogy ezt a jogunkat gyakorolhassuk” – fogalmaz Elizabeth Gilbert.

Azok a bizonyos reakciók…

Mi mégis, valamiért azt gondoljuk, hogy alkotni, művészetet „csinálni” az egy végtelenül nehéz, jelentőségteljes és rettenetesen komplex dolog. Pedig valójában nem az, csak

akkor válik minden ilyen bonyolulttá, amikor azok helyett az érzések helyett, amit bennünk kelt az adott tevékenység, elkezdünk mások véleményére, elvárásaira figyelni, megfeledkezve arról, hogy ezek a reakciók nem hozzánk tartoznak.

Ugyanakkor nem árt tisztában lennünk azzal, hogy kreatívan élni bizonyos szempontból valóban kitett állapot: tényleg benne van a pakliban, hogy reakciót vált ki másokból az, amit csinálunk. A legtöbbször az ettől való félelem tart minket vissza a kreativitásunk kibontakoztatásától. (Szerintem egyébként ez teljesen érthető – ha valaki azt állítja, hogy rá semmilyen módon nem hat, ha ócsárolják, kritizálják vagy bántják, mondván, hogy őt ez „egyáltalán nem érdekli”, akkor az az ember valószínűleg nem egészen őszinte hozzánk – vagy éppen önmagához.)

Elizabeth Gilbert mindenesetre nagyon frappáns tanácsot fogalmazott meg ezzel kapcsolatban. Szerinte, ha az emberek félreértik, becsmérlik és kritizálják azt, amit csinálunk, akkor „mosolyogjunk szépen, olyan kedvesen, amilyen kedvesen csak tudunk – és ugyanezzel az udvarias mosollyal az arcunkon javasoljuk az illetőnek, hogy menjen, és foglalkozzon a saját francos művészetével. Aztán folytassuk tovább konok következetességgel azt, amit csináltunk.

Játékban maradni

Ahhoz viszont, hogy ennek a könnyedségét valóban át tudjuk érezni, és képesek legyünk a helyén kezelni mások véleményét, meg kell tanulnunk, (és szerintem a gyerekeknek is ezt kellene inkább tanítanunk), hogy nem a csúcsra kell törni, hanem arra kell törekedni, hogy „játékban maradjunk”.

Nem a győzelemre, vagy a kudarc elkerülésére kell fókuszálni, hanem arra, hogy jól érezzük magunkat, és azt csináljuk, ami örömöt okoz számunkra; hogy megtaláljuk azt a tevékenységet, amivel – ahogy Elizabeth Gilbert fogalmaz – „kidekoráljuk az életünket” – és ha jól sikerül, akár másokét is.

Ehhez viszont ki kell törni a jó vagy rossz, győztes-vesztes paradigmájából, a sarokba kell hajítani az összehasonlítgatás és a perfekcionizmus béklyóját, és nemcsak kimondani, de teljes szívvel átérezni, hogy egész egyszerűen nem az a fontos, hogy mit mondanak vagy gondolnak mások, hanem az, hogy mitől érezzük jól magunkat. Mert ha a cél nem a siker, vagy az, hogy a legjobb legyél, hanem az, hogy boldog legyél, akkor onnantól tulajdonképpen az összes félelem okafogyottá válik.

Akkor azokban a kegyelmi pillanatokban és órákban, amikor belefeledkezünk a szeretett tevékenységbe, olyanná válhatunk, mint a gyerekek, akiket nem érdekel, hogy milyen a hangjuk, csak énekelnek; akiket nem érdekel, ki látja őket, csak táncolnak; akiket nem érdekel, hogy milyen lesz a rajz, csak alkotnak; akikből kérdés, kétség és félelem nélkül, szűretlenül dől a vegytiszta játék és a kreativitás.

És mi lett belőle(m)?

Akárcsak abból a kislányból, aki én voltam egykor, aki tiszta szívvel hitte, hogy minden lehetséges. Aki aztán felnőtt, és mi lett belőle? Újságíró. És tudjátok még mi? Kosaras. Hetente kétszer, hétfőn és pénteken reggel 7.00 és 8.30 között kosaras vagyok – egy olyan csapatban, ahol nem az számít, hogy a legjobb legyél; ahol nincs edző, nincsenek ügyesek és ügyetlenek, nincs minősítés, nincs fájdalom, nincs szégyenkezés vagy szomorkodás; ahol a végén nincsenek győztesek vagy vesztesek, csak játék van, annak minden örömével együtt.

A mai napig hálás vagyok a barátomnak azért, mert ráébresztett: a játék nem arról szól, hogy a legjobbnak kell lennem, hanem arról, hogy jól érezzem magam, és segített megérteni: attól, hogy nem vagyok a legjobb, még lehetek kosaras.

És ez ugyanúgy igaz mindenkire, aki „végül nem lett” színész, énekes, festő, focista, író, táncos, zenész, cukrász, rendező – mindenki számára adott a lehetőség, hogy – ha csak órákra is – de azzá váljon, amivé szeretne, vagy amivé válni szeretett volna.

Szóval te ott, a képernyő előtt…

Igen, Te, aki szerettél táncolni, de megszóltak, hogy bénán mozogsz. És te, aki imádsz énekelni, de nem mersz, mert mások szerint hamis a hangod. Te, aki úgy kergetted a labdát, mintha az életed múlna rajta – de úgy jártál, mint én, és azt mondták nem vagy elég jó. Te, aki annyira bele tudtál feledkezni a rajzolásba, hogy megszűnt körülötted a világ, de ez kevés volt ahhoz, hogy felvegyenek a Képzőre. És te, aki azokat a szívből jövő verseket írtad, de a szerelmed kinevette őket. Te, aki úgy szerettél írni, de aztán „pénzt kellett keresni”. Te, aki szívből tudtál szavalni és szerettél szerepelni – de aztán nem lett belőled színész, mert „valami értelmes dolgot kellett csinálni”. És Te is, aki zenélés közben azt érzed, mintha simogatnák a lelked, de azóta nem nyúltál a hangszerhez mióta egyszer valaki valahol azt mondta, hogy „nem vagy elég muzikális”.

Te ott, menj, és csináld azt, amit szeretsz! Ne azért, hogy egy szép napon a sikeres, gazdag, elismert, híres, vagy A legjobb legyél, hanem azért, hogy BOLDOG legyél.

És hogy mi lesz, ha kudarcot vallasz?

Egyrészt, ha azt csinálod, amit szeretsz, az már győzelem.

Másrészt, a saját pofonjaim kapcsán én arra jutottam, hogy soha nem tudhatjuk, hova visznek minket a kudarcaink, de abban biztos vagyok, hogy ha mindig, minden alkalommal és konok következetességgel arra megyünk, amit szeretünk csinálni, akkor a kudarcaink jó helyekre visznek minket.

Még az is lehet, hogy annál is sokkal jobbakra, mint azt eredetileg gondoltuk volna…

Fotók: pexels.com

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Szabó Eszter Judit
Kommunikációs szakember, újságíró. Hisz az önismereti- és terápiás munka sorfordító erejében. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy jógázni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.

Pin It on Pinterest

Share This