„Tudatosítani, hogy tudatosság nélkül nem sikerülhet” – 3 elgondolkodtató szempont, ami segít ellentartani az időrabló eszközöknek és alkalmazásoknak

Egy technológiai legenda vagy inkább anekdota szerint valamikor a közösségi média hőskorában, amikor az életünkbe berobbant a XXI. század ma ismert valósága, létezett egy parancssor, ami lehetővé tette, hogy minden korábbi lájkunk, minden feliratkozásunk és valamennyi követésünk egyetlen pillanat alatt kámforrá váljon. A profilunk maga, és ismerőseink hálója mindemellett megmaradt. A tabula rasa filozófiai fogalma új köntösben, lám új értelmet nyer. Áldás vagy átok egy ilyen „enter” leütésének lehetősége?

A történet szerint a tech-óriások, amint csak lehetett, ellehetetlenítették ezt az innovációt, hogy még az írmagja se maradjon számunkra. Az anekdoták persze természetszerűleg – akár meg sem történtek –, mégis görbe tükröt tartanak elénk.

1. Mi történne, ha eltűntetnéd a digitális lábnyomodat?

Képzeld csak el, holnap felkelsz, belépsz a felületeidre és lefuttatod a fenti parancsot: leiratkozás mindenről! Mit okozna ez benned? Amint ezeket a sorokat olvasod idegrendszered folyamatában reagál.

Figyeld meg, vajon azok táborát erősíted, akik vágyakozva, mosolyogva, lelkendezve élnének ezzel az újítással, vagy pont ellenkezőleg, mind idegesebb lettél, olyannyira, hogy akár a cikk olvasását is be akartad egy pillanatra szüntetni?

A lélek igazságai szubjektívek. Elvégre nehéz azt megmondanunk, kire hogyan hat saját digitális lenyomata. A ma görgetősávjának fősodrában végtére is a tegnap lájkjai állnak. Algoritmusok tucatjai fürkészik, keresik és kutatják – „természetesen” a mi kényelmünk érdekében – mi lenne a kedvünkre való vagy érdeklődésünkre számot tartó, következő tartalom. Ami jó, vagy még inkább jutalmazó érzésekkel tölthet el minket, viszont – az agyunkban végbemenő bonyolult folyamatok és fiziológiai reakcióink következtében – addikciót okoz.

A kérdés már nem az, függők vagyunk-e, hanem hogy mennyire vagyunk azok!?

2. Mindez mennyi időnkbe kerül?

A tech-cégeknek eredendően három céljuk van a mi (élet)időnkkel. Lekötési, növekedési, hirdetési cél. Lekötési, vagyis minél több időt töltsünk ott; növekedési cél, vagyis legyünk minél többen jelen; hirdetési cél, az előbbi kettő függvényében minél több profitmaximalizálás.

A kérdés az, mindez mennyi időnkbe kerül?

3,125 és 6,25; ez az a két szám, amit nagyon érdemes elménkbe vésni. Kemény és kissé morbid pillanatok következnek. Ha minden nap egy órát lógunk a közösségi médiában, és két órát valamilyen sorozatot nézünk, akkor egyrészt húzzuk ki magunkat, mert ezzel a dicső számadattal bőven a magyar átlag alatt maradtunk, másrészt most – reméljük, idejekorán – rendeljük meg saját sírkövünket, és vésessük rá: „életében 3,125 évet a közösségi médiában, 6 és egynegyed esztendőt különféle sorozatokkal töltött”. Baj ez? Természetesen nem.

Az a jó a felnőttségben, hogy lehet dönteni, lehet választani. Emiatt az interpretációs felelősség is a miénk. Ki-ki legyen önmaga ítésze.

Annyi viszont bizonyos, sokakat késztetett töprengésre és vitt más belátásra ez a fajta szembesülés. Más belátásra, vagyis nem jobb belátásra.

Ha éles szemmel figyeljük, akkor valójában a pszichoedukációval foglalkozó cikkek nem a jó és a rossz abszolút dimenzióit vizsgálják. Sokkal inkább következményalapon szemlélődnek.

Így az a kérdés, hogy jó-e vagy rossz-e az AI (mesterséges intelligencia) – korábban az okostelefonnal kapcsolatban merült fel ugyanez – vegyük észre, a legfelületesebb kérdések egyike. Hogy az AI és az okostelefon mit művel velünk és hogyan hat a testi-lelki-szellemi-szociális egyensúlyunkra, mit okoz majd hosszabb távon az életünkben, már lényegesen húsbavágóbb kérdés.

3. Neked mennyi az átlagos eszmélési időd?

Az ördög azonban a részletekben van, ekképp az angyal is. Vizsgáljuk meg, mennyi az átlagos eszmélési időnk. [Az eszmélési idő azt mutatja meg, ha a telefonunk, vagy kedvenc eszközünk a kezünkbe kerül, mennyi perc telik el, mire először feltesszük a kérdést, mivel is foglalatoskodunk már ennyi ideje? Vagyis lazán fogalmazva: mikor ocsúdunk fel, hogy beszippantott a kütyünk?]

Hogy néz ki mindez a gyakorlatban?

Tegyük fel, épp dolgozunk, egy fontos ügydarabbal iparkodunk, így koncentrálnunk kell a hatékonyság jegyében. Egyszer csak feldereng agyunkban egy valós kérdés: rakjunk-e a gyereknek másnap esernyőt a hátizsákjába vagy sem? A kérdés fontos, így kezünkbe vesszük okostelefonunkat. Ekkor történik a baj. Snitt. 38 perccel később eszmélünk zombi állapotban kedves shorts-aink világából. Na jó, most már dolgozzunk! DE!

Végül is milyen idő lesz holnap?

Snitt. Újabb 20 perc telik el. Papíron mindenki: főnökünk, kollégánk, párunk, apánk, anyánk, gyerekünk úgy tudta, még mi magunk is, hogy dolgoztunk, holott épp 58 perc telt el az életünkből. Ekkor megfogadjuk, legközelebb másképp lesz. Mi leszünk erősebbek, majd a híres akaraterő segít. Az évek ekképp telnek el, és az életünk továbbra is csak alakul, történik, mi pedig sodródunk, hátha egyszer egy uszadékfa ránk talál, amibe kapaszkodhatunk.

Időcsapdában vergődve

„Más lett a világ. Érzem a vízben. Érzem a földben. Érzem a levegőben. Sok minden, mi valaha létezett – eltűnt.” Sokan érezzük ezt a klasszikussá vált tolkieni gondolatot a saját életünk mindennapjaiban. Szeretnénk koncentrálni, hatékonyak lenni, tenni, cselekedni, hegyeket megmozgatni, alkotni, aztán mégis azon kapjuk magunkat a telefonunkból eszmélve, hogy már megint nincs időnk, már megint nem tudtunk ellenállni kedvenc app-unk, kütyünk, képernyőnk csábító szólításának. Így kerülünk kelepcébe.

„A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve” mondásunk úgy tűnik, újrafogalmazható vizsgált témánk apropóján. Az időcsapdánkba vezető út mérnöki precizitással megtervezett algoritmusokkal van kikövezve.

A legfontosabb kérdés ezen a ponton, kezünkben van-e még a kontroll, vagy csak a kontroll látszata, netán már az sem?

Van-e remény?

A jó hír, hogy ezúttal nem kell legyőznie Dávidnak Góliátot. Elegendő az is, ha számolunk vele és erejével. Ahogy egyszer egy kliensem fogalmazott:

– „Imre, én nem akarok boldog lenni!”
Micsoda önreflexiós felismerés, micsoda bátorság! – gondoltam magamban.
– „És mit szeretne?”
– „Boldogulni!” – jött az egyszavas tőmondat válaszként.
Tűpontos.

Erről szól ugyanis önmagunk felvértezése, amit divatosan inkább önfejlesztésnek nevezünk. Akárhogy is, George Kohlrieser gondolatai megszívlelendőek: „Úgy kerülhetjük el, hogy az érzelmeink túszává váljunk, hogy tudatosítjuk, tudatosság nélkül szinte reménytelen, hogy szabályozzuk őket.” Megfogalmazza ezzel a szükséges, de még nem elégséges feltételét a változásnak-változtatásnak: tudatosítani, hogy tudatosság nélkül nem sikerülhet. Képernyőidőnk szempontjából így nélkülözhetetlennek látszik, hogy tudatosítsuk,

1. függők vagyunk, illetve
2. mennyi is az annyi?

Vagyis mint az alkoholistánál, aki le akar szokni, a változás első lépcsőfoka annak kimondása: „alkoholista vagyok”. Ez a felelősség pillanata. Ezt követően érdemes megmérnünk, pontosan mivel, mennyi időt töltünk napi és heti szinten?

Az „úgy érzem, sokat lógok a közösségi médiában”, nem elég jó fokmérő, helyette pontosan, órára és perce pontosan járjunk utána, mennyi időt vagyunk ott.

A problémadefiníció után aztán következhet a megfelelő módszerek keresése. A pszichológiával csak laikus szinten foglalkozók hiszik ugyanis, hogy mindig mindenkor az apánkkal és az anyánkkal való viszony elemzésére sarkallnak majd a segítők, és hogy mindenképp le kell ásni a lelkünk ókoráig, felkutatva az elakadásokat, nehezebb esetben traumákat.

Van, hogy ásni kell, nem is kétség, más esetekben azonban sokkal inkább olyan KK-k, vagyis kényszerítő körülmények keresésébe érdemes fognunk, amelyek kijelölik életünk folyójának irányát. Ez a boldogulás.

Vegyünk egy egyszerű hétköznapi példát. Főhősünk hírfogyasztó. Órákat tölt hírek olvasásával, elvégre „a képben kell lenni a világ dolgaival” szlogen bármikor elővehető önigazolásként véd minket.

A hírek ilyen léptékű és mértékű begyűjtése mögött számos valós ok tanyázhat. A nemet mondási képtelenség, a maximalizmus gyötrő karakterjegye, egy túlzó énideál hajszolása, de akár a klasszikus apával vagy anyával való konfliktusos viszony tükröződése is lehet. Mindezt egy terapeuta majd kideríti.

Vagy keresünk egy olyan kényszerítő körülményt, amely egyértelműen nem oldja meg az alapproblémát, de élhetőbb hétköznapokat biztosít a számunkra. A példa kedvéért, ha a hírportálok zömét a wifi-router úgynevezett parent-jogainál letiltjuk, ellehetetlenül az információvadászat. Természetesen ekkor lehet még 4G-re, vagy 5G-re is váltani, de a váltás három másodperce esélyt ad felnőtt énünk aktiválására, amely már elég lehet, hogy a hatékonyságot válasszuk a hírek helyett. Az alapprobléma nyilvánvalóan ebben az esetben más köntösben kopogtat majd életünk ajtaján, de ezekkel a módszerekkel, ha boldogok nem is leszünk, a boldogulás könnyebben elképzelhető és elérhető. Ez pedig sokaknak nagy eredmény lenne!

Az önfejlesztés divatos szava így jelenthet tehát egy értést, önmagunk működésének, és mélyebb lelki tartalmainak elakadásainak megismerését, vagy jelenthet eligazodást praktikus módszerek felkutatásában.

Van, aki autodidakta módon könyveket kezd el falni; más előadásokra, csoportokra, képzésekre, workshopokra jár; vagy perszonális, egyéni segítő szakembert, vagy terapeutát keres kísérőnek. Ez saját döntés.

Az önfejlesztés azért szép, mert a XXI. századra már nem kérdés, választhatunk-e sok száz módszer közül, hanem csak az, melyiket, mikor és hol fogjuk választani!? Mark Twain ide vonatkozó intelme azonban óvjon mindannyiunkat: „Egy olyan ember, aki megveszi a könyveket, de nem olvassa el őket, semmivel sem különb annál, mint aki nem is tudja elolvasni őket.”